Nyika

Volt egyszer egy híres tolvaj pásztorember, s annak egy fia: Nyika volt a neve. Ez még az apjánál is híresebb tolvaj volt. Nem is maradt sokáig az apjával egy gazdaságon, elindult szerencsét próbálni, Meg sem állott, míg a király városába nem ért, s ott sem kérdezte senkitõl, honn-e a király, nincs-e honn a király, ment egyenest a királyi palotába, királyi palotában a király színe elé. Ahogy belép a nagy szobába, kérdi a király:

- No, fiam, mi jóban jársz?

- Én bizony idejöttem felségedhez, ha valami hasznomat vehetné.

- Hát aztán, mit tudsz, fiam?

- Az apám mesterségét folytatom, felséges királyom.

- Ugyan, mi az apád mestersége?

- A' bizony, meg ne haragudjék, felséges királyom, tolvajság. Hét országban nincsen ebben párom.

- Ejnye, ilyen-olyan teremtette - pattant fel a király -, hogy mertél tolvaj létedre szemem elé kerülni?! No, megállj! Hát majd mindjárt kipróbállak, hogy olyan ügyes tolvaj vagy-e, amilyennek magadat mondod. Éppen most szánt tizenkét béresem negyvennyolc ökörrel, ha azokat világos nappal el nem lopod tõlük, karóba húzatom a fejedet.

- Jól van, felséges királyom - mondta Nyika -, egyszeriben megpróbálom.

Azzal kiment a mezõre, s ott addig járt-kelt, keresgélt, hogy egy csomó fogolymadárfiút fogott, s egy sánta nyulat. Akkor szépen arra sétált, ahol a király béresei szántottak, nem nagy távolságra eleresztette a sánta nyulat, s el a fogolymadárfiúkat. Meglátják ezt a béresek, egyszeriben félbehagyják a szántást, s utána a madárfiúknak meg a sánta nyúlnak. A madárfiúk még nem tudtak jól repülni, hol a földön szaladtak, hol a föld felett repültek, s a nyúl is csak lassan sántikált elébb-elébb. Uccu! mind elszaladt a tizenkét béres, Nyika pedig elindítja a negyvennyolc ökröt, s ekéstül behajtja a király udvarába.

Kint ült a tornácban a király, s lekiált Nyikának:

- No, fiam, még ilyen tolvajt sem láttam napom csillagjában! Hanem, hallod-e, most meg azt mondom neked, hogy van az istállóban egy deres szõrû, csillagos homlokú paripa, ha ma éjjel azt el nem lopod: karóba húzatom a fejedet.

- Ne féljen, felséges királyom, én ellopom, ha egy regiment katonával õrizteti is - mondta Nyika.

Hiszen a király nem állított egy regiment katonát a paripa mellé, azt mégiscsak szégyellette volna, hanem állíttatott az istálló ajtaja elé két istrázsát s az istállóban a paripa mellé négy katonát, hogy kettõ fogja a fékszárát, egy a paripa farkát, egy pedig üljön a paripára.

Jól van, hazamegy Nyika az apjához, ottan felöltözik elébb koldusgúnyába, erre vesz egy aranygombos mentét; aztán egy kettõs kulacsnak az egyik felét megtölti álomporos borral, a másik felét álomporos pálinkával. Vitt magával egy kócmadzagot is a tarisznyában, de még jó puha cipót is, de még jó paprikás szalonnát is, s úgy ment este a király udvarába. Megy egyenest az istálló ajtaja elé, ott, mintha õ volna a király, az istrázsákra förmed, hogy így meg úgy, nyissák ki a szemüket, nehogy túljárjon az eszükön Nyika, s hogy szavát ne felejtsék, még jól pofon is veri az istrázsákat errõl s túl, aztán bemegy az istállóba. Ahogy belépett, lehányta magáról a királyi mentét, s odatipegett a katonákhoz öreg koldus képében. Mondta reszketõs hangon:

- Az Isten áldja meg, vitéz urak, adjanak szállást itt az istállóban egy öreg koldusnak, mert különben megvesz az isten hidege!

A legények adtak jó szívvel, s Nyika leült a hídlásra, elõvette a tarisznyát, elkezdett falatozni, s közben úgy tett, mintha jókat húzott volna a kulacsból.

- Mi van a kulacsban, öreg? - kérdi egy katona.

- Ebben pálinka s bor. Isznak-e, vitéz urak? Meg sem mertem kínálni.

- De bizony csak kínáljon, mert jólesik, úgysem ad elég italt a király.

Na bezzeg, ettek-ittak a katonák, amennyi csak beléjük fért.

- Hej - mondta az egyik -, csak most jönne ide az a világhíres tolvaj Nyika, emberére találna!

- Van esze - mondta Nyika -, hogy nem jõ ide. Bizonyosan világgá futott.

Addig s addig hajtogatták a kulacsot a legények, hogy mind elálmosodtak, s ott, ki álltó, ki ültõ helyében el is aludtak. Egyéb sem kellett Nyikának, annak a két legénynek, akik a kötõféket tartották, kócmadzagot nyomott a markába, annak, aki a paripa farkát fogta, egy seprût a kezébe, s azt, aki a paripa hátán ült, a kezénél fogva kötéllel a gerendához kötötte, s azzal a paripát kivezette. Elébb azonban magára vette a királyi mentét, elküldötte az istrázsákat, hogy már úgysem jön el az a huncut Nyika, s elvágtatott a deresen, mint a sebes szél.

Virradat felé ébredezni kezdenek a legények is, s megszólal, amelyik a gerendára volt kötve.

- Hé, gyújtsatok világot, mert én nem a deresen ülök!

- Hát min ülnél - mondja a második -, itt van, fogom a farkát.

- Mink is a kötõféket!

- De így s de úgy, gyújtsatok világot, s vegyetek le innét engem!

Na, világot gyújtanak, s hát csakugyan: volt deres, nincs deres.

- Hej, hóhérom teremtette, ellopá Nyika!

Eközben megvirradt, s Nyika nagy kevélyen bevágtatott a király udvarába a deres szõrû paripán.

A király most is ott ült a tornácban, s lekiáltott:

- No, fiam, még ilyen tolvajt sem láttam napom csillagjában! Hanem, hallod-e, ne örvendezz még, mert ha két hét alatt a pokolból haza nem hozod az öreganyámat, karóba húzatom a fejedet.

Hazamegy Nyika az apjához, s mondja, hogy mit kíván a király.

- No, akkor vége is az életednek, mert az ördögök mégiscsak többet tudnak, mint te.

- Azt nem hiszem - mondta Nyika.

- Eredj hát, próbáld meg!

- Arra még jól ráérek, apó!

Ahogy ezt beszélik, látja Nyika, hogy egy szegény ember két juhot hajt az erdõ felé. Mondja az apjának:

- Abból a két juhból én ma tokányt eszem, apó!

- Abból nem.

- Én igen, apó. Csak szaladjon kend elõre az erdõbe, s rakjon jó tüzet, a többi az én gondom.

Elmegy a vén tolvaj, s Nyika térül-fordul a faluban, hol, hol nem, egy ökörfarkat szerez, jó messzire elejébe kerül a juhos embernek, az ökörfarkat egy süppedékes helyen elássa, hogy csak a bojtja látszott ki, cövekkel, kõvel jól leveri, hogy csak úgy könnyen ne húzhassák ki, s mikor a juhos ember közeledett, elkezdett torkaszakadtából kiabálni:

- Hé, emberek, hé! Erre, erre! Elsüllyedt az ökröm, a drága ökröm! Jaj, jaj!

Szalad a juhos ember, hagyja a két juhát, kérdi, mi történt. Mondja Nyika, hogy mi, s csak arra kéri, fogja meg az ökör farkát, míg segítségért szalad a faluba, mert ketten úgysem tudják kihúzni. A juhos ember fogta nagy hûségesen az ökör farkát, Nyika pedig ezalatt elhajtotta a két juhot a tûzhöz, ott megnyúzták, megsütötték, s úgy jóllaktak, hogy a hasuk puffogott, mint egy dob.

- No, apó - mondta Nyika -, én most jóllaktam egy hétre, kettõre, megyek a pokolba a király öreganyjáért.

- Eredj, fiam, eredj, jó utat, hol sár nincs!

Elindult Nyika, s mindjárt az erdõben fogott két süldõ nyulat, hóna alá vette, s bement a faluba. Ott vett két girhes-görhes lovat, egy fakó szekeret s kenderhámot, a kováccsal csináltatott egy vasbotot, két zsákot teleszedett mindenféle tört cserépdarabokkal, s úgy indult a pokol tartománya felé. Hanem a lovak többet mentek hátra, mint elõre, fogta magát, acélt, kovát, taplót rántott elé, tüzet csiholt, s tüzes taplót dugott a lovak fülébe. Haj de vágtattak a gebék árkon-bokron át, mintha szemüket vették volna, s még estére sem kelt az idõ, ott voltak a pokol tornáca elõtt. Nyika most leemelte a két zsák cserepet, a pokol kapuja elé öntötte, s a vasbottal ütni kezdette a cserepet, ahogy csak bírta. Volt csörömpölés, kongás, zúgás, de olyan, hogy majd megbolondultak belé az ördögök, s ahány volt, mind kiszaladt a kapuba. Kérdik nagy ijedve Nyikától:

- Mit akar itt kend?!

- Kápolnát építek a pokol kapuja elé, hadd legyen világosság a ti országtokban is!

- Jaj, csak azt ne tegye kend, adunk inkább egy szekér aranyat!

- Nem kell nekem az aranyatok, csak adjátok ide a király öreganyját, hadd viszem haza.

Odaadták jó szívvel, csak megszabaduljanak Nyikától.

Felülteti Nyika a vén boszorkányt a szekérre, elindul vele, de alig haladnak egy jó futamodásnyira, meggondolkoznak az ördögök, hogy mégsem kellett volna megijedni egy embertõl. Utánaszalasztanak egy fickó ördögöt, hogy hozza vissza a király öreganyját. Mondja az ördög Nyikának:

- Hé, atyafi, adja vissza az öreg nannyót, meggondoltuk a dolgot!

- Nem adom én! - mondta Nyika.

- Tudja mit, atyafi? Fussunk verset. Ha én elhagyom kendet, akkor visszaviszem nannyót.

- Mit?! Hogy én veled verset fussak? Hiszen egy héthetes öcsém van, s az is jobban fut, mint te.

- Lássuk csak!

Azzal Nyika elereszti az egyik süldõ nyulat, uccu neki, megfutamodik az, utána az ördög, de bizony nem érte utol.

Az ördög nagy szégyenkezve visszament, Nyika pedig vitte tovább a király öreganyját. De alig haladtak egy puskalövésnyire, szalad megint az ördög egy hétmázsás buzogánnyal, s mondja Nyikának, hogy próbáljanak még egyet, melyik dobja magasabbra a buzogányt.

- Hát dobjad! - mondta Nyika.

Megforgatja az ördög a buzogányt, s úgy feldobja, hogy éppen a csillagos égig repült, s hét nap telt belé, míg visszaesett.

- No, most dobjad te!

Nyika is megfogta a buzogányt, de meg sem tudta emelinteni, csak nézett, nézett az égre sokáig.

- Mit nézed annyit az eget? - kérdi az ördög.

- Mit-e? Nézem a bátyámat, ha meglátnám.

- Hát a te bátyád ott van?

- Ott bizony, a Szent Dávid kovácsa. Neki hajítom fel, hogy verjen vele tüzes istennyilát, s hajigálja le az ördögökre!

Hej, könyörgött az ördög, csak hagyja a buzogányt, inkább vigye a király öreganyját.

- Hát azért! - mondta Nyika, s otthagyta az ördögöt.

Na, több ördög nem is szaladt Nyika után, s megérkezett szerencsésen a király udvarába.

Hiszen volt ijedség, mikor a király meglátta az öreganyját. Már messzirõl kiabált Nyikának:

- Vidd vissza, te ördögfajzat, vidd vissza a pokolba!

- Nem viszem én! Felséged parancsolta, hogy elhozzam, én elhoztam.

Akkor a király könyörgésre fogta a dolgot, Nyikának ígérte a fele királyságát, csak vigye vissza a vén boszorkányt.

Fogta magát Nyika, elékapott egy nagy seprût, azzal errõl s túl jól meglegyintette a vén boszorkányt, arra aztán nagy forgószél kerekedett, jött egy garabonciás diák, az, mint valami hintóba beleültette a király öreganyját, s hipp-hopp! meg sem állott vele a pokolig.

De alig vitte el a vén boszorkányt a garabonciás diák, a király megbánta az ígéretét. Szerette volna valahogy s mint elpusztítani Nyikát.

Volt az udvar közepén egy muzsikáló kút, s ennek a szépen szóló kútnak elromlott a muzsikája.

- Hallod-e, Nyika - mondta a király -, ezer ördög van tebenned, csináld meg az én szépen szóló kutamat!

- Jó szívvel, felséges királyom.

A kút volt vagy száz öl mély, s Nyika lement a fenekéig, hadd lássa, hol a hiba. Azonközben a király lehozatott egy huszonhét mázsás harangot a toronyból, s azzal a kutat szépen beborították.

- No, Nyika, jere ki, ha tudsz!

Mikor már mind azt hitték, hogy Nyika a kútba veszett, egyszer csak megbillen a harang, s hát kipattan a kútból Nyika, fején a haranggal.

Akkor levette a fejérõl a harangot, mint egy kalapot, s köszönt:

- Adjon isten jó napot, felséges királyom!

- Na, Nyika - mondta a király -, még ilyen erõs embert se láttam napom csillagjában. Most még csak egyet tégy meg, s akkor a leányomat is neked adom. Azt parancsolom, hogy ma éjjel lopd el a feleségem kicsi ujjáról a gyûrût.

- Én el!

Jól van, besötétedik, s Nyika agyagból, tökbõl s kenderkócból egy olyanforma embert csinál, amilyen õ maga, s szépen odatámasztja a király hálószobájának az ablakához. Meglátja ezt a király, fogja a puskáját, s durr! lelövi.

Hej, volt öröm! Mégiscsak elpusztult az az istentelen Nyika, nem kell, hogy nekiadja fele királyságát s a leányát. Kiszalad az udvarra, fölkapja Nyikát, azazhogy az agyagból formált embert, hátraviszi a csûr mögé, hogy eltemesse. Nem szerette volna, ha kitudódik, hogy õ pusztította el Nyikát. Csak azt várta Nyika, befutott a királynéhoz, s mondja neki:

- Feleség, add ide a gyûrûdet, hadd kopogtatom annak a tolvaj Nyikának a fogához.

A királyné azt hitte, hogy csakugyan az ura beszél hozzá, s a gyûrût odaadta Nyikának.

Nagy késõre jõ a király is, csak úgy csorgott róla a verejték.

- Na - mondja -, jól megizzasztott az a tolvaj még halálában is.

- Mit csinált?

- Megizzasztott. Jó mély gödröt ástam neki, s eltemettem.

- Hát a gyûrût hozzákocogtattad-e a fogához?

- Miféle gyûrût?

- Hiszen elkérted tõlem!

- Én-e, te?!

- Te hát!

- Én nem, tudd meg!

- No bizony, ha nem, akkor nem is Nyikát lõtted meg. Elvitte a gyûrût.

Bezzeg hogy úgy volt. Jött is Nyika reggel a gyûrûvel, s mondta:

- Felséges királyom, itt a gyûrû, most már többet nem tréfálok, nekem adja-e a leányát?

Mit volt mit tenni, a király Nyikának adta fele királyságát s a leányát, különben azt is ellopta volna.

Csaptak olyan lakodalmat, hogy... Folyt a sok bor s a pálinka, hogy... Én is úgy laktam, hogy...

Holnap legyen Nyika a ti vendégetek!