Támán és ámán

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia meg egy leánya. A fiút Támánnak hívták, a leányt Ámánnak.

Alighogy felserdültek, meghalt a király meg a felesége is, s egyéb sem kellett a vörös királynak, jött rettentõ nagy sereggel, elfoglalta az országot, s szegény Támán és Ámán elfutottak a rengeteg erdõbe, különben õket is megölette volna a vörös király. Az erdõben Támán kalibát csinált, s ott húzódtak meg. Hát itt az ellenség nem talált rájuk, de meg is halhattak volna éhen, mert még egy darab száraz kenyerük sem volt. A kalibától nem messze volt egy szörnyû magas fa, Támán fölmászott annak a tetejére, hátha közeliben falut vagy várost látna, ahonnét eleséget keríthet. Csakugyan lát is az erdõn keresztül egy nagy várost, jól megnézi, hogy mely irányban van, aztán leszállott, s mondotta a húgának:

- Édes húgom, te csak maradj itt a kalibában, én elmegyek a városba; tudok, amit tudok, dolgozok valamit, eleséget hozok neked.

Bemegy Támán a városba, volt egy pár forintja, azzal vett egy fûrészt s egy kecskelábat, s járt házról házra, hogy nem vágatnak-e fát.

Innét is elutasították, onnét is elutasították, s egyszerre csak egy nagy palota elé ért. Bemegy oda, ajánlkozik ott is. Mondja az inas:

- No, éppen jó helyen jársz, mert a király most küldött le, hogy favágót keressek. Van itt húsz öl fa, azt fûrészeld fel, s a király majd becsületesen megfizeti.

Azt nem is gondolta Támán, hogy a király városába került. Munkába fog, fûrészeli a fát, s hát egyszerre jön a király, aki maga is fiatal legény volt, nézi, nézi Támánt, s kérdi tõle:

- Hát te hogy kerültél ide? Úgy látom a képedbõl, hogy nem vagy te szegény legény.

Mondja Támán:

- Bizony szegény legény vagyok, felséges királyom, kondás volt az apám.

Fölmegy a király a palotába, s leküldi a szakácsnét, hogy kérdezõsködjék, hátha neki inkább megmondja az igaz valóságot. Lemegy a szakácsné, de annak sem mondott egyebet Támán, hogy az õ apja kondás volt. Nem nyughatott a király, lement ismét, beszélt errõl, beszélt arról Támánnal. Egyszer azt mondja Támán:

- Felséges királyom, egy kicsit félbehagyom a fûrészelést, adjon nekem két pengõ forintot, mindjárt visszajövök.

- Adok én többet is, jó szívvel - mondotta a király, s adott neki öt pengõ forintot.

Elszaladt Támán a piacra, vett ottan kenyeret, húst s mindenféle ennivalót, aztán szaladott az erdõbe, s mondotta Ámánnak:

- No, édes húgom, hoztam neked egy hétre való eleséget, csak maradj itt békességgel. Ne félj, mert ebben az erdõben õznél, nyúlnál egyéb vadállat nem jár. Én most a királynál dolgozom, fát fûrészelek, s ha amit felvállaltam, elvégeztem, visszajövök hozzád.

Elment Támán a városba vissza, Ámán pedig ottmaradt a kalibában. Jöttek hozzá õzek, nyulak, a kezét nyalogatták, mintha sajnálták volna. Támán felfûrészelte mind a húsz öl fát, s akkor a király megkérdezte tõle:

- Tudsz-e asztalt teríteni, fiú?

Felelte Támán:

- Tudok, felséges királyom.

- Hát akkor gyere fel hozzám, asztali inasnak.

- Felmegyek, felséges királyom, csak engedje meg, hogy egy kicsit elmenjek, mindjárt visszajövök.

A király kifizette, amivel Támánnak tartozott, s Támán szaladott a piacra, vett megint egy hétre való eleséget, vitte a húgának, s mondotta neki:

- Csak maradj itt békével, édes húgom, ne félj, majd megsegít az Isten. Most a királynál szolgálok, s amikor csak lehet, eljövök tehozzád.

Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullatások között, s Támán bement a városba, fel a királyhoz, s aznaptól kezdve õ terített asztalt.

Telik-múlik az idõ, egyszer a király meghívta a barátjait ebédre. Mondta Támánnak:

- No, Támán, ügyesen teríts ma, mert királyi vendégeim lesznek!

Hát Támán meg is teríti az asztalt szépen, ügyesen, de míg a vendégek bejöttek volna, az abrosz négy sarkára négy képet rajzolt, az apja képét, az anyjáét, a húgáét s a királyét. Meglátják a vendégek a képeket, s szemük-szájuk elállt az álmélkodástól, nem gyõztek eleget gyönyörködni az Ámán képében.

- Vajon ki lehet ez a leány, ki rajzolta ide? - kérdik a vendégek.

- Ez bizonyosan az inasom dolga lesz - mondja a király, s hívatja mindjárt Támánt.

- Ki rajzolta ide ezeket a képeket, Támán?

- Én rajzoltam, felséges királyom.

- Nem is vagy te kondásfiú.

- De bizony az vagyok, felséges királyom.

- Hát az a leány, akinek a képét az asztalra rajzoltad, miféle leány?

- Az az én testvérem.

- Mi a neve, Támán?

- Ámán az õ neve, felséges királyom.

- Jól van, Támán, nem bánom én, ha kondásfiú vagy is, de a testvéredet feleségül veszem. Hol s merre találom?

Mondotta Támán:

- Majd elhozom én, felséges királyom.

Befogatott a király mindjárt három aranyos hintóba hat-hat lovat. Adott Támán mellé egy regement katonát, csak hozza el Ámánt.

Elindulnak a hintók, az elsõben ült Támán, a másodikban az udvarmester, a harmadikban nem ült senki. Amint kijönnek a városból, egy vén boszorkány a leányával észrevétlenül beült a hintóba. Ez a vén boszorkány a király városában lakott, s azt szerette volna, ha az õ leányát veszi el a király. Mesterkedett mindenféleképpen, bûvöléssel, bájolással, mindenféle boszorkánysággal, de a királynak nem kellett a leány.

Na, megérkeznek az erdõbe, ott megtalálták Ámánt a kalibában. Szép volt, olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Meg sem is pihennek, Támán ül a hintajába, az udvarmester is a magáéba. Ámán ül a harmadik hintóba. Senki lélek nem tudta, hogy ott ül a boszorkány s a leánya. Ámán azt hitte, hogy ezek az õ szobaleányai lesznek, s szépen leült közéjük.

Elindulnak a hintók visszafelé, s egyszer, amint az erdõben egy csúf meredek helyen mentek, kikiáltott Támán a hintóból:

- Vigyázzatok, legények, nehogy feldûljön a húgom hintaja!

Kérdi Ámán a boszorkányt:

- Mit mondott a bátyám?

- Azt, hogy vegyük ki a fél szemedet - mondotta a boszorkány.

- Ha bátyám azt kívánja, nem bánom. Õ csak javamat akarja.

Azzal a boszorkány kivette Ámánnak a fél szemét. Alig mennek tovább, ismét csúf, meredek helyre érnek, s Támán kikiált megint, hogy vigyázzanak, nehogy eldûljön a hintó.

- Mit mondott a bátyám? - kérdezte Ámán.

- Azt mondta, hogy vegyem ki a másik fél szemedet is.

- Nem bánom, hogy ha a bátyám is úgy kívánja, mert õ csak a javamat akarja.

A boszorkány kivette Ámánnak a másik fél szemét is. Továbbmennek, s egy hídhoz érnek. Kiszól Támán a hintóból:

- Vigyázzatok, nehogy a vízbe dõljön a hintó!

- Mit szólott a bátyám? - kérdezte Ámán.

- Azt mondotta, hogy lökjünk a vízbe.

S feleletét se várta Ámánnak, a leányával ketten megfogták s beledobták a vízbe.

Megérkeznek a király udvarába, ott már várta tenger sok vendég a király menyasszonyát. S hát uramistenem, lett elszörnyülködés, mikor a hintóból nagy kevélyen kilépett a boszorkány leánya. Szörnyû haragra gerjed a király.

- Hé, Támán, miféle csúf leányt hoztál nekem?! Hol van az, kit te az asztalra rajzoltál?!

Ámult-bámult Támán, nem tudta, mit szóljon. Hebegett összevissza mindent, hogy így meg úgy, õ nem ezt a leányt hozta el, az õ testvére nem ilyen, mert az õ testvére királykisasszony, világszép Ámán a neve.

Bizonyította az udvarmester is, bizonyították a katonák is, hogy õk nem ezt a leányt indították el. De hiába beszéltek, a király rettentõ haragjában tömlöcbe vettette Támánt. Közrefogták a katonák, levitték a tömlöcbe, tele volt az kígyókkal, békákkal s mindenféle csúszó-mászó állatokkal.

Hanem a tömlöc közepén ezüstasztal volt, ezüstasztalon aranyabrosz s rajta gyémánt gyertyatartó, s tele volt rakva az asztal mindenféle nagy csatos könyvekkel, hogy olvasson azokból Támán, úgy sem sokáig tart az élete. S ím, halljatok csudát! Amint a gyertyát meggyújtották, s Támán olvasni kezdett a nagy könyvbõl, a kígyók, békák s mindenféle csúszó-mászó állatok megszelídültek, szépen a földre lefeküdtek, nem bántották Támánt.

Hát mi lesz, mi nem lesz Támánnal, most azt tõlem ne kérdezzétek, azt mondom el mostan, hogy mi történt Ámánnal. Mikor éppen a vízbe dobták, a víz partján halászgatott két szegény halászember, s amint az egyik emeli a hálóját, nem bírja kiemelni. Szól a társának:

- Jöjjön ide, koma, segéljen, mert nagy hal került a hálómba!

Megfogják ketten a háló rúdját, nekihuzakodnak egész erejükbõl, s hát uramteremtõm, mi van a hálóban! Egy gyönyörûséges szép leány. Nézik, nézik a leányt, s hát a két szemének csak gödre van. Megsajnálják erõsen, s mondja az öregebb:

- Nekem úgysincs gyermekem, elviszem haza, nem hagyom elveszni szegény világtalant.

Hazaviszi az öreg halász Ámánt, ottan dajkálják, ápolják, õ is dolgozott szegény, amit lehetett, ami tõle telhetett. Azt mondja egyszer Ámán az öreg halásznak:

- Édes apó, van-e kigyelmednek száz forintja?

Mondja a halász:

- Van, édes leányom, hát mit akarsz te azzal?

- Menjen el a boltba, s vegyen azon a száz forinton százféle cérnát.

Elmegy a halász a boltba, vesz ottan százféle cérnát, s ebbõl a százféle cérnából Ámán olyan szép zászlót csinált, amilyen szépet emberi szem még nem látott. Akkor azt mondta a halásznak:

- Na, édesapám, most csináltasson a zászlónak ezüstnyelet, s vigye be a király városába, hátha valaki megveszi.

Volt még a ládafiában száz forint, a halász csináltatott ezüstnyelet a zászlónak, beviszi a király városába, kiül vele a piacra, lengeti, lobogtatja a zászlót, összeverõdnek a népek, nézik, csudálják, de bezzeg megvenni nem tudták, mert az öreg halász öt köböl aranyat kért érte,

Hanem egyszer csak jön a király, annak erõsen megtetszik a zászló, s mondta az öreg halásznak, csak menjen vele a palotába, ott kiméreti az öt köböl aranyat. Fölviszik a zászlót a palotába, ott a vén boszorkány nézi, vizsgálja, s mirõl, mirõl nem, mindjárt megismeri, hogy ez Ámán keze munkája. Addig beszélt, hogy a király lemondotta a vásárt, s a halásznak vissza kellett vinni a zászlót a piacra. De szerencsére odavetõdött egy gazdag herceg, s az megvette öt köböl aranyon a zászlót.

Hazamegy a halász, s elbeszéli Ámánnak, hogy mi történt. Azt mondja Ámán:

- Most menjen ismét a boltba, édesapám, s vegyen kétszáz forint ára cérnát.

Vesz a halász kétszáz forint ára cérnát, s ebbõl Ámán olyan keszkenõt csinált, hogy olyan nem volt több az ég alatt, a föld színén. Mondta a halásznak:

- Vigye el ezt is, édesapám, a király városába, de pénzért ne adja senkinek, mert ennek a keszkenõnek két szem az ára.

Körülveszik a népek az öreg halászt, kérdik, mi az ára a keszkenõnek. Azt mondja: két szem. Az emberek nagyot kacagtak, azt hitték, hogy az öreg megbolondult. Jött a király is, azt mondta, hogy ezért a keszkenõért ad hat köböl aranyat is. De a halász neki is azt mondta:

- Ennek a keszkenõnek két szem az ára.

- No, azt nem adok - mondá a király.

Volt a vén boszorkánynak egy nagy kamasz fia, ez is odavetõdött, s mikor hallotta, hogy a halász két szemért adja a keszkenõt, azt mondja a halásznak:

- Várjon csak, bácsi, mindjárt hozok én kendnek két szemet!

Nagy hirtelen hazaszaladt, zsebébe dugta azt a skatulyát, amelyikben a vén boszorkány az Ámán szemét tartotta, szaladt vele a halászhoz, s mondta nagy örömmel:

- Itt a két szem, bátya, ide a keszkenõt!

Hazamegy az öreg, s mondja Ámánnak:

- No, édes leányom, eladtam a keszkenõt, hoztam érte két szemet.

- Jól van, édesapám, most csak adjon nekem friss vizet s tiszta kendervásznat.

Hoz az öreg egy tál friss vizet s egy darab tiszta kendervásznat. Azt Ámán belemártja a vízbe, aztán megtörülgeti a két szemét, szépen visszateszi a helyére, s hát uramteremtõm, hétszerte szebb lett, mint volt annak elõtte, s olyan éles lett a látása, hogy belátta az egész világot. S mikor már jól körülnézett a világon, azt mondotta Ámán:

- Édesapám, nekem három nap alatt el kell pusztulnom, ha nem lesz rám nagy vigyázattal.

- Hiszen vigyázok rád, édes leányom - mondotta a halász, s vasvillát vett a kezébe. Azzal kiállott az ajtó elé, hogy istrázsát álljon. Mondotta Ámán:

- Hiába áll istrázsát, édesapám, mert nekem úgyis el kell pusztulnom, hanem arra kérem, ha meghalok, ne mozdítsanak el arról a helyrõl, ahova leesem. Vágják ki a ház oldalát a fejem felõl, a ház oldala mögött a deszkakerítést, s ott vigyenek engem a sírba, s ne az ajtón. Csináltasson cserfából keresztet, de ne vigyenek a temetõbe, hanem a keresztúton ássanak sírt, s ott temessenek el.

No, az öreg halász azért mégis ott állott az ajtó elõtt, õrizte Ámánt. Elkövetkezik az este, s hát egyszer jön egy félszeg öreg koldus s nagy rimánkodva szállást kér az éjszakára. Az öreg halász azt mondta: ad jó szívvel, de csak a pitvarban, a házba bé nem eresztheti. Hanem a nagy sötétségben a koldus mégis odalopódzott a szobába, megragadta Ámánt, s csak rálehelt valami mérges leheletet, s szegény Ámán egyszeriben szörnyet halt. Azzal a koldus, aki nem volt más, mint a vén boszorkány, eltûnt, mintha a föld nyelte volna el.

Az öreg halász reggelig észre sem vette, hogy mi történt. Reggel bemegy a szobába, s látja, hogy ott fekszik a földön Ámán, s meg van halva. Keserves sírás közt betakarta fehér lepedõvel, aztán embereket hívott, kivágták a ház oldalát, ki a deszkakerítést, úgy vitték ki Ámán holttestét a keresztútra, ottan eltemették, s feje fölé cserfa keresztet tûztek.

Hanem halljatok ide, mi csoda történt. A temetés után következõ nap a cserfa kereszt ezüstté változott, s a kereszten állott Ámán aranyruhás szoborképe. A két kezében pedig két aranyvesszõ volt, s ez a két aranyvesszõ olyan szépen zengedezett, mint két szépen szóló muzsika.

Híre ment ennek a csudának az egész országban, jöttek a népek mindenfelõl csudalátni. Eljött a király is. Nézi, nézi a szoborképet, s hát, mintha látta volna ezt õ valahol. A zsebében volt az a kép, melyet Támán rajzolt volt, eléveszi, összenézi a két képet, s hát csakugyan egy a kettõ.

- Ámán! Ámán - kiáltott a király -, úgy-e te vagy az, te vagy a Támán testvére?!

Felelt Ámán:

- Én vagyok, felséges királyom.

S elmondotta a királynak szép sorjában az õ szomorú történetét. Könyörgött a király:

- Ámán, Ámán, szállj le a keresztfáról, gyere az udvaromba, s légy a feleségem!

Mondotta Ámán:

- Nem szállhatok le addig, s nem is lehetek a feleséged, amíg a bátyámat a tömlöcbõl ki nem ereszted.

Hazaszalad a király, ott a vén boszorkányt s a leányát lófarkára kötteti, s úgy ereszti világnak az istenteleneket. Aztán szaladott a tömlöcbe, s mondotta Támánnak nagy örömmel:

- Szabad vagy, Támán, él a húgod, mindjárt hozom az udvaromba. Kifut Támán a tömlöcbõl, de abban a pillanatban bezárul a tömlöc ajtaja, s a kígyók, békák s mindenféle csúszómászó állatok ráesnek a királyra, szörnyû halálnak halálával pusztítják el.

Eközben Támán kiszaladt a keresztútra, utána a város népe. De ím, halljatok csudát! Mikor éppen odaértek, Ámán akkor szállott fel az égbe, ragyogó fényesség között. Hanem a népek Támánt visszavitték a városba, megválasztották királyuknak. Sohasem volt Feketeországnak olyan jó királya.

Aki nem hiszi, járjon utána.