A török basa

Akkor történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úr Magyarországon. Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza a hazájukba, s amerre áthaladtak, falukat, városokat felgyújtottak, asszonyokat, férfiakat, de még gyermekeket is elvittek Törökországba, szomorú rabságba.

A többi közt Törökországba került egy kisfiú is. Ezt a török császár udvarába vitték, ottan nevelõdött fel. A török császár megszerette az ügyes fiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy basa lett belõle.

Telik-múlik az idõ, megházasodik az egyszeri magyar fiú, s Isten megáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek mellé. Mikor éppen dajkát kerestek, arra vetõdött egy öreg magyar asszony, azt a basa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az õ gyermekének magyar dajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy jól vigyázzon a gyermekre, még a szél fúvásától is õrizze, mert különben így meg úgy, kerékbe töreti.

Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy tõle kitelt. De egyszer a gyermek megbetegedett, s sírt éjjel-nappal, nem tudta elcsitítani.

"Istenem, Istenem - tûnõdött magában az öregasszony -, mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!"

Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:

Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad az urához, s mondja, hogy mit énekel az öregasszony.

- Ez az én édesanyám! - kiáltott a basa, s szaladott ki az öregasszonyhoz.

- Anyám, édesanyám, lelkem, édesanyám, nézzen a szemembe, megismer-e engem?

Mondotta az öregasszony:

- Megismerlek karod fehérjérõl, fehér szemölcsödrõl.

Ott mindjárt felgyûrte az inge ujját a basa, és ím, rajta volt a karján a fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak, vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.

Így volt, igaz volt, vége volt.