Az aranypálca

Volt egyszer egy öreg király s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot-világot látni, de hárman háromfelé. A legidõsebb azt mondta, hogy õ megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról õ aranyleveleket szed. A középsõ azt mondta, hogy õ északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, õneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon.

Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé, a legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s a híja volt, hogy éhen haljanak.

Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállott a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyû éhségtõl s fáradtságtól leroskadott a sziklára, s elaludott.

Alszik a királyfi egy napot, kettõt, talán többet is, s egyszer csak érzi, hogy valaki szép gyöngén simogatja az arcát. Fölveti a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt elõtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdi a leány:

- Hát te hogy kerülsz ide?

Elmondja a királyfi úgy, amint történt.

- Na - mondja a tündérleány -, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is.

Hazamennek, s a tündérkirályné - mert az volt a leány anyja - kivesz a ládából egy rózsás keszkenõt, s mondja:

- Tündérkendõ, parancsolom, étel-ital rajtad álljon!

Egyszeriben tele volt a kendõ étellel-itallal. Aztán adnak mindenféle enni- s innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is. Megköszöni szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzik tõlük, el különösen a leánytól, s mondja neki lelkes szóval:

- Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, s velem jössz te akkor.

- Gyere, gyere - mondotta a tündér-királykisasszony -, veled megyek akkor.

S hogy a királyfi el ne felejtse, nekiajándékozta a tündérkendõt. Továbbment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendõt leterítette, s mondta:

- Tündérkendõ, parancsolom, étel-ital rajtad álljon.

Volt mindjárt étel-ital, bõven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozik, odajön egy öregasszony, s kéri könyörögve, hogy adjon neki egy falást isten nevében. Mondta a királyfi:

- Csak üljön le, nénémasszony, egyék-igyék, van itt minden, hál' istennek.

Leül az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges szép tündér.

Mondja a királyfinak:

- Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendõ nem volna a tied. Nesze, hogy olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol egy zöld darabja esik le, egy gyönyörû szép kert lesz, ahová egy kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik, ott egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod: "Kert, tó, palota, tûnjetek el, legyetek megint köpönyeg!" - a kert is eltûnik, a tó is, a palota is.

Megköszöni a királyfi a szép ajándékot, visszamegy a hajóra, s mennek tovább. Aztán érnek egy másik szigethez. Arra is kimegy a királyfi, ott is leteríti a tündérkendõt, s elkezd falatozni. Amint falatoznék, odajön egy öregember, s kéri könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében.

Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek-ittak, s vígan voltak.

- No, te királyfi - mondotta az öregember -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belõle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítnak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: "Vissza!" Szépen a pálcába visszamasíroznak.

De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állott meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába.

Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladott arra az öreg király, s kiáltott messzirõl a fiának:

- Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerrõl jöttél, elvette az ellenség az országomat.

- De bizony nem megyek én vissza - mondotta a királyfi, s kiszaladott a hajóból a szárazföldre. Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentõ sok huszár s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörû szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze földrõl csudájára jártak.

Hej, istenem, örült az öreg király!

- Lám, lám - mondotta az öreg király -, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidõsebb fiam hozott arany falevelet, de az ellenség el is vitte; a középsõ fiam hozott mindenféle drágakövet, egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám, ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten!

Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, mibõl tartják el? Mondta is a fiának:

- Az ország megvolna, fiam, de mindenbõl kipusztítja ez a sok katona.

- Egyet se búsuljon, édesapám - mondta a királyfi -, nem kell azokat eltartani!

S csak kiáltott a katonáknak:

- Vissza! - s nagy trombita- s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába.

No, most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal. Azután jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.