Ludas matyi

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony s annak egy nagy kamasz fia: Ludas Matyi volt a neve. Azért hívták Ludas Matyinak, mert egyebet sem dolgozott, mindig az anyja lúdjait õrizte. Mondja egyszer a szegény asszony Matyinak:

- Eredj, fiam, a döbrögi vásárba, hajts be tizenkét pipét, de két máriáson alól ne add a párját, mert különben hátrafordítom a sarkadat!

Behajtja Matyi a tizenhat pipét a döbrögi vásárra, s mindjárt jön a döbrögi földesuraság, s kérdi Matyitól:

- Hogy adod a pipe párját, te fickó?

- Két máriásért - felelt Matyi.

- Mit, két máriásért?! Elég azért egy is!

- Nem elég bizony - mondja Matyi. - Két máriáson alul a királynak sem adom.

- Nem-e?! No, majd mindjárt adok én neked két máriást!

Azzal intett a pandúroknak, behajtatta mind a tizenhat libát az udvarára, ott aztán Matyit lekapták a húsz körmérõl, s jó huszonötöt vágtak rá.

- Most mehetsz haza - mondta a földesúr.

- Hát a pénz? - bõgött Matyi.

- Nem volt elég? Húzzátok le még egyszer!

Másodszor is lehúzták Matyit a deresre, s jó huszonötöt vágtak rá. Mikor Matyi a második huszonötöt is megkapta, amint ment kifelé, visszafordult, s megfenyegette az uraságot:

- Jegyezze meg az úr, hogy háromszor veri ezt vissza Ludas Matyi!

A földesúr nagyot kacagott. Egy szikrát sem törõdött Matyi fenyegetésével.

Na, telt-múlt az idõ, eltelt több esztendõ, Matyibõl nagy legény lett, megváltozott egészen. Egyszer hallja, hogy a földesuraság kastélyt épít. Mit gondol, mit nem, felöltözik ácsmesternek, bemegy a városba, egyenesen a földesúr udvarába, s ott elkezdi méregetni, vizsgálgatni a szarufákat, a gerendákat, s közben-közben csóválgatja a fejét. Odamegy a földesúr, s megszólítja:

- Mit nézeget az úr ezeken a fákon?

- Engedelmet kérek - mondja Matyi -, én külsõ országbeli ácsmester vagyok, sok országot bejártam, sok házépítést láttam, magam is építettem vagy százat, szebbnél szebbeket, de azt mondhatom az úrnak, hogy ezek a fák nem valók erre a kastélyra. Különb fák kellenek ide.

- Hiszen ha csak az a baj - mondja a földesúr -, vannak az én erdõmben szebbnél-szebb fák, majd válogatunk azokból.

Mindjárt kirendeltet száz fejszés embert a földesúr, õ meg Matyival hintóba ült, úgy mentek az erdõbe, hadd lássák a fákat színrõl színre.

Hát jól van, Matyi rámutat erre a fára is, meg arra is, hogy ezt lehet vágni, azt nem lehet. Nekiállott a száz fejszés ember, vágták a fákat, hogy csak úgy döngött-zengett az erdõ. Azt mondja Matyi egyszer:

- Uram, itt igazán szép fák vannak, hanem még azt a fát nem látom, amelyikre legnagyobb szükség volna.

- Gyerünk beljebb az erdõbe, hátha ott találunk!

Bemennek ketten az erdõbe, jó messze, s mikor már annyira eltávolodtak az emberektõl, hogy a fák roppanását is alig lehetett hallani, megáll Matyi egy fa elõtt, nézi, vizsgálja, aztán a homlokára koppint, két karjával átkarolja a fát.

- Na - mondja -, azt hiszem, ez jó lesz. Jöjjön csak az úr, ölelje át maga is!

Odamegy a földesúr, átöleli a fát. De Matyinak sem kellett egyéb, hirtelen összekötötte a földesúr kezét, s akkor aztán egy jó husánggal éppen ötvenet vágott rá. Mikor az ötvenet rászámlálta, nagyot kacagott.

- Nem vagyok én ácsmester, úgy tudja meg az úr, Ludas Matyi az én nevem! Emlékszik-e, hogy mit ígértem? Jegyezze meg jól, hogy még kétszer megverem.

Azzal otthagyta a földesurat, s hazament. A szegény földesurat csak estefelé találták meg az emberei. Belebetegedett a verésbe, de úgy belebetegedett, hogy a doktorok nem tudták már, mit csináljanak vele. Hívattak mindenfelõl csudadoktorokat, de egy sem tudta gyógyítani. Meghallotta ezt Ludas Matyi. Felöltözött doktori gúnyába, fölment a kastélyba, s jelentette magát, hogy õ külsõ országbeli csudadoktor, s jó pénzért meggyógyítja az uraságot. Hiszen megörültek Matyinak, vitték be az urasághoz. Azt mondja Matyi:

- Egy nap alatt meggyógyítom az urat, csak ahány embere van, menjen ki az erdõbe, ott ilyen meg olyan csudafüveket találnak: amennyit csak leszedhetnek, szedjék le, s hozzák haza. A többi az én dolgom.

De bezzeg küldötte a földesúr az embereit, még a gyerekeket is. Egy lélek sem maradt a háznál.

Hiszen csak ez kellett Matyinak. Elõ a pálcát, s megrakta a földesurat, amúgy magyarosan. Mondta neki:

- Nem vagyok én csudadoktor, uram. Ludas Matyi az én nevem. Emlékszik-e, hogy mit ígértem? Még egy verés hátravan. De ne búsuljon, azzal sem maradok adósa.

Telt-múlt az idõ, eltelt egy esztendõ, el kettõ, még talán több is. Ludas Matyi a városnak még tájéka felé sem nézett. Hanem mikor már mindenfelé kezdették felejteni a dolgot, felöltözött lókupecnek, s elment a döbrögi lóvásárra. Jár-kel a vásáron, hallgatja, amint alkudoznak az emberek, meg-megáll õ is egy-egy ló elõtt, alkudozik. Egyszer úgy fél füllel hallja, hogy egy embernek két szép lova van, de nem tudja eladni, mert mind a kettõ kehes. Odamegy Matyi, s mondja az embernek:

- Hallja, atyafi, én megveszem a kend lovát, de csak úgy, ha a döbrögi földesúrnak, mikor kijõ a városból, odakiáltja: "Én vagyok Ludas Matyi!"

- Hiszen ha csak ez a kívánsága, azt szívesen megteszem - mondja az ember. Egyszeriben megalkusznak, kezet csapnak. Matyi megveszi a lovakat. Már a vásár el is széledt, jõ a döbrögi földesúr hintón.

- Ahol, ni - mondja Matyi -, ott jön a földesúr. Kiáltsa oda neki: "Én vagyok Ludas Matyi!" De aztán szaladjon, ahogy csak tud.

Odaáll az ember a hintó elé, s nagyot rikkant:

- Én vagyok Ludas Matyi! - s azzal megfutamodik.

- Hamar, hamar! - kiált a földesúr a kocsisnak meg a hajdúnak. - Fogjátok ki a lovakat, üljetek rá, s hozzátok vissza azt a gazembert!

Amint a kocsis meg a hajdú lóra kerekedett, s az ember után iramodott, Matyi is ott termett a hintó mellett, s megrakta a földesurat harmadszor is, amúgy magyarmiskásan. Azzal illa berek, szaladott, s úgy kiáltotta vissza:

- Én vagyok Ludas Matyi, nem az az ember! Úgy-e, beváltottam a szavamat?! Harmadszor is megvertelek a ludakért!

Ha Matyi a földesurat még egyszer megverte volna, az én mesém is tovább tartott volna.