Bod

Mezõségen, Záh falu mellett, magas hegy tetején állott hajdanában Záhkõ vára. Egy Záh nevû nagyúr lakott ebben a várban, egyetlen fiával: Boddal.

A vár ura nagyon szeretett vadászni, nemkülönben a fia is, s amikor pitymallott, már kint voltak a rengeteg erdõkben, velük nagy sereg jobbágy. Csak úgy zengett-zúgott az erdõ a vadászok lármájától, a kopók csaholásától.

Egyszer azonban Bod elmaradott a vadászoktól, egyedül kalandozott az erdõben, s mikor a sok kalandozásban kifáradott, lefeküdt egy fa tövébe, s elaludott szépen.

Aközben este lett, Záh haza akart menni, s csak akkor vette észre, hogy a fia eltûnt. Föllármázták az egész erdõt, kiabálták a nevét, de Bod aludott mélyen, nem ébredett föl. A vadászok nem mentek haza, keresték egész éjjel, tûvé tették az erdõnek minden zegét-zugát, keresték mindenütt, csak éppen annak a fának a tövében nem, ahol aludott.

Hajnalban, mikor derengeni kezdett az ég, fölnyitja szemét az ifjú, föl akar kelni, de erõtlenül hanyatlott vissza a földre: nagy, erõs fájdalmat érzett az egész testében.

- Jaj, meghalok! - sóhajtott fel az ifjú. - Csak egy csepp vizet ihatnám! Ez megváltaná az életemet.

Mintha Isten küldötte volna mellé, abban a pillanatban ért oda egy leány: korsó volt a kezében. Odatartotta a korsót a szájához, s mondta szelíden:

- Igyál ebbõl, ettõl meggyógyulsz.

Csak egy cseppet ivott Bod a vízbõl, s ím, egyszerre megelevenedett! Még csak akkor nézte meg a leányt: olyan szép volt, mint égen a ragyogó csillag.

- Ki vagy te?! Mi vagy te - kiáltott Bod -, hogy én eddig nem láttalak téged!

Mondotta a leány:

- Én az erdõpásztor leánya vagyok, az apám jobbágya a te apádnak. Nem csuda, hogy nem láttál, mert az apád megtiltotta, hogy nappal mutassam magamat. Most is megkéstem egy kicsit, mindjárt felsüt a nap, s jaj nekem, ha apád megtudja, hogy találkoztam veled.

Erre a szóra felugrott az ifjú, megfogta a leány kezét, s mondta neki:

- Vezess a házatokba! Egy életem, egy halálom, akármit mond az apám, az enyém vagy ez órától fogvást, s az enyém is maradsz halálig!

Hiába húzódozott a leány, vezetni kellett az ifjút, mentek a kicsi házba, s napok múltak, hetek múltak - nem mozdultak ki a házból.

Eközben az öreg Záhnak nem volt nyugodalma, összeparancsolta minden jobbágyát, több volt, mint fa az erdõben, s úgy kezdették keresni Bodot. De mindenütt keresték, csak ott nem, ahol volt.

- Most már gondolom, hol lehet az átkozott fattyú - dörmögött magában az öreg Záh -, de jaj neki, ha ott találom!

Ment egyenest az erdõpásztor házához, utána a jobbágyok. Buzogányával beütötte a ház ajtaját, s kiáltott szörnyû haraggal:

- Jertek ki!

A fiú kijött bátran, egy csepp félelem sem látszott az arcán, kezén vezette a jobbágyleányt, s mondotta:

- Itt vagyok, édesapám!

- Ereszd el annak a leánynak a kezét! - kiáltott rá az öreg Záh.

Szól a fiú:

- Nem eresztem, édesapám, mert ez a leány az én jegyesem, s engedi, nem engedi, feleségül veszem!

- Inkább halj meg! - ordított az öreg. - Halj meg te is, te átkozott leány!

S szörnyû haragjában kardjával keresztülszúrta mind a kettõt. Odakiáltott a jobbágyoknak:

- Vegyétek föl, vigyétek haza!

Ráfektették a fiú holttestét leveles ágakra, s vitték a jobbágyok szótlanul. A leányt ott hagyták.

Az erdõszélen egy nagy tó volt, azon kellett keresztülvinni a holttestet a vár felé. Beletették egy csónakba, beleült az öreg Záh is.

Amint nézte egyetlen fiának a holttestét, megeredett a könny a szemébõl, aztán szörnyû átokra fakadott. Megátkozott eget, földet; istent, embert; átkozta magát, hogy miért tudta megölni egyetlen fiát!

Egyszerre csak nagyot dördült az ég, nagy szélvész, fekete felleg borult a tóra, hullott az istennyila; ég, föld megnyílt, s szörnyû recsegéssel, ropogással összedõlt Záh kõvára; aztán felkavarodott a tó vize, felcsapott magasra, magasabbra a hegyeknél, s mikor elmúlt a fergeteg, híre-nyoma sem volt a csónaknak, lesüllyedett a tó fenekére.

Ott alussza örök álmát apa és fiú, s ott lebeg a tó felett minden hajnalban, mikor dereng az ég, az erdõpásztor leánya. Azt mondják, minden éjjel leszáll a tó fenekére, ottan megcsókolja jegyesét, hajnalban meg keserves sírással fölszáll a tó színére, ott lebeg, míg Isten áldott napja fel nem ragyog. Akkor szépen eloszlik, s eltûnik a rengeteg erdõben.