Kökény matyi

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két fia meg egy leánya. Egyszer a kisebbik legény fölkészül szántóba, s azt mondja a húgának:

- Aztán délben gyere ki a földre, s hozz nekem ebédet!

- Vinnék - mondotta a leány -, csak nem tudom, merre van az a föld, ahol szántasz.

- Hát ha nem tudod, akkor én az udvarunk mellett az ekevasat beleakasztom a földbe, s barázdát húzatok egészen addig a földig, ahol szántok; azon a barázdán elhozhatod az ebédet.

A legény úgy is tett, ahogy mondta: a házuktól a szántóföldig barázdát húzatott, de egy kevés idõ múlva odament az ördög a ház mellé, az is húzatott egy barázdát, de nem arra, amerre a legény, hanem az õ háza felé.

Elkövetkezik a dél, a leány indul az ebéddel, s hát amint kimegy az udvarból, két barázda van elõtte. Nem tudta, hogy melyik az igazi, találomra beleállott az egyikbe. Történetesen éppen az ördög barázdájába állott bele, s annak a nyomán az ördög házához ért.

Az ördög már várta a leányt, ott állott a háza elõtt, de bezzeg megijedett a szegény leány, mikor látta, hogy hová került! Kérdi az ördögöt:

- Ugyan bizony nem látta-e a bátyámat?

- De bizony láttam, hanem az ebéddel úgyis elkéstél, messze van az a föld ide, ahol a bátyád szánt, gyere csak be az én házamba, maradj nálam.

Akart, nem akart bemenni a leány, megfogta az ördög, bevitte a házába, s többet el sem eresztette.

Estefelé hazamegy a legény a szántóból, zsörtölõdik, zsémbelõdik, hogy mi dolog ez, nem visznek neki ebédet, étlen-szomjan szánt reggeltõl estélig. Hej, megijedt a szegény asszony, s mondja a fiának:

- Hiszen a húgod elment még déli harangszó elõtt!

Nem tudták elgondolni, hová, merre tûnhetett el. Kimennek a házból, kérdik ezt is, azt is, senki sem látta. Egyszerre csak megpillantja a legény a másik barázdát. Mindjárt gondolta, hogy ez az ördög munkája lehet, mert éppen háromszor olyan széles volt a barázda, mint az övé. Elindult a barázdában, s meg sem állott az ördög házáig. Mikor odaért, az ördög éppen a ház elõtt állott.

- Hé, ördög - kérdi a legény -, itt-e a húgom?!

- Itt bizony - mondja az ördög -, éppen most fõzi a vacsorát, gyere be, egyél te is.

Bemegy a legény, s hát csakugyan ott a húga, éppen akkor kavargatta két nagy kondérban egy-egy ökörnek a húsát.

- No, sógor - mondotta az ördög -, az egyik kondérban is egy ökörnek van a húsa, a másikban is. Meg aztán itt van két hordó bor. Az egyik kondér húst edd meg te, a másikat megeszem én; az egyik hordó bort megiszom én, a másikat idd meg te! Akkor aztán megküzdünk, s ha földhöz vágsz, viheted a húgodat.

Nekilát a szegény legény az evésnek, az ivásnak, turkált a hús között, evett, amit ehetett, bort is ivott, amit ihatott, de még jóformán hozzá sem kezdett az evéshez, iváshoz, az ördög már megette az egyik ökröt, kiitta a hordó bort, akkor nagy hirtelen megragadta a legényt, s úgy földhöz vágta, hogy a pokol fenekéig meg nem állott.

A szegény özvegyasszony csak várta-várta a fiát, de elmúlt az este, elmúlt az éjszaka, s nem jött vissza. Reggel aztán útnak indult a nagyobbik fia is, végig a barázda mellett ment, meg sem állott az ördög házáig. De éppen úgy járt, mint az öccse, õt is ledobta az ördög a pokol fenekére. Szegény özvegyasszony kifogyott mind a három gyermekébõl. Éjjel-nappal siratta õket, de hiába siratta, a sírására nem kerültek vissza. Mind azon sopánkodott, mind azon kesergett, bárcsak egy maradt volna meg a három gyermekébõl, vagy ha az Isten elvette mind a hármat, áldaná meg eggyel.

Nos - halljatok csak ide! - mi történt. Amint egyszer ment, mendegélt a mezõn, egy kökénybogyót talált az úton. Fölveszi, nézi-nézi a kökényt, s felsóhajt az égre:

- Ó, édes Istenem, bárcsak ekkora gyermekem volna, mint ez a kökény!

Azzal hazament, s még egy nap sem múlt el, az Isten csakugyan megáldotta egy akkora gyermekkel, hogy alig látszott ki a földbõl. De az a gyermek csudálatos gyermek volt ám, mert ahogy a világra jött, mindjárt beszélgetni kezdett, s olyan rettentõ nagy volt az ereje, hogy a legnagyobb fát is kicsavarta tövibõl. Hanem hiába, azért csak mégis kicsi volt, s ezért a faluban Kökény Matyinak hívták.

Na, telik-múlik az idõ, s látja kökény Matyi, hogy az édesanyja mindig sír, kesereg. Kérdi egyszer az anyjától:

- Édesanyám, mi nagy bánatja vagyon, hogy sírás-rívás éjjele, nappala?

- Haj, édes fiam, van nekem mit sirassak halálom órájáig! Volt két szép fiam, egy szép leányom, s mind a három az ördög kezére került.

- Már bizony, ha odakerültek, egyet se sírjon, édesanyám, majd visszahozom én õket.

Szót sem szólt többet, elment a kovácshoz. Azzal csináltatott egy hárommázsás kalapácsot, annak a nyelét amúgy legényesen a gatyája ráncába szúrta, úgy ment az ördög házához. Akkor is ott állt az ördög a ház elõtt. Tudta jól, hogy miben jár Matyi, s már messzirõl kiáltotta:

- Gyere csak, gyere, Kökény Matyi, itt vannak a testvéreid!

Odamegy Matyi, megáll az ördög elõtt, s azt mondja neki:

- Tudod-e, hogy miért jöttem?

- Tudom - felelte az ördög -, vissza akarod vinni a testvéreidet, de abból nem eszel.

Aközben bemennek a házba, ott mindjárt az ördög két ökröt megsüttet, két hordó bort csapra üttet, s mondta Matyinak:

- No, Matyi sógor, egyél-igyál, s ha hamarább megeszed, -iszod a részedet, mint én, akkor nem bánom, vidd vissza a testvéreidet.

Hová ette, hová itta Matyi az õ részét, azt én nem tudom, elég az, hogy az ördög még belé sem kezdett az evésbe-ivásba, õ már fényesre is nyalta a kondér fenekét. Akkor aztán elõrántotta a hárommázsás kalapácsot a gatyája ráncából, s úgy fejbe vágta az ördögöt, hogy az egyszeriben kiadta a gonosz lelkét.

De bezzeg mentek haza nagy örömmel a testvérek, s bezzeg örült a szegény özvegyasszony! S bezzeg összecsõdült az egész falu, s csudálkoztak, álmélkodtak Kökény Matyi nagy vitézségén. Attól kezdve vígan éltek, még a királlyal sem cseréltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Holnap legyen Kökény Matyi a ti vendégetek!