Három tündér

Hajdanában, réges-régen három tündér lakott Hunyadnak földjén: Déva, Kalán és Arany. Szép volt mind a három, olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Ez a három tündér sokáig együtt lakott egy kis házacskában, de egyszer mi történt, mi nem, versengeni kezdettek a szépségükkel meg a hatalmukkal. Úgy lesz, hogy beléjük szállott a gonosz szellem, ez rontotta meg a békességet.

Mondta Déva:

- Többet nem lakunk együtt. Építsen mindenki magának, lakjék a maga házában.

- Jól van, építsen - mondotta Kalán. - Majd meglátjuk, melyik tud többet.

- No, azt én is szeretném látni - szólt Arany büszkén.

Déva volt köztük a legszelídebb. Azt mondta, a dévai hegyre mutatván:

- Én ennek a tetejére építek várat. Kõbõl építem, s ha Isten megsegít, három nap múlva áll az én váram.

- No, ha te kõbõl, én meg vasból építek - mondta Kalán -, s nem kell arra nekem három nap, elég lesz kettõ is.

- Két nap?! - kacagott Arany. - Reggel megkezdem, s estére be is végzem. Színaranyból építem.

- Ha segít Isten - mondotta Déva.

- Akár segít, akár nem, estére áll az én aranyváram! - mondotta Arany.

Azzal a három tündér háromfelé ment, s hajnal hasadtakor munkának látott. És épültek a várak három hegy tetején, gyorsan, mint a tünemény. Estére kelve már ragyogott, tündökölt Arany vára, a Maros vize partján. Másnap estére fölépült Kalán vára is: csupa vas volt, aljától a födeléig. Déva vára is fölépült, de csak harmadnap estére.

Hát Isten megengedte, hogy a kevély tündérek felépítsék a várakat, de csak azért, hogy keményen megbüntethesse õket. Amint Déva is fölépítette az õ várát, szörnyû nagy fergeteg, földindulás, égszakadás kerekedett, ég, föld elfeketedett, s Kalán és Arany vára összeomlott.

De Déva vára állott erõsen, sem égszakadás, sem földindulás nem ingatta meg.