Ravasz jancsi

Volt a világon egy szegény ember: Ravasz Jancsi volt a neve. Azért hívták Ravasz Jancsinak, mert mindig ravaszságon járt az esze. Azt mondja egyszer a felesége Jancsinak:

- Jobb volna, ha dolgoznál, s nem mindig huncutságon járna az eszed!

No, az igaz, hogy olyan szegények is voltak, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem.

Volt Jancsinak egy rozsdás puskája, a vállára veti, s kimegy az erdõbe vadászni. Amint megy, mendegél az erdõben, meglát egy nyulat, ráfogja a puskát, célozza, de a nyúl megszólal:

- Ne lõj meg, te szegény ember, mert én anélkül is a tied leszek, veled megyek, s tégy velem, amit akarsz.

Jól van, Jancsi nem is lövi meg a nyulat. Hazaviszi, s mondja a feleségének:

- No, feleség, hoztam egy nyulat, ne búsulj. Most már jól élünk, amíg ebben tart.

- Azám - mondja az asszony -, nyúl van, de kenyér nincs. Jobb volna, ha bevinnéd a városba, s ott eladnád, s az árából aztán vennénk egyet s mást, ami kell.

Bemegy Jancsi a városba, kiül a piacra, s hát egyszer jõ három ember, akik testvérek voltak, s Jancsit jól ismerték. Kérdik tõle:

- Mit árulsz, Jancsi?

- Én sürgönyözõt - mondja Jancsi.

- Hát az mi, te? - kérdik az emberek.

- Az a', hogy a levelet csak a hátára kell ragasztani, s úgy elsürgönyözi, mint a telegráf.

- Hogy adod?

- Odaadom háromszáz pengõ forintért.

Az emberek bizony nem sokáig gondolkoztak, lefizetik Jancsinak a háromszáz pengõ forintot. Jancsi nagy vígan hazamegy a pénzzel, emezek meg mindjárt levelet írnak, hogy kipróbálják a nyulat. A levelet ráragasztják a hátára, aztán egy pokróccal még meglegyingetik, hogy jobban szaladjon.

No, a nyúl el is szaladt. De úgy elszaladt, hogy vissza sem jött többet.

Másnap Jancsi kimegy megint az erdõbe, meglát egy farkast, reá céloz, de a farkas is megszólal:

- Ne lõj meg, Te szegény ember, mert én anélkül is veled megyek.

Hazaviszi Jancsi a farkast, de meg sem állapodott vele otthon, vitte ezt is a vásárra. Ahogy kitelepedett a piacra, jön a három ember nagy haraggal, s mondják neki:

- No, Jancsi, megcsaltál! A sürgönyözõt elküldöttük, de nem jött vissza.

- Hát az hogy lehet? - kérdezte Jancsi. - Mit csináltak neki?

- Nem csináltunk mi egyebet, csak pokróccal egy kicsit meglegyingettük, hogy jobban szaladjon.

- Jaj, úgy nem csuda - mondotta Jancsi. - Minek ijesztették meg a pokróccal, amiatt nem jõ vissza!

Összenéztek az emberek, s mondták:

- A' bizony, igaza lehet Jancsinak.

- Hát most mit árulsz? - kérdezte az öregebb testvér.

- Én juhszaporítót - mondotta Jancsi.

- Mit árulsz, te?

- Mondom, hogy juhszaporítót!

- Hát ez hogy szaporítja a juhokat?

- Az úgy, hogy este csak eresszék be a juhok közé az akolba, s reggelre annyi juh lesz, hogy be sem tudnak menni az ajtón.

- Ejnye be jó - mondják a testvérek -, ezt vegyük meg!

Mindjárt le is fizetnek érte háromszáz pengõ forintot, hazaviszik a farkast, beeresztik az akolba a juhok közé, s rázárják az ajtót, hogy ki ne szaladhasson.

Megy reggel az ember az akolhoz, akarja kinyitni az ajtót, ím, nem tudja nyitni. Bekukucskál az ablakon, s hát ott fekszik mind a juha az ajtó elõtt. A farkas mindeniknek kiharapta a nyakát.

Jön a középsõ testvére a bátyjához, s kérdi:

- No, bátya, megszaporodtak-e a juhok?

- Ezek meg, öcsém, annyian vannak, hogy az ajtót sem tudom benyitni, csak vigyed a juhszaporítót, hadd szaporodjék a tied is.

Elviszi a középsõ testvér a farkast, õ is beereszti a juhok közé, s éppen úgy járt, mint a bátyja.

Jõ reggel az öccse, a legfiatalabb.

- Megszaporodtak-e a juhok, bátya?

- Meg, öcsém, meg, csak vigyed a szaporítót, hadd szaporodjanak a te juhaid is.

Elviszi az ember a farkast, beereszti a juhok közé, s reggelre csakugyan megszaporodtak az õ juhai is, ott feküdtek mind egy rakásban az ajtó elõtt: valamennyit megölte a farkas.

- "No, ezek jól megszaporodának!" - mondja magában az ember, s megy a középsõ bátyjához, hadd lássa, csakugyan azok is úgy szaporodtak-e meg, mint az õ juhai.

Hát azok is bizony éppen úgy szaporodtak meg. Mennek a legöregebb bátyjukhoz, s reá támadnak, hogy minek vitette el a farkast velük, ha tudta, hogy megöli a juhokat.

- Hát, gondoltam magamban, együtt vettük s együtt károsodjunk.

- Igaza van a bátyánknak - mondották a félkegyelmû emberek, hanem egyszeriben elhatározták, hogy mennek, s ott ütik agyon Ravasz Jancsit, ahol találják. Bemennek a városba, s hát ott ácsorog Jancsi a piacon, egy nagy bot a kezében. Reá támadnak:

- No, megállj, te istentelen! Miféle juhszaporítót adtál te nekünk?! Amennyi juhunk volt, mind megölte.

- Hát az hogy lehet? - kérdezte Jancsi. - Bizonyosan bezárták az ajtót utána.

- Be hát, hogyne zártuk volna!

- Jaj, úgy nem csuda! Nyitva kellett volna hagyni az ajtót.

Összenéznek az emberek, s mondják:

- A' bizony, igaza lehet Jancsinak, nem kellett volna az ajtót bezárni.

- Hát most mit árulsz, Jancsi? - kérdezte az öregebbik.

- Nem árulok én egyebet, csak ezt a botocskát.

- No, az ugyan nem sok - mondották az emberek -, ezt tõled senki meg nem veszi.

- Dehogynem, csak tudják meg, hogy mire jó, megveszik drága pénzen.

- Ugyan, mire lehet jó?

- Ez arra jó, hogy akinek vén felesége van, bújtassa be a kemencébe, s mikor mászik kifelé, koppintsa jól fejbe, s mindjárt megfiatalodik.

- Ejnye de jó! - mondották az emberek. - A mi feleségeink is vének, jó volna, ha megfiatalodnának.

Egyszeriben megalkusznak, megveszik a botot háromszáz pengõ forintért, s elhatározták, hogy elõször is a legöregebb testvér próbálja ki. Annak volt legvénebb felesége.

- No, feleség - mondotta nagy örömmel -, hoztam fiatalítót, bújj a kemencébe.

De bezzeg az asszony kapott rajta. Bebújik a kemencébe, ott ül egy kicsit, aztán mondja az ura: no, most bújj ki! Ahogy kidugta a fejét a kemence száján, jól nekihuzakodik az ember, s úgy fejbe vágja a feleségét, hogy egyszeriben megfiatalodott: vihették a temetõbe.

Éppen így járt a másik két ember is. No de most már csakugyan elhatározták, hogy elpusztítják Ravasz Jancsit, mert különben még õket is kipusztítja a világból. Hanem Ravasz Jancsi megérezte a sáfrány illatját, s nagy hirtelenséggel koporsót csinált, abba belefeküdt, a fedelét reá is szegeztette a feleségével, de hagyott rajta egy nagy lyukat, hogy meg ne fulladjon.

Jõnek a félkegyelmû emberek, de már az útra kihallatszott az asszonynak a sírása, a jajgatása. Bemennek a házba, kérdik az asszonyt:

- Hát kend miért sír, néne?

- Jaj, hogyne sírnék! Nem látják-e kendtek, koporsóban fekszik a lelkem, jámbor uram?!

- Bizony kár volt érte - mondották az emberek -, jó ember volt.

Azzal szépen elmentek, s akkor aztán, hopp! Ravasz Jancsi felütötte a koporsó fedelét, kiugrott a szoba közepére, nagyot kacagott, s még máig is él s huncutkodik, ha azóta igazán meg nem halt.