Az aranymadár

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy király, akinek annyi országa volt, hogy azt sem tudta, melyikben lakjék. Amit csak a szeme-szája kívánt, s amit csak kigondolt, mindent elhoztak neki a népek. De mégsem volt boldog, mert amit legjobban szeretett volna, azt neki senki nem tudta megszerezni. Volt a világon valahol egy aranymadár, annak nagy híre kerekedett, sokat beszéltek errõl a királynak, hogy az milyen gyönyörû szép, milyen szépen énekel, szebben, mint az égben az angyalok. De csak beszéltek róla, csak keserítették a szívét, senki sem hozta el az aranymadarat. Azt mondja egyszer a király a fõvadászának:

- Hallod-e, nekem nincs nyugovásom, amíg azt a madarat meg nem látom. Te vagy a legügyesebb s leghûségesebb emberem. Indulj útnak, s addig a szemem elé ne kerülj, míg azt a madarat el nem hozod nekem!

Hát elment a vadász, adott neki a király annyi aranyat, hogy abból megélhetett egész életében úri módon; be is járt országot-világot, rengeteg erdõket, nagy pusztaságokat, de az aranymadarat sehol meg nem találta. Addig igazgatták egyik országból a másikba, míg egészen leöregedett, már járni is alig tudott. Õ bizony - gondolta magában - többet nem keresi hiába az aranymadarat, haza sem megy a király színe elé, hanem meghúzódik egy rengeteg erdõben, ott él, míg Isten életet ad neki, remete módjára.

Mikor a vadász elindult volt az aranymadár keresésére, egy kicsi fia maradott otthon. Ez a fiú, mikor úgy tízesztendõs lehetett, kérdi az anyját:

- Édesanyám, hol van az én édesapám?

Mondotta az asszony:

- A te apád, édes fiam, elment az aranymadárért, s talán többet vissza sem jön ebben az életben.

Azt mondja a fiú (aki, közbe legyen mondva táltos volt):

- Hiszen csak úgy kérdeztem, édesanyám. Tudom én azt jól, hogy az édesapám nem kerül vissza, mert az aranymadarat nem találja meg, de majd megtalálom én!

Eleget beszélt az asszony, hogy verje ki a fejébõl, maradjon itthon, elég, ha az apja elpusztult, legalább õ maradjon meg, de hiába beszélt: a fiú nyakába vetett egy tarisznyát, s elment világgá. Ment, mendegélt hetedhét ország ellen; esztendõ múlt esztendõ után, már nagy legénnyé is cseperedett, s akkor jártában-keltében betévedt egy rengeteg erdõbe. Éppen estére hajlott az idõ, le akart feküdni egy fa alá, de egyszerre csak valami gyenge világosságot lát. Megy a világosság felé, s egy kicsi házhoz ért. Bemegy, köszön illendõképpen, s fogadja is egy õsz öregember, aki az asztal mellett ült, s egy rengeteg nagy könyvben olvasgatott.

- No, fiam - mondotta az öregember -, tudtam, hogy idejössz. Ugye a te neved János?

- Eltalálta, öregapám, az én nevem János.

- Az aranymadarat keresed úgy-e, fiam?

- Azt keresem, öregapám!

- No, fiam, a jó Isten vezérelt erre. Ettõl az erdõtõl háromnapi járóföldre van még egy ennél is nagyobb erdõ. Annak a közepén egy ezüsttó. Ezüsttónak a partján egy arany nyárfa. Azon az arany nyárfán fészkel az aranymadár. Szólj hozzá szépen, s leszáll majd a karodra. Aztán mond neked valamit, s amit mond, te csak végezd el becsületesen, s majd meglátod, boldog lész egész életedben.

Hej, örült János, köszönte az õsz öregember jó tanácsát. Menni akart mindjárt, de az öregember nem eresztette.

- Csak maradj itt, fiam, éjszakára. Egyél-igyál, aludjál jól. Aztán hajnal hasadtakor eredj, Isten vezéreljen a te utaidon!

Vacsoráznak, lefeküsznek, elalusznak. Hajnal hasadtakor felkel a legény, elbúcsúzik az õsz öregembertõl. Belé áll abba az útba, amelyet az õsz öregember mutatott neki, s három nap, három éjjel folyton-folyvást ment, meg sem állott, s csakugyan odaért abba a rengeteg erdõbe. Rengeteg erdõ közepén megtalálja az ezüsttavat, ezüsttónak partján az arany nyárfát, s egyszerre csak hall olyan szép éneket, amilyent még világéletében nem hallott. Fölnéz a fára, s ím, ott repked az aranymadár. Ragyogott a tolla napnál fényesebben.

Felszól János a madárhoz:

- Szállj le hozzám, te szép aranymadár! Sok országot, világot bejártam, amíg reád találtam.

Leszáll a madár a legény karjára, s beszél hozzá az õ nyelvén:

- Isten hozott ide, te jó legény, az én megváltásomra hozott ide. Mert tudd meg, hogy én elátkozott királykisasszony vagyok, s ha te megváltasz engem, a feleséged leszek. Már félig meg is váltottál. De ha egészen meg akarsz váltani, eredj az erdõ szélére, ott lakik az az ördöngös asszony, aki engem megvarázsolt. Állj be ahhoz szolgálatra, egyéb dolgod nem lesz, csak szüntelen térdepelj, imádkozzál és böjtölj. Én majd minden éjjel meglátogatlak, de vigyázz, el ne aludj, hogy beszélhessek veled.

Azzal az aranymadár visszaszállott a fára, a legény pedig ment egyenest az ördöngös asszonyhoz. Bemegy az ördöngös asszony házába, köszönti illendõképpen, s mondja, hogy szolgálatot keres.

- Jól van, fiam - mondja az asszony -, nálam három nap egy esztendõ. Egyéb dolgod nem lesz, csak térdepelj le a szoba földjére, imádkozzál; sem enned, sem innod nem szabad.

Jól van; a legény kezet adott, letérdepelt. Jókor reggel elkezd imádkozni, imádkozik egész estig, de egyszerre csak megfuvintotta valami álomszellõ, s elaludott. Azalatt az aranymadár az erdõben megrázkódott, visszaváltozott királykisasszonynak, kihúzott egy bokrot tövestül, s bekiáltott a likon:

- Hat fekete lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!

Abban a pillanatban elõállott a hatlovas hintó. Beleült a királykisasszony, s egy szempillantás alatt ott termett az ördöngös asszony házánál. Hanem az ördöngös asszony, úgy látszik, élt a gyanúperrel, mert fegyveres strázsát állított az ajtó elé, hogy se a legény ki ne mehessen, se hozzá senki be ne mehessen. No de akár ne is állított volna, mert a királykisasszony adott egy csomó aranyat a strázsának, s az szépen beeresztette. Bemegy a királykisasszony, s hát uramteremtõm, alszik a legény. Szól hozzá, megfogja, rázza, de hiába, a legény nem ébred föl. Kimegy nagy búsan a királykisasszony, s odaad egy gyûrût a strázsának, hogy ha majd felébred a legény, adja át neki. De a strázsa, mikor a legény reggel felébredt, nem szólt semmit, hogy ki járt itt, mit hagyott itt, s a legény csak imádkozott tovább egész nap.

Elkövetkezik a második éjjel. Az ördöngös asszony megint megfuvintja az álomszellõvel, a legény elalszik: azalatt meg a királykisasszony kihúzott egy bokrot, s beszólt a likon:

- Hat fehér lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!

Elõáll a hintó, odahajtat a királykisasszony, de másodszor sem beszélhetett a legénnyel, mert aludott mélyen, mint a fekete föld. Ott kellett, hogy hagyja nagy búsan.

Mondta a strázsának:

- Nesze, itt egy selyemkendõ, add át annak a legénynek, s mondd meg neki, hogy vigyázzon magára, mert ha ma éjjel is elalszik, járhat, míg megtalál.

Hanem a strázsa most sem szólt a legénynek, a kendõt sem adta átal.

Elkövetkezik a harmadik éjszaka. A királykisasszony megint kihúz egy bokrot, s beszól a likon:

- Hat pej lovam, bársonyhintóm, parádés kocsisom, jertek elé!

Elõáll a hintó, odahajtat a királykisasszony, de harmadszor is alva találja a legényt. Eleget cirókálta az arcát, szólítgatta kedves szavakkal, aztán sírt keservesen, de hiába sírt, a legény nem ébredett fel. A királykisasszony egy kardot vitt volt magával. Azt letette a legény mellé, nem adta a strázsának, s ráírta a kardra:

"Mégis elaludtál, s én nem tudék veled beszélni. Most már többet nem jöhetek el. Haza kell mennem az édesapámhoz. Jere utánam, várok reád tíz álló esztendeig."

Felébredt reggel a legény, nézi a kardot, olvassa az írást. Elszomorodik a szíve a nagy bánattól a könnye is kicsordult.

Bejön az ördöngös asszony, s kérdi:

- Hát te miért sírsz?

- Hogyne sírnék, öreganyám, látja-e, hogy jártam!

- Egyet se sírj, ne keseregj, megtalálod te azt az aranymadarat. A szolgálatod kitelt, mehetsz utána. Azért, mert mind a három nap hûségesen imádkoztál s böjtöltél, nesze, odaadom neked azt a gyûrût s azt a kendõt, melyet a királykisasszony adott a te számodra a strázsának, s adok még egy táltos lovat is. Három folyón kell keresztülmenned: a fekete, a fehér s a veres folyón. Mind a hármat sárkányok õrzik, az én katonáim. S csak úgy eresztenek által, ha a fekete folyónál megmutatod a gyûrût, a fehér folyónál a kendõt, s a veres folyónál kirántod a kardodat. A veres folyón túl kezdõdik a veres király országa, ennek a leánya az aranymadár-kisasszony.

Megköszönte János az asszonynak a táltost meg a jó tanácsot, s egy szempillantásra már ott is volt a fekete folyónál, s ott csak megmutatta az aranygyûrût, a sárkányok egyszeriben félreállottak, s átvágtatott a hídon. Másik szempillantásban már ott volt a fehér folyónál, s ott csak meglobogtatta a selyemkendõt, ott is félreállottak a sárkányok, s átugratott a hídon. Aztán következett a veres folyó. Sorban állottak ott is a sárkányok, messzirõl fújták rá a lobogó lángot. De János kihúzta a kardját, egyet suhintott vele, a sárkányok megjuhászodtak, félreállottak, s általeresztették a hídon. Itt kezdõdött a veres király országa. A hídtól egy hajításra volt egy vendégfogadó, bemegy oda a legény, bort rendel magának, abrakot a lovának, s kérdi a korcsmárostól: mi hír a veres király országában.

- Hej, öcsém - mondja a korcsmáros -, nagy dolog van most itt. Hazakerült a királynak egyetlen leánya, akit egy ördöngös asszony aranymadárnak varázsolt volt el. Most a király férjhez akarja adni. Egybegyûltek már a királyfiak és hercegek, de a királykisasszony föltétetett egy koszorút a palota tornyának a csillagjára, s azt mondta, hogy csak annak adja a kezét, aki felugrat a lován, s leveszi onnét az aranykoszorút.

Bezzeg többet nem volt maradása Jánosnak a korcsmában, szaladott ki az istállóba, kérdezte a lovat:

- Jóllaktál-e, édes lovam, mehetünk-e?

- Jóllaktam, édes gazdám, mehetünk. Ne félj, felugrok veled a palota tornyára, mert tudom, hogy oda igyekszel te is a veres király udvarába.

Felpattant János a táltosra, egy ugrásra, kettõre ott vannak a király udvarában. A király már kint ült a leányával a palota tornácán, az udvaron meg nyüzsögtek a dali szép hercegek, vitézek s mindenféle válogatott legények. Szerencsét próbált ez is, az is, de még csak félig sem tudtak felugratni, lassanként mind elsompolyogtak szégyenszemre, egyes-egyedül maradt János, aki, közbe legyen mondva, sisakot tett a fejére, hogy a királykisasszony meg ne ismerje. Amint a többiek mind kimentek az udvarból, nekiugrat János a toronynak, s egy ugrásban lekapta az aranykoszorút, azzal hipp-hopp! kivágtatott az udvarból, eltûnt, mintha a föld nyelte volna el.

Hej, Istenem, búsult a királykisasszony, mert hiába nem látta Jánosnak az arcát, azért megsejdítette, hogy nem lehetett más az a vitéz, csak János. Egyszeriben szalasztották utána az udvarbélieket, kit gyalog, kit lóháton, hogy kerítsék elõ azt a vitézt, még a föld fenekébõl is.

Ezalatt János visszament a vendégfogadóba, rendelt egy icce bort, azt megiszogatta, s hát egyszerre csak jönnek az udvarbéliek, s kérdik tõle: õ volt-e az a vitéz, aki az aranykoszorút lekapta a torony csillagjáról. Mondotta János:

- Én hát! Lássátok, itt az aranykoszorú.

Megörültek az emberek, hívták Jánost, hogy menjen velük, siessen, mert várják erõsen.

- Én nem addig - mondotta János -, míg hatlovas hintón utánam nem jön a király s a királykisasszony.

Mit volt mit nem tenni, visszamentek az emberek, jelentik a királynak, hogy mit üzent az a vitéz. Bezzeg hogy a király mindjárt befogatta hat legszebb paripáját aranyos hintóba, s ment a leányával a vendégfogadóba, mint a sebes szélvész. Hej, uramteremtõm, mikor meglátta a királykisasszony Jánost, az volt ám csak az igazi öröm!

- Édesapám, lelkem, apám, ez az a vitéz, aki engem megszabadított a varázs alól!

Örült a király is erõsen, karon fogta Jánost, úgy ültette a hintóba. Mentek vissza a palotába, ott mindjárt papot hívtak, a fiatalokat összeadták, s hét álló hétig mindig szólott a muzsika. Akkor a veres király általadta Jánosnak az egész királyságot.

Még ma is él a Veresország királya, hogy ha meg nem halt.