Maros és olt

Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tarkõ a neve. Arról a szépséges szép tündérasszonyról nevezik Tarkõnek, aki ennek elõtte több ezer esztendõvel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két nevendék leánya: Maros és Olt, mind a kettõ szép, mint a ragyogó nap, s Tarkõ tündér mégis szomorú volt mindég. Naphosszat elüldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szemébõl folyt a könny, s a szívébõl sûrû sóhajtás szállott a magas egekbe.

Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedtek, vetélkedtek. Maros, az idõsebb, csendesebb természetû volt, de bántotta erõsen, hogy a könnyen lobbanó, tüzes Olt mindenben elsõ akart lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is az õ szívének. Még gügyögõ gyermekek voltak a leányai, mikor a tündérek királya számkivetette az õ férjeurát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek közt, s egyszer feltámadott a király ellen is.

- Az legyen a büntetésed - mondotta a tündérek királya -, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, feleségedé maradjon a szárazföld. Eredj, s vissza ne kerülj ide többet!

A számkivetett tündér, Tarkõ ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége s gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.

- Anyám, édesanyám - kérdezte egyszer Maros -, mért vagy mindég olyan szomorú?

Melléje sompolygott Olt is, kérdezte õ is:

- Beszélj, édesanyám, hátha meg tudnánk vigasztalni?

Mondotta Tarkõ:

- Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindég vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivetette a ti édesapátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig.

- Hol van az édesapánk? - kérdezték a leányok.

- Amarra, messze-messze, keleten, ahol a nap kél, a Fekete-tenger az õ birodalma. Soha, de sohasem jöhet vissza onnét, s nekem sem szabad odamennem!

- Hát minekünk?

- Hiszen ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erõvel áttörhetnétek sziklákon-hegyeken, vad rengetegeken. Szavamat ha meghallgatnátok, mehetnétek szép lankás tartományokon is, itt-ott ha állana utatokat egy-egy szikla, erdõ, de azokon ti könnyûszerrel törhetnétek át. Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?

- Akarjuk, akarjuk! - mondták lelkes szóval a leányok.

- Hát várjatok egy keveset, hadd vegyem elé aranyvesszõmet.

De míg Tarkõ a vesszõért a másik szobába ment, Oltnak hirtelen eszébe jutott valami.

- Igaz, kinek a nevével utazunk?

- Kiével? Hát az enyémmel! Én vagyok az idõsebb - mondotta Maros.

- Az igaz, de serényebb én vagyok. Mindenütt elöljárnék, utat törnék, te meg nagy kényelmesen utánam folydogálnál. Nem utazom a te neveddel!

- Én sem a tiéddel!

- A rövid útnak vágok neki. Nem bánom, ha ezer szikla állja is utamat, egy szempillantásra áttörök rajtuk, s hamarább ölelem édesapámat, mint te.

- Csak eredj, én meg kerülõ utakon járok, ahogy édesanyám tanácsolta.

Az utolsó szóra lépett be Tarkõ, nem hallotta a perlekedést, s megölelvén, megcsókolván a leányokat, mindkettõt meglegyintette aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedezõ patakká váltak, s elindultak ketten kétfelé.

- Ó, jaj nekem, hát nem együtt mentek?! - jajgatott Tarkõ. - Jertek vissza, jertek!

De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört elõre, Maros is szaladott, valamivel csöndesebben, de más irányba. S amint tovább-továbbhaladtak, nõttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott, s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb. Búsan sóhajtozott magában: "Ó, mért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam."

Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím, látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját:

- Jere, jere! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, õ elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.

- Ó, vígy el engem is - esdekelt Olt -, hadd látom meg édesapámat!

Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták meg édesapjokat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad.

- Apám! Apám! Tekints reánk, itt vagyunk! - zokogott Maros és Olt. Többet nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe...