Ördög jánoska

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király. Ez a király erõsen szeretett vadászni. Nem gondolt sem az országgal, sem az Istennel, nem gondolt az senkivel. Hajnalban megkezdte, s még éjjel is vadászott. Egyszer meghívja a király a mindenféle herceg barátjait vadászatra. Kimennek az erdõbe, ott elindulnak a vadászok, ki erre, ki arra, a király is ment egyedül, mert mindig egyedül járt, nehogy valaki elõle a vadat ellõje. De hiába nézett erre-arra, hiába fülelt, egy vad nem sok, annyit sem lõtt. Ment beljebb-beljebb az erdõbe, s egyszer csak szeretne kikerülni, s hát nem tud. Elkezdette káromolni az Istent, hogy vadat sem küld a puskája elé, s még el is tévelyedik az erdõben. Mit csináljon, merre menjen? Kiabálta vadászpajtásait, az embereit: senki sem hallotta kiabálását. Nagy elkeseredésében azt mondta:

- Bárcsak egy ördög jönne ide, az, tudom, kivezetne az erdõbõl!

Abban a szempillantásban elébe toppan egy ördög.

- Hívtál, itt vagyok. Tudom én, hogy mi a bajod. Egy vadat sem lõttél, s nem tudsz kimenni az erdõbõl. Hát én segítek rajtad. Annyi vadat kerítek eléd, hogy csak gyõzzed lõni, s ki is vezetlek az erdõbõl, csak azt ígérd meg, hogy nekem adod, ami nincs most a te házadban.

- No, te ugyan nem sokat kívánsz - mondja a király -, csak gyere velem, neked adom, ami nincs most a házamban.

Azzal az ördög nekirugaszkodott, felvert egy csomó vadat az erdõben, s lõtt a király annyit, hogy tizenkét szekéren is alig tudták hazavinni. Azután az ördög szépen kivezette az erdõbõl. Összekerült a többi vadászokkal is, s együtt hazamentek.

Fölmennek a palotába, asztal mellé telepednek, ott ült az ördög is, a király s a hercegek között. Esznek-isznak, vígan vannak, hát egyszer csak szalad be a szolgáló, s jelenti, nagy örvendezéssel:

- Felséges királyom, a királynét Isten egy szép leánygyermekkel áldotta meg.

Haj, megörült a király, de még az ördög is. Felugrik az az asztal mellõl, s mondja a királynak:

- Na, ez nem volt a házadban, amikor találkoztunk. Tíz esztendõ múlva eljövök a leányodért.

Azzal az ördög eltûnt, mintha a föld nyelte volna el.

Telt-múlt az idõ, eltelik a tíz esztendõ, s hát csakugyan jõ az ördög, kéri a királykisasszonyt.

"Hiszen megállj, ördög - gondolja magában a király -, az én leányomat ugyan el nem viszed!"

Nagy hirtelen felöltöztették a kondás leánykáját drága, szép aranyos ruhába, s nagy sírás-rívás közt oda adták az ördögnek, hadd vigye.

Elviszi az ördög a kondás leánykáját aranyos, bársonyos hintóban, s mikor éppen a disznócsorda mellett halad vele a hintó, elkezd sírni a leányka, s mondja:

- Az Isten áldjon meg, malackáim, többet nem õrizlek, mert oda vitet a király, ahol az angyalkák teremnek!

Megmérgelõdik az ördög, kiált a kocsisnak:

- Fordulj vissza!

S vágtattak, mint a sebes szélvész a királyi palotába. Ottan elkezd káromkodni az ördög, hogy õt így meg úgy megcsalta a király, a kondás leányát adta az õ leánya helyett.

Kérlelik az ördögöt mindenféleképpen, csak ne haragudjék, hát jól van, ha beleszakad is a szívük, odaadják a leányukat. Azzal kifordul a királyné a szomszéd szobába, s ottan felöltöztetik a juhász leánykáját szép aranyos ruhába. De volt sírás-rívás, felverték a palotát, hogy így meg úgy kifogynak egyetlen leánykájukból, s a bolond ördög csakugyan elhitte, hogy most igazán a király leányát adták a kezébe.

No, elindulnak, de mikor a selyemréten a selyemszõrû juhnyáj mellett haladnának el, megszólal a kisleány, s keserves könnyhullatás közt elkezd búcsúzkodni:

- Isten áldjon meg, báránykáim, én többet nem õrizlek, mert a király oda vitet, ahol az angyalkák teremnek!

De még csak most mérgelõdött az ördög! Hajtatott vissza a palotába, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben, s mondta a királynak:

- Hallod-e, kétszer megcsaltál, de most add ide tulajdon leányodat, mert ha nem, kõ kövön nem marad, úgy elpusztítok mindent.

Mit volt mit tenni a királynak, oda kellett, hogy adja egyetlen leányát az ördögnek. De most már igazán sírtak mind a ketten, a király is, a királyné is, de olyan keservesen, hogy aki hallotta, a'híja volt, hogy megszakadjon a szíve. Na, elviszi az ördög a kisleányt. Ahogy hazaért, bedobta egy kicsi szobába, s mindjárt egy asztalra kiöntött két véka kását, azt összekeverte három véka hamuval, s azt mondta neki:

- No, te királykisasszonyka, ha két óra alatt a két véka kását ki nem válogatod a hamuból, szörnyû halálnak halálával halsz meg.

Sírt a kisleány keservesen, kihallott a sírása a szobából. Hát egyszer csak bejön egy szép fekete fiúcska, aki nem volt más, mint az ördög fia: Jánoska.

- Hát te miért sírsz? - kérdi Jánoska a királykisasszonyt.

- Ó, hogyne sírnék - mondá a kisleány -, mikor az ördög azt parancsolta, hogy ezt a két véka kását szemeljem ki a hamuból.

Jó szíve volt Jánoskának, elõvette kicsi sípját, belefújt abba, s hát abban a szempillantásban tele lett a szoba kicsi ördögöcskékkel. Parancsolta nekik, hogy azt a kását mind egy szemig válogassák ki a hamuból. Még jól félre sem pillantott, egy kásaszem nem sok, annyi sem volt a hamuban, mind kiszedték az ördögöcskék.

Másnap kétannyi kását vegyített kétannyi hamuba az ördög. De Jánoska az ördögöcskékkel azt is mind kiszemeltette.

Hej, szörnyû haragra lobbant az ördög, amikor ezt látta, nagy mérgében összeharapta a szakállát, aztán kipökdöste a földre, s minden szálból egy haragos kígyó lett. De a kígyók nem bántották a királykisasszonyt. Csak a sikoltását hallották, s mindjárt megszelídültek.

- No, te kis tejfelhab, látom, hogy még az állatok is szeretnek. De ne örülj, mert most olyant parancsolok, hogy még az ördögökkel sem tudod megcsinálni. Azt mondom én neked, hogy holnap reggelre olyan templomot építs semmibõl, hogy a teteje az égig érjen, s az Isten legyen benne a pap, mert különben szörnyû halálnak halálával halsz meg.

Elmegy az ördög nagy dörömböléssel, ottmarad a kisleány keserves sírással. Jõ Jánoska, s kérdi:

- Hát te miért sírsz megint, királykisasszonyka?

Mondja a kisleány, hogy miért.

Eléveszi Jánoska a sípját, belefúj, jönnek a kis ördögök, s mondja Jánoska, hogy reggelre építsenek egy templomot, olyan magasat, hogy a teteje az eget verje, s az Úristen legyen abban a pap.

Azt mondják az ördögöcskék:

- Hiábavaló parancsolat ez, édes gazdám. Semmibõl az ördögök sem építhetnek semmit, nemhogy templomot. Az égbe sem juthatnak az ördögök, nem is hozhatják le az Istent papnak. Jobb lesz, ha míg az apád elékerül, hazaviszed a királykisasszonyt.

Jánoska bizony meg is fogadta az ördögöcskék tanácsát. Kivezeti a királykisasszonykát a szobából, s elindulnak ketten hetedhét ország ellen.

Amint mennek, mendegélnek, megszólal a királykisasszony:

- Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom bal felõl!

Visszanéz János, s hát látja, hogy vágtat utánuk seprõnyélen egy vén boszorkány, s csak úgy szakad a láng a szájából. Mit csinál, mit nem Jánoska, a királykisasszonyt hirtelen búzafölddé változtatta, õ maga pedig hirtelen átbucskázott a fején. Egy kis pásztorfiú lett belõle, még csergettyû is volt a kezében, s úgy csergetett, hessegette a verebeket:

- Hess, hess, veréb, reppenj elébb!

Odaér a vén boszorkány, s kérdi a fiút:

- Te legényke, nem láttál-e elmenni errefelé egy ilyen meg ilyen fiút s leánykát?

Felelt Jánoska:

- Hej bizony, nénémasszony, sok itt a veréb, nem tudom tõlük megõrizni a búzát. Hess, hess veréb! - S elkezdett ismét csergetni, hessegetni erõsen.

- Nem azt kérdeztem, hogy sok-e a veréb, hanem láttál-e elmenni erre ilyen meg ilyen fiút s leánykát?

- Hiszen már két verébnek a szárnyát is eltörtem, egy csóvára fel is akasztottam, hogy a többit ijessze, s mégis ellepik a búzámat. Hess, hess, veréb!

- No, ez süket is, bolond is - mondja a vén boszorkány, s nagy mérgesen visszavágtat a pokolba.

Azzal Jánoska is, a királykisasszony is visszaváltozott azzá, amik voltak, s mentek tovább. De egy jó hajításnyira sem mentek, megszólal ismét a királykisasszony:

- Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom jobb felõl!

Visszanéz Jánoska, s hát látja, hogy vágtat egy ördög, csak úgy szakad a láng a szájából. Abban a pillantásban egy régi templommá változtatta a királykisasszonyt, belõle pedig vén remete lett, s úgy várta az ördögöt.

Kérdi az ördög:

- Nem látott kend egy ilyen meg ilyen fiút s egy ilyen meg ilyen leánykát errefelé menni?

Mondja a remete:

- Én nem láttam, de gyere bé az Isten házába, imádkozzál, s ha jó lélek vagy, megtalálod, akit keresel. Ebbe a zacskóba pedig tégy alamizsnát, mert a tiszta lelkek ajándékát szereti az Úristen.

- Hallgass, te Isten bolondja - káromkodott az ördög -, azt mondd meg nekem, hogy láttad-e vagy nem azt a fiút, s azt a leánykát! A templomodra nincsen szükségem.

- Térj Istenhez - mondotta a remete -, mert megtérni sohasem késõ.

Megmérgelõdik az ördög, fölkapja a buzogányát, hogy a remetének a fejéhez vágja, hanem a buzogány lecsúszott a remete feje mellett, s úgy megcsapta az ördög lába szárát, hogy mindjárt megsántult belé. Azzal megfordult, nagy mérgesen visszasántikált a pokolba.

Visszaváltozik Jánoska is, a királykisasszony is azzá, amik voltak. Mennek, mendegélnek hetedhét ország ellen, s mikor éppen a királykisasszony hazájához közelednének, megszólal a királykisasszony:

- Jaj, édes Jánoskám, de ég az arcom mind a két felõl!

Visszanéz Jánoska, s hát vágtat utánuk egy ördög meg a felesége, s szakad a láng mind a kettõnek a szájából.

Mit csinált, mit nem, a királykisasszony mindjárt tóvá változott, belõle pedig aranykacsa lett, s úszkált a tó közepén.

No de, ha két ördög együtt van, nincs akkor semmiféle titok. Mindjárt tudták ezek, hogy a tó a királykisasszony, az aranykacsa Jánoska. Nekiállnak a tónak, az asszony merítette, az ura meg hajigálta a kacsát, de mennél jobban merte a vizet az asszony, annál nagyobbra nõtt a tó, s valahányszor a kacsához hajított az ördög, mindig a tó alá bújt, nem tudta eltalálni.

Már nem tudták, hogy mit csináljanak. Gondolták, belemennek a tóba, megfogják a kacsát, azt legalább hazaviszik, ha a tó ott marad is. No hiszen, ha belementek, ott is maradtak.

Nagy hirtelenséggel megáradott a tó, összecsapott a fejük felett, s belefulladt az ördög is, a felesége is.

Most már mehettek haza bátran. A kacsából Jánoska lett, a tóból királykisasszonyka, s mire estére kerekedett az idõ, szépen hazaértek a király palotájába.

De bezzeg volt öröm otthon, istenem, de milyen nagy öröm! A király mindjárt papot hívatott, Jánoskát megkereszteltette, a királykisasszonykával összeeskettette, s csaptak lakodalmat, hét országra szólót.

Hanem a király sem kerülte ezután a templomot. Olyan istenfélõ ember lett belõle, hogy az csupa csuda. Holta után Ördög Jánoskára maradott az egész ország. Még ma is él, ha meg nem halt.

Holnap legyen a ti vendégetek!