Molnár ferkó

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy molnár, s annak egy fia, Molnár Ferkó volt a neve.

Ez a Molnár Ferkó egyszer a pajtásaival kiment a tenger partjára, mert éppen arrafelé volt a malmuk, elkezdtek dobálódzni a tengerbe. Amint elõször beledobnak a tengerbe, nagy buggyot vet a víz, s kiugrik belõle egy macska.

Molnár Ferkónak erõsen megtetszett a macska, kérte a pajtásait, hogy adják neki. Azt mondották a gyerekek:

- Dehogy adjuk, nem adjuk bizony, drága tengeri macska ez.

Volt Ferkónak két pénze, s azt mondta:

- Gyerekek, nektek adom ezt a két pénzt, csak adjátok ide ezt a macskát.

Hát jól van, a gyerekek oda is adták a macskát két pénzért, Molnár Ferkó pedig hazaszaladt nagy örömmel, örültek a szülei is, mikor a macskát meglátták, s dicsérték Ferkót, hogy macskát vett, mert úgyis sok volt az egér a háznál, majd az elpusztítja.

Másnap megint kimentek a gyermekek a tenger partjára, követ dobálnak a tengerbe, a tenger buggyot vet, s kiugrik belõle egy szép kutyácska. Ez is megtetszik Ferkónak, s kéri a gyermekeket, hogy adják neki.

- Ó, a kutya drágább, mint a macska - mondták a gyermekek -, fizess négy pénzt, s akkor neked adjuk.

Éppen négy pénze volt Ferkónak, azt is a kutyáért adta, azután szaladott haza nagy örömmel. De bezzeg örültek a szülei, azoknak is tetszett a kutyácska, s mondták:

- No, Ferkó, ez igencsak jó vásár volt, legalább lesz, aki õrizze a házunkat.

Harmadszor is kimennek a gyermekek a tenger partjára, kõvel dobálnak a tengerbe, s egyszerre csak nagy buggyot vet a tenger, s kiugrik belõle... ugyan bizony mit gondoltok, mi? egy szép kicsi kígyó.

Megtetszett ez is Ferkónak erõsen, kérte a gyermekeket, hogy adják neki.

- Hej - mondták a gyerekek -, drágább ez a macskánál is meg a kutyánál is, van-e hat pénzed, akkor néked adjuk.

Volt Ferkónak hat pénze, mindjárt lefizette, s szaladott haza a kígyócskával. De bezzeg ennek nem örültek a szülei, szidták Ferkót, mint a bokrot: hol volt az esze, mikor ezért pénzt adott, nem csinál ez hasznot, csak kárt. Úgy megszidták szegény Ferkót, s úgy elkeserítették, hogy kebelébe dugta a kicsi kígyót, s elment világgá.

Megy, mendegél Molnár Ferkó hetedhét ország ellen, s egyszer elér a király városába. Amint éppen a király palotája elõtt menne el, az ablakban könyökölt a királykisasszony, megtetszett neki az ügyes legényke, s szólott az apjának:

- Édesapám, ahol megy az úton egy ügyes legényecske, jó volna, ha felfogadná valami szolgálatba.

Mindjárt fölhívatják Ferkót, megy a király elé, s kérdi a király:

- No, fiam, beállanál-e hozzám szolgálatba?

- Be én, felséges királyom, hogyne állanék.

- Hát jól van, fiam, megteszlek kertészinasnak.

- Nem értek én ahhoz, felséges királyom.

- Nem baj, fiam, ha nem értesz, majd megtanulod.

- De felséges királyom - mondja Ferkó -, van nekem egy kicsi kígyócskám is, hát azzal mi lesz?

- Nem baj, fiam, csináltatunk neki egy hatakós hordót, azt megtöltetjük tejjel, beletesszük a kígyócskádat, majd megél az ottan.

Hát jól van, Ferkó beáll a szolgálatba, ugyancsak jól viseli magát, megszerette a király is erõsen, ott volt a kicsi kígyócska is a hatakós hordóban. De uramteremtõm, egyszerre csak úgy elkezdett nõni a kígyó, hogy már nem fért el a hordóban. Látja ezt Ferkó, fölmegy a királyhoz, s jelenti:

- Felséges királyom, a kígyó kinõtt a hatakós hordóból.

- Kinõtt-e, fiam? No, nem baj, csináltatunk neki tizenkét akósat.

Csináltattak a kígyónak tizenkét akós hordót, azt is teletöltötték tejjel, s beletették a kígyót.

Eltelik egy hét, eltelik kettõ, hát a kígyó kinõ a tizenkét akós hordóból is.

Éppen fel akar menni Ferkó a királyhoz, hogy más hordót csináltasson, de a kígyó megszólítja:

- Édes gazdám, ne csináltass nekem más hordót, csak menj a királyhoz, s mondjad neki, köszönöd a szívességét, de többet nem maradsz itt, menjünk tovább egy házzal.

Fölmegy Ferkó a királyhoz, s mondja:

- Felséges királyom, köszönöm a szívességét, de én továbbmegyek, eleget voltam már egy helyben.

Hiába marasztotta a király, nem maradott Ferkó. Hát jól van, a király kifizette a bérét, s Ferkó továbbment a kígyóval. Mikor kimentek a városból, azt mondja neki a kígyó:

- Édes gazdám, eddig te kínlódtál velem, most én kínlódok veled, ülj fel a hátamra, s egyéb gondod ne legyen.

Felül Ferkó a kígyó hátára, az pedig nekiiramodik, s mint a villám, olyan sebesen csúszott keresztül erdõkön-mezõkön, azután egy nagy tengeren, tengeren túl bevitte egy kis erdõbe. Ottan azt mondta Ferkónak:

- Most szállj le rólam, édes gazdám, ahol van egy odvas fa, ebbe állj bele. Nesze, adok néked egy sípot, ezt fuvintsd meg, s mindjárt itt lesz a tizenkét fejû sárkány, az én édesanyám. Ha majd kérdi az édesanyám, hogy mit kívánsz tõle, nézd meg jól, az ujján van egy aranygyûrû, egyebet ne kérj tõle.

Belefújt Ferkó a sípba, s hát abban a pillanatban elkezdett zúgni-búgni az erdõ, s leszáll a földre a tizenkét fejû sárkány. Ott mindjárt meglátja a fiát, s rákiált nagy mérgesen:

- Hol voltál, ebadta kölyke?!

Mondta a kígyó:

- Édesanyám, ne haragudjon, de az udvarunkon felkapott egy sas, s repült velem erdõkön-mezõkön át, s azután beleejtett a tengerbe, onnét vett ki egy fiú.

- Hol van az a fiú? Álljon elém!

Kibúvik a fa odvából Molnár Ferkó, s mondja:

- Itt vagyok, tizenkét fejû sárkány.

De bezzeg most nem haragudott a sárkány, mondta szép csöndes szóval:

- No, te fiú, megmentetted a fiam életét, mit kívánsz tõlem?

- Nem kívánok én semmi egyebet - mondta Ferkó -, csak az ujjáról azt az aranygyûrût.

- Kívánj akármit - mondotta a sárkány -, csak ezt a gyûrût ne, adok neked aranyat-ezüstöt, amennyit elbírsz, még annál is többet.

- Nem, nem - mondotta Ferkó -, azt a gyûrût add nekem, inkább semmit se adj.

- Hát jól van, nesze, neked adom a fiamért.

Azt mondta akkor a kígyó:

- No, édes gazdám, mi most egymástól elválunk, Isten vezéreljen a te utadon. Ha ezt a gyûrût háromszor megforgatod az ujjadon, három óriás ugrik elõ, s azok, amit parancsolsz, mindent megtesznek.

Azzal a kígyó is, a sárkány is elbúcsúzott Ferkótól, mentek azok hazafelé, Ferkó is indult hazafelé. Amint megy hazafelé, eszébe jut, hogy megpróbálja, vajon igazat mondott-e neki a kígyó. Háromszor megfordítja a gyûrût az ujján, s hát abban a pillanatban elé ugrik három óriás, s kérdi tõle:

- Mit parancsolsz, felséges királyom?

Ferkónak a szeme-szája elállott a nagy csudálkozástól, s azt mondta nagy rökönyödve:

- Nem parancsolok én semmit, csak menjetek, amerre tetszik.

Azzal az óriások elmentek, õ is ment tovább a maga útján, de megint meggondolta a dolgot, õ bizony mégis parancsol valamit az óriásoknak, ha csakugyan az õ szolgái. Fordít hármat a gyûrûn, s ím, csakugyan ott termettek az óriások, s kérdezték másodszor is:

- Mit parancsolsz, felséges királyom?

- Azt parancsolom - mondotta Ferkó -, hogy az apám háza helyére építsetek egy olyan gyémántpalotát, hogy különb legyen a királyénál is.

A három óriás közül kettõ mindjárt elõrement, a harmadik pedig fölvette Ferkót az ölébe, s úgy cammogott a másik kettõ után s mire a faluba értek, már ott ragyogott, ott tündökölt a gyémántpalota.

Bemegy Ferkó a palotába, köszönti az öregeket.

- Adjon isten jó napot, édes szüleim!

- Adj isten, édes fiam, hát te hol s merre jártál?

- Jártam, ahol jártam, elég az, hogy gyémántpalotát szolgáltam, mert úgy tudják meg kigyelmetek, hogy ezt a palotát az én szavamra építették.

No, jól van, hitték is, nem is az öregek a Ferkó beszédjét, elég az, hogy azt mondja egyszer Ferkó az apjának:

- Édesapám, menjen el a királyhoz, s mondja meg, hogy adja nekem a leányát, mert most én is éppen olyan király vagyok, mint õkegyelme.

Eleget mondja a szegény ember, hogy így meg úgy, ne tréfáljon, mert a király karóba húzatja a fejét, de Ferkó csak biztatta:

- Menjen, apámuram, ne féljen semmit, amíg engem lát, azután pedig úgy se.

Hát jól van, elmegy a szegény ember, fölkerül a király színe elé, s elmondja, hogy mit üzen a fia. Nagyot kacag a király, akkorát, hogy megcsendült belé az egész palota. Azt mondta a szegény embernek:

- Hát jó, te szegény ember, én a fiadnak adom a leányomat, ha két próbát kiáll. De ha ki nem állja, karóba kerül a feje.

- Mi legyen a próba, felséges királyom? - kérdezte a szegény ember.

- Az lesz az elsõ próba - mondja a király -, hogy az õ palotájától az én palotámig holnap reggelre tizenkét regiment katona álljon glédába, s mind a tizenkét regimentben szóljon a muzsika, de úgy, hogy még a föld is sírjon belé.

Hazamegy nagy búval-bánattal a szegény ember, s mondja a fiának, hogy mit akar a király.

- Egyet se búsuljon, apámuram - mondotta Ferkó -, kisebb búja is nagyobb legyen annál.

Ahogy beesteledett, kimegy az udvarra, háromszor az ujján megcsavarintja a gyûrût, jönnek az óriások, s kérdik:

- Mit parancsolsz, felséges királyom?

- Én azt parancsolom, hogy holnap reggelre a palotámtól a király palotájáig tizenkét regiment katonát állítsatok glédába, s mind a tizenkettõben szóljon a muzsika, de úgy, hogy még a föld is sírjon belé.

- Jól van, felséges királyom, csak feküdjék le s aludjék.

Lefekszik Ferkó, elalszik, s hát uramteremtõm, már pitymallatkor felébredett, mert zúgott-zengett a helység a katonamuzsikától. De bezzeg felébredett a király is a nagy muzsikaszóra, kinézett az ablakon, a szeme is káprázott a szertelen nagy fényességtõl, ragyogástól. Aranyos, gyémántos csákója volt minden katonának. Mondja Ferkó az apjának:

- No, édesapám, most menjen a királyhoz, hadd tudjam, mit akar még, mert sokáig nem akarok legény sorban maradni.

Fölmegy a szegény ember a királyhoz, szerencsés jó reggelt kíván, s kérdi:

- Meg van-e elégedve, felséged az elsõ próbával?

- Meg vagyok, szegény ember, s ha a másik próbát is kiállja, még a holnapi áldott szent napon fiadnak adom a leányomat.

- Mi légyen az a második próba, felséges királyom?

Mondja a király:

- Nézz ki az ablakon, te szegény ember, látod-e azt a rengeteg nagy puszta hegyet? Csupa szikla, fû-fa nincsen rajta. Holnap reggelre szõlõhegy legyen ez, s annak a szõlõnek a termésibõl még holnap reggel bort akarok inni.

De vagy búsult, vagy nem a szegény ember azelõtt, búsult most szörnyen. Lekonyult a feje, mintha az orra vére folyt volna, s mondta nagy búsan a fiának, hogy mit üzen a király.

- Jól van, édesapám, kigyelmed csak egyék-igyék, egyéb gondja ne legyen, majd lesz, ahogy lesz. S ahogy besetétedett, megfordította háromszor a gyûrût, jöttek az óriások, várták a parancsolatját.

Hej, uramteremtõm, mi volt akkor éjjel! A három óriás felkapálta a sziklahegyet, szõlõvel teliültette, reggelre már volt bor is, de annyi, hogy a hordók nem fértek a pincébe. S még a nap fel sem sütött az égre, ment a szegény ember a királyhoz, vitt neki két pint bort.

- Igyék, felséges királyom, ilyen bort még nem ivott világon való életében.

- No, te szegény ember, ez igazán jó bor -, mondotta a király. Eredj, küldd el a fiadat, én is szólok a leányomnak, megtartjuk a lakodalmat.

No, jött is Molnár Ferkó mindjárt, aranyos gúnyában, hatlovas hintón. Bezzeg hogy megtetszett a királykisasszonynak, igaz, királyfiban sem látott ilyen szép legényt. Ott helyben összeeskették, akkor aztán megszólalt a tizenkét regement bandája, s szólott a muzsika, hogy zengett belé a helység. Hét nap s hét éjjel folyton fújták, aztán abbahagyták.

Én is ott voltam, egyet jót táncoltam. Ettem is volna, de enni nem kaptam, ittam is volna, de inni sem kaptam. Egyet gondoltam, s azzal hazaszaladtam.

Így volt, vége volt, mese volt.