Kondás jankó

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. De olyan szegény volt ez az ember, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Azt mondja egyszer a szegény ember a legidõsebb fiának:

- Eredj, fiam, az erdõbe, s vágj fát, majd talán megáld valaki.

Elmegy a legény az erdõbe, vágja a fát, hogy csak úgy csurgott le róla a verejték. Amint ott kínlódik, izzad, odamegy egy õsz öregember, s mondja neki:

- Hát te mit kínlódsz, fiam?

- Én bizony fát vágok, öregapám, talán megáld valaki.

Mondja az öregember:

- Hagyd azt a favágást, fiam, eredj haza, van az apádnak egy szántóföldje, azon a szántóföldön egy diófa, a diófa alatt egy lyuk, nézzetek bele, majd találtok ott valamit.

Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit hallott az õsz öregembertõl, mennek mindjárt a szántóföldre. Hát csakugyan a diófa alatt van egy nagy lyuk. Bekukucskálnak, s látják, hogy odalent egy nagy kamara van, s az a kamara tele van liszttel, szalonnával s mindenféle jó elemózsiával. Ott mindjárt fölszednek, amit fölszedhetnek, viszik haza, s nagy vendégséget csapnak. Mondja másnap a szegény ember a középsõ fiának:

- Eredj, fiam, te is az erdõbe, hátha téged is megáld valaki.

Kimegy a középsõ legény is, vágja, rója a fát, s hát jön az õsz öregember, megszólítja a fiút:

- Ugyan mit kínlódol, fiam? Eredj csak haza, van az apádnak egy szántóföldje, a szántóföldjén egy akácfa, az akácfa alatt egy nagy pince, tele van az boros hordókkal.

Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit hallott. Mennek a szántóföldre, s hát csakugyan igaza volt az õsz öregembernek. Volt abban a pincében száz boros hordó is. Mindjárt csapra ütöttek egy hordót, jól ellátták magukat, aztán szekereket fogadtak, s a sok hordót hazavitték.

Harmadnap azt mondja a szegény ember a legkisebb fiának:

- No, Jankó fiam, eredj ki te is az erdõbe, hátha téged is megáld valaki.

Kimegy Jankó, vágja a fát, izzad erõsen. De egyszer mit gondol, mit nem, eldobja a fejszét: õ bizony többet nem kínlódik, úgyis van otthon enni- s innivaló elég. Tüzet gyújtott, szalonnát vett elõ a tarisznyájából, nyársra húzta, s úgy sütögette a szalonnát.

Amint a tûz mellett ül, odajön az öregember, s kérdi Jankót:

- Hát te fiam, mit csinálsz itt?

- Én bizony, öregapám, szalonnát sütök. Az apám ugyan azért küldött, hogy fát vágjak, de én egyet se kínlódok többet.

- Jól teszed, édes fiam, ne is kínlódjál. Nesze, adok neked egy pálcát, ennek még hasznát veheted.

- Hát ezzel ugyan bizony mit csináljak? - kérdezte Jankó.

- Hej, fiam, csak jól vigyázz erre a pálcára, mert ez olyan pálca, hogy egy suhintásra agyonüthetsz vele akár egy regement katonát.

Hazamegy Jankó, otthon a fejszét nagy mérgesen ellódítja, s mondja az apjának, hogy õ többet nem kínlódik, ne küldje az erdõbe.

Megharagudott a szegény ember.

- Mit beszélsz te macskabéka, te?! Az én házamnál én parancsolok! Ha nem akarsz dolgozni, ki a házamból, fel is út, le is út.

- Jól van - mondta Jankó -, ne haragudjék, édesapám, elmegyek, ha úgy kívánja.

Azzal elindult világgá, nem vitt magával semmit a világon, csak a pálcát. Megy, mendegél hetedhét ország ellen, s addig meg sem állott, míg a király városába nem ért. Bemegy a király udvarába, ottan volt egy nagy szemétdomb, arra fölment, elkezdett benne kotorászni a pálcával. Meglátja a király, lemegy hozzá, s kérdi:

- Hát te ki vagy, fiam?

- Én az, aki - mondta Jankó nagy hetykén.

- Hol lakol?

- Ingben s nadrágban - felelt Jankó.

- Hogy hívnak?

- Jankónak.

- Hát mit keresel a szeméten?

- Szolgálatot, felséges királyom.

- No bizony, ha szolgálatot, állj be hozzám, megfogadlak kondásnak.

Még jól meg sem nyugodhatott Jankó, kezére adtak száz darab disznót. Azt mondta neki a király:

- No, Jankó, itt van száz darab disznó, hanem azt megmondom neked, nehogy az ólomerdõbe hajtsd, mert szörnyû halálnak halálával halsz meg ott.

Hiszen Jankónak sem kellett egyebet hallani, egyenesen az ólomerdõbe hajtotta a disznókat, hadd lám, mi van ott. Bemegy az ólomerdõbe, a disznókat ott elcsapja, hadd járjanak, amerre tetszik. Õ meg leült egy fa alá, tüzet rakott, volt egy darabka szalonnája, s elkezdette sütni.

Hát egyszer jön nagy dérrel-dúrral a hétfejû sárkány, nagyot kiált:

- Hé, emberizink, hogy mered pusztítani az én erdõmet?!

Mondja Jankó:

- Ne hepciáskodjék kend, hanem üljön ide a tûz mellé, süssön szalonnát kend is!

- De ilyen-olyan teremtette, majd sütök én neked szalonnát! - s nekiszaladt Jankónak, kitátotta mind a hét száját, hogy szerteszaggassa.

- Úgy-e?! - mondta Jankó. - Hiszen mindjárt becsületre tanítlak én! - s olyat húzott a pálcával a sárkányra, hogy egyszeribe leszakadt mind a hét feje.

Nézi, vizsgálja a sárkány fejét, s a hetedikben egy nagy kulcsot talált.

Mondja Jankó magában: Hiszen ha itt kulcs van, akkor itt valahol ház is van. Elindul az erdõben, néz erre, néz arra, még egy jó hajításnyira sem ment, hát elõtte áll egy rengeteg nagy ólomvár. Próbálja a kulcsot, szépen beletalál a vár kapujába, kinyitja, bemegy, végigsétál a szobákon. Az egyikben talál egy ólombokrétát, s azt mindjárt a kalapjára tûzi, aztán kimegy az udvarra, ott talál egy kutat, belenéz, s hát abban egy ólomparipa lóg fejjel lefelé. Megszólal a paripa:

- Isten hozott, Kondás Jankó, édes gazdám, üss rám a pálcáddal, s bizony nem bánod meg!

Jankó szépen meglegyinti a ló farát, s az abban a pillanatban kiugrik a kútból.

- Köszönöm, Kondás Jankó, hogy megszabadítottál, nesze itt van a kantárom, tedd el, s ha valamikor szükség lesz rám, csak rázintsd meg. De addig el ne menj innét, csináltass az udvari szabóval egy ólomruhát, akkorát, hogy egy dióba beleférjen, s azt tedd a fülembe.

Csináltatott Jankó mindjárt ólomruhát, beletette egy dióba, a diót beledugta a ló fülébe, s azzal a lovat szépen bekötötte az istállóba. Aztán továbbmegy, jár-kel az udvaron, betéved a disznóólba, hát ott van száz darab disznó, a király régi kondásával. A hétfejû sárkány zárta ide. Kieresztette a kondást, a disznókat, aztán fölment a palotába, ott egy kád ólompénzt méretett a kondásnak, s mondta neki:

- Eredj, öcsém, isten hírével, amerre a szemed lát.

Elmegy a kondás nagy örömmel, Jankó meg a száz darab disznót kitereli a várból az erdõbe, a másik százhoz csapja, s úgy hajtotta haza a kétszáz disznót. A király már kint állt az ajtóban, úgy várta Jankót, s olvasta egyenként a disznókat, hadd lám, hogy vagy egy nem veszett-e el.

Dehogy veszett, kétszáz volt a száz helyett. Örült is a király, de nagyon, s mondta nagy örömében Jankónak:

- No, fiam, Jankó, megengedem, hogy az inasokkal vacsorálj.

- Nem eszem én senki fiával - mondta Jankó -, adják külön az én vacsorámat.

Jól van, kiadják neki a vacsorát külön. Hanem a legidõsebb királykisasszony észrevette az ólombokrétát, odasompolygott Jankóhoz, s kérte szépen:

- Jankó, add nekem ezt a bokrétát!

- Nem adom én - mondta Jankó -, szerezzen magának a kisasszony.

De addig kért, addig könyörgött, s olyan szépen, hogy Jankó mégis odaadta a bokrétát.

Másnap, mikor Jankó kieresztette a disznókat, a király erõsen meghagyta neki, nehogy az ezüsterdõbe menjen. De beszélhetett a király, Jankó egyenest az ezüsterdõbe hajtotta a disznókat, ott elcsapta, hadd menjenek, amerre tetszik, leült egy ezüstfa alá, szalonnát vett elé, nagy tüzet rakott, s úgy sütögette.

Hát egyszer jön a tizennégy fejû sárkány, s rákiált nagy mérgesen:

- Hogy mersz az erdõmben járni?! Most vége az életednek!

Jankó ennek is eleget mondotta szép szóval, hogy üljön le a tûz mellé, jobb, ha õ is szalonnát süt, de a sárkány még mérgesebb lett, Jankónak rontott:

- No ilyen-olyan adta, majd eszek én veled szalonnát!

De többet aztán egy kukkot sem szólott, mert Jankó úgy odalegyintett a pálcájával, hogy a sárkánynak mind a tizennégy feje leesett. Akkor aztán rendre nézte mind a tizennégy fejét, hátha itt is talál valamit. Az ám, talált is egy ezüstkulcsot.

"No, ez bizonyosan az ezüstvár kulcsa lesz" - mondja Jankó magában, s elindult, hogy megkeresse az ezüstvárat.

Megy, mendegél erre-arra, s egyszerre csak rátalál az ezüstvárra, próbálja a kulcsot, hát jól talál a kapuba. Bemegy a várba, végigjárja a szobákat, egy asztalon talál egy ezüstbokrétát, a kalapjába dugja, aztán kiment az udvarra, ennek is a közepén volt egy kút, belenéz, s hát egy ezüstparipa lóg, fejjel lefelé.

Megszólal az ezüstparipa is:

- Isten hozott, Kondás Jankó, kedves gazdám! Üss rám a pálcáddal, bizony nem bánod meg.

Jankó ráütött az ezüstló farára, a ló egyszeriben kiugrott, s nekiadta a kantárját. Azt mondta az ezüstparipa:

- Vigyázz jól erre a kantárra, s ha szükséged lesz rám, csak rázintsd meg! Van itt egy udvari szabó, avval csináltass magadnak egy ezüstruhát, de olyat, hogy egy dióba beleférjen, s azt a diót dugd a fülembe.

Úgy tett Jankó, ahogy a paripa tanácsolta, aztán benézett a disznóólba, s hát ott is volt száz disznó a kondással, ez is a királyé volt. Kieresztette ezt a száz disznót is, a kondásnak méretett egy kád ezüstpénzt, s elküldte, hadd menjen, amerre a szeme lát. Õ pedig a száz disznót kiterelte az erdõbe, s estére háromszáz disznót hajtott haza.

A király most is ott állt a kapuban, várta Jankót. Számlálta egyenként a disznókat, majd megölte a csudálkozás, mikor kétszáz helyett háromszázat számlált.

- No, Jankó - mondotta a király -, még ilyen kondásom nem volt világon való életemben, megengedem, hogy a vezéreimmel vacsorázzál.

- Nem vacsorázom én senki fiával - mondotta Jankó. - Adják ki az én vacsorámat külön.

Hát jól van, kiadták a vacsoráját külön, de mikor éppen vacsorázott, hozzá sompolygott a középsõ királykisasszony, s kérte:

- Jankó, add nekem az ezüstbokrétádat!

- Nem adom én - mondotta Jankó -, szerezzen a kisasszony, ha ezüstbokréta kell.

De addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy mégiscsak odaadta.

Másnap reggel megint kihajtja Jankó a disznócsordát, s a király most azt mondta neki, hogy mindenüvé mehet, csak az aranyerdõbe ne menjen, mert ott hagyja a fogát.

"Hiszen majd meglátom" - gondolta magában Jankó, s egyenesen az arany erdõbe hajtotta a disznókat.

Na, ott éppen úgy járt, mint az ólomerdõben s az ezüsterdõben. Csakhogy az aranyerdõben huszonnégy fejû sárkány lakott, annak vágta le mind a huszonnégy fejét. Az arany várban aranybokrétát talált, a vár kútjában aranyszõrû paripát, s az aranykantárt adott neki. Ott is talált száz disznót, azt is kiterelte a várból, s estére négyszáz disznót hajtott haza.

Hej, uramteremtõm, megörült a király. Mondta Jankónak:

- No, Jankó fiam, megengedem, hogy este velünk vacsorázz.

- Nem vacsorázok én senkivel, felséges királyom, adják az én vacsorámat külön.

Kiadják a vacsoráját külön, de a kicsi királykisasszony meglátta kalapjában az aranybokrétát. Jankóhoz ment, elkezdette cirókálni-morókálni, s Jankó egy szóval sem mondotta, hogy nem adja oda. Kivette a kalapjából a bokrétát, s szépen a kicsi királykisasszony kezébe tette.

Negyednap, amikor Jankó éppen indulóban volt a disznókkal, hallja, hogy a király kihirdettette az egész országban, hogy férjhez akarja adni a három leányát. Egy magas fának a tetejére kitûzetett három bokrétát, s kihirdették, hogy azé a három legényé a három királykisasszony, aki a lovával felugrat, s a bokrétát lekapja.

Hej, uramteremtõm, jöttek mindenféle hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények szerencsét próbálni, de a fának fele magasságára sem tudott egy sem ugratni.

"Hiszen majd felugratok én!" - gondolta magában Jankó. Megrázta az ólomkantárt, egyszeriben ott termett az ólomparipa, felöltötte az ólomruhát, bevágtat a király udvarába, s egy ugrásra lekapja a legidõsebb királykisasszony bokrétáját.

Bezzeg örült a legidõsebb királykisasszony, hogy neki már van mátkája. De nem sokáig tartott az öröme, mert Jankó úgy elvágtatott a bokrétával, mint a sebes szél. Akkor megrázintotta az ezüstkantárt, s jött az ezüstparipa, másodszor is bevágtatott a király udvarába, s egy ugrással lekapta a középsõ királykisasszony bokrétáját.

Hiszen lett erre nagy öröm, de lett a nagy örömre mindjárt nagy szomorúság, mert az ezüstruhás vitéz is egy szempillantás alatt eltûnt a szemük elõl, mintha a föld nyelte volna el.

Hanem egy perc, kettõ még bele sem telt, Jankó megint ott termett a király udvarában, de most az aranyszõrû paripán, egy ugrással lekapta a kicsi királykisasszony bokrétáját, s azzal, hopp, elnyargalt.

Bezzeg volt sírás-rívás, sírt a három királykisasszony, mint a záporesõ, ím, mind a hármuk bokrétáját elvitte egy-egy vitéz, s most már sem bokréta, sem võlegény. Mondta a király:

- Ne sírjatok, édes leányaim! Van itt az udvarban királyfi s herceg elég, válasszatok közülük kedvetek szerint valót. Nesztek, adok nektek egy-egy aranyalmát, dobjátok annak, aki nektek tetszik, az lesz az uratok.

A két idõsebb királykisasszony csak egy kicsit körültekintett, s mindjárt odadobta egy-egy királyfinak. Hanem a kicsi királykisasszony nem dobta senkinek.

- Hát mit akarsz?! - kérdezte a király nagy mérgesen. - Talán bizony több legényt hívassak?

- Csak hívasson, édesapám, mert nincs itt, akinek én az aranyalmát dobnám.

Eléhívatják mind az udvarbéli legényeket, de egynek sem dobta az aranyalmát a királykisasszony. Csak Kondás Jankó nem volt köztük.

- Hívjátok elé Kondás Jankót! - kiáltott a király.

Szaladnak az inasok Kondás Jankóért, mondják, hogy hívatja a király. De Jankó azt üzente, hogy addig nem megy, míg minden disznó mellé egy embert nem állít a király, mert õ a disznókat nem hagyja õrizetlen.

Mit volt mit tenni, küldött a király négyszáz embert a négyszáz disznó mellé. Akkor aztán Kondás Jankó megrázintotta az aranykantárt, felöltözött aranyruhába, s aranyszõrû paripán bevágtatott a király udvarába. Ott volt a kalapjában a három királykisasszony három bokrétája is.

- Itt vagyok, felséges királyom - jelentette magát Kondás Jankó. De abban a pillanatban már repült is az aranyalma Jankó felé.

- Na, Jankó - mondotta a király -, országot-világot bejártam, de még hozzád hasonlatos legényt nem láttam. Isten neki, neked adom a leányomat s vele az egész királyságomat.

Egyszeriben hívtak három papot, s megeresztették minden hordóban a csapot. Volt hejehuja, lakodalom, amilyen még nem volt sem ezen, sem a más világon.

Itt a vége, fuss el véle!