Kolontos palkó

Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia, Kolontos Palkó volt a neve. Azért hívták Kolontos Palkónak, mert kolontosság, bolondság volt minden szava, tette. Az apja eleget kínlódott, bajlódott Palkóval, de hiába, észt nem verhetett a fejébe. Sokat búsult a szegény ember, hogy mi lesz a fiával, ha õ meghal, s addig búsult, tûnõdött ezen, hogy egyszer csakugyan meghalt, s Palkóra nem hagyott egyebet egy szamárnál. Ez volt a szegény embernek az egész gazdagsága.

Hát most mit csináljon Kolontos Palkó? Kenyér nem volt az asztalfiában, a szeme zöldet, vöröset látott, annyit éhezett. Õ bizony egyet gondolt, felült a szamarára, s elindult világgá. Gondolta magában: lesz, ahogy lesz, majd ád az Isten jó szerencsét.

Megy, mendegél Palkó a szamáron, s egyszer beér egy nagy erdõbe. Nem ment a rendes úton, csatangolt erre-arra, összevissza, mindenfelé. Amint az erdõben kóvályogna, meglát egy öregasszonyt, s köszönti:

- Adjon isten jó napot, öreganyám!

- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál - mondotta az öregasszony -, mert különben kiszedtem volna mind a harminckét fogadat!

Hej, gondolta magában Palkó, ez bizonyosan valami boszorkány lesz. Na, ezt csakugyan el is találta, mert a vénasszony boszorkány volt.

- Öreganyám - kérdi Palkó -, nem mondaná-e meg nekem, hogy merrefelé találok ki ebbõl az erdõbõl?

Az öregasszony, aki éppen egy csomó gallyat gyûjtött volt össze, azt mondta Palkónak:

- De bizony megmondom, még az útba is beleállítlak, ha ezt a csomó gallyat felkötöd a hátamra.

- Én jó szívvel, hogyne kötném - ajánlkozott Palkó. Azzal lepattant a szamaráról, s felkötötte az öregasszony hátára a gallyat, de úgy, hogy egyben odakötötte az asszonyt egy nagy fához. Indulni akar az asszony, s hát nem tud menni, meg van kötve.

- Hej ördögadta, ebugatta legénye, a fához kötöttél, ugye?! No, ezért megátkozlak, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te mondasz!

Ahogy ezt mondta a vén boszorkány, egyszeriben fekete macskává változott, kibújt a kötélbõl, aztán ott termett elõtte egy kicsi szekérrel tizenkét egér, a fekete macska felkapott rá, s úgy eltûnt egy szempillantás alatt, mintha a föld nyelte volna el.

Kolontos Palkó nagyot kacagott ezen, hogy csak úgy zengett az erdõ a kacagásától.

- Na, ez ugyan jól megátkozott engem - kacagott Palkó -, hiszen hadd mondja a szamaram, amit én mondok, mi károm lehet abban!

Azzal felült a szamarára, és szólott neki:

- Gyí, csacsi!

Mondotta a szamár is:

- Gyí, csacsi!

- Hallod-e, nem én vagyok a csacsi, hanem te!

Mondta a szamár:

- Hallod-e, nem én vagyok a csacsi, hanem te!

- Te szamár - kiabált Palkó -, ne feleselj velem, mert Isten istenem ne legyen, úgy a füled közé vágok, hogy a másvilágon is megemlegeted!

Úgy, ahogy Palkó mondotta, szóról szóra utána mondotta a szamár. Hej, megmérgelõdik Palkó, leszökik a szamárról, jól oldalba kenegeti a botjával. De bezzeg a szamár sem maradt adósa, s úgy megrúgta Palkót, hogy nyakig esett bele egy nagy pocsolyába.

Megijedt Palkó, kiabált torkaszakadtából:

- Segítség, segítség!

Kiabált a szamár is:

- Segítség, segítség!

Történetesen éppen arra járt három favágó ember, odaszaladnak, s Palkót nagy nehezen kihúzzák a pocsolyából.

- Hát a másik ember hol van? - kérdik a favágók.

- Miféle másik ember?

- Hallottuk, hogy egy másik ember is kiabált - mondták a favágók.

- Hehehe - röhögött Palkó -, hiszen az a szamaram volt!

- Ej, aki áldója van - szedtevettéztek az emberek -, hát még te csúfolkodol velünk! Gyere csak a bíró elé, éppen most öltek meg egy gazdag kereskedõt, bizonyosan te voltál a gyilkosa.

Bekísérik Palkót a városba, bíró elé állítják, s a bíró nagy hirtelen ki is mondja az ítéletet, hogy fel kell akasztani, mert bizonyosan õ ölte meg azt a kereskedõt, akinek gyilkosát addig nem találták.

Abban a városban lakott a király is, az is kiment a vesztõhelyre, hadd lássa saját szemével, hogy csinálják az igazságot.

Odakísérik Palkót az akasztófa alá, s ott azt kérdi tõle a bíró:

- No, van-e még valami kívánságod?

- Nincs nekem egyéb kívánságom - mondta Palkó -, csak vezessék ide a szamaramat, hadd búcsúzzak el tõle.

Mikor a szamarat odavezették, Palkó a király felé fordult, letérdelt, s úgy kérte a királyt:

- Pardon, grácia árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok!

Abban a pillanatban letérdelt a szamár is, s elbõdült:

- Pardon, grácia árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok!

De lett erre szörnyû álmélkodás. Még a királynak is szeme-szája tátva maradt, mert sok csudaállatot látott jártában-keltében, látott még szamarat is, különbnél különbeket, de még olyat nem, aki az ember beszédjét utánamondja.

Bezzeg hogy megkegyelmezett egyszeriben Kolontos Palkónak, az udvarába vitette, s megtette fõ-fõ udvari bolondnak. Attól a naptól fogvást úri dolga volt Palkónak is, a szamarának is. Élnek-e, halnak-e most is, nem tudom, de hogy Kolontos Palkó-s szamarak elegen vannak a világon, azt jól tudom.

Itt a vége, fuss el véle!