Az örök ifjúság vize

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép dali fia. Ennek az öreg királynak az egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig sírt. De azt senki sem tudta, hogy mi lehet ennek az oka. Egyszer aztán összetanakodik a három királyfi, s azt határozzák, hogy bemennek hozzá, s megkérdezik. Bemegy elõször a legidõsebb, köszön illendõképpen, s kérdi:

- Felséges apámuram, ha szavammal meg nem sérteném, mi az oka, hogy az egyik szeme mindig nevet, a másik meg sír.

Megharagszik a király szörnyen, nem szól semmit, fölkap egy kést az asztalról, a fiának hajítja. Áldott szerencsére a kés nem találta a fiút, belefúródott a falba, de bezzeg a fiú sem kérdezte másodszor, esze nélkül szaladott ki az udvarra. Kérdik odakünn az öccsei:

- Na, mit válaszolt az édesapánk?

- Menjetek be, majd megtudjátok.

Bemegy a középsõ királyfi, s éppen úgy jár, mint a bátyja. Esze nélkül szaladt ki õ is az udvarra. De egy szó nem sok, annyival sem mondta, hogy mi történt vele. Hát jól van, bemegy a harmadik is. Megáll szépen az ajtó elõtt, kérdi az édesapját:

- Ugyan bizony, édesapám, miért sír mindig az egyik szeme, a másik meg nevet.

Éppen egy rettentõ nagy buzogány volt a király kezében, s úgy a fiához lódítja, hogy ha éri, menten szörnyet hal. A buzogány a falba fúródott, a királyfi meg szépen kihúzta, odavitte az apjának, letette az asztalra, s mondotta:

- Itt a buzogány, édesapám. Ölj meg, ha vétettem kérdésemmel.

Megváltozott erre a király, lecsendesedett szörnyû nagy haragja, s mondta a fiának:

- Látom, édes fiam, hogy te nem ijedsz meg az árnyékodtól. Felelek hát a te kérdésedre. Tudd meg, hogy az egyik szemem azért nevet, mert a szívemnek nagy öröme telik bennetek. A másik meg azért sír, mert nagyon öreg ember vagyok, s maholnap meg is halok. De ha valaki elhozná az örök ifjúság vizét, s még egyszer megfiatalodhatnám, majd meglátnád, hogy mind a két szemem nevetne.

- No, ha így van, édesapám - mondotta a fiú -, egy életem, egy halálom, addig megyek, míg az örök ifjúság vizét meg nem találom.

Azzal kifordult az ajtón, mondja a bátyjainak, hogy mi baja az öregnek. Ott egyszeriben elhatározzák, hogy mennek hárman háromfelé, s addig meg sem nyugodnak, míg az örök ifjúság forrását meg nem találják. Hátramentek az istállóba, hogy kiválasszák a legszebb, a legjobb paripákat. A két idõsebbik királyfi hamar talált magának valót, de a legkisebbnek ez sem tetszett, az sem tetszett. Amint nézegetné, tapogatná sorba a paripákat, jól arcba legyinti egy sovány, bogos csikó a farkával, s mondja neki:

- Hallod-e, királyfi, ha jót akarsz, engem válassz!

Õ bizony nem sokat gondolkozott: a bogos, sovány csikót választotta. Kacagott a két idõsebb királyfi, gúnyolódott az öccsével, hogy melyik viszi majd a másikat, õ-e a csikót, vagy a csikó õt? Aztán felkaptak az aranyszõrû paripákra, s szélnél sebesebben elvágtattak. Na, kibotorkált nagy nehezen az udvarból a bogos csikó is, végigtámolygott az utcán, ki a város végére. Ott aztán ismét megszólalt a csikó:

- Búsulsz, úgy-e, kicsi gazdám?

- Hogyne búsulnék - mondotta a királyfi -, bátyáim talán már a világ végén járnak. Sohasem érem õket utol.

- Ne búsulj, kicsi gazdám, utol is éred, el is hagyod õket. Mert a te bátyáid már a legelsõ csárdában megállanak, ott tizenkét barátcsuhás zsivánnyal kártyázni kezdenek, azok majd elnyerik minden pénzüket, s még a lovukat, de még a gúnyájukat is el kell, hogy adják a csárdásnak. De még ez sem lesz elég. Ott kell, hogy maradjanak szolgaságban.

Ahogy ezt mondotta a csikó, megrázkódott, s egyszeriben aranyszõrû, hatlábú paripává változott.

- Ülj föl a hátamra, kicsi gazdám! Hogy menjek veled? Úgy-e, mint a madár, úgy-e, mint a villámlás, vagy úgy, mint a gondolat?

- Akárhogy menj, nem bánom, csak az örök ifjúság vizét megtaláljam.

Felszállott a táltos a levegõégbe, repült, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Aztán leszállott egy sûrû rengeteg erdõben, éppen egy kis házikó elõtt. Bemegy a királyfi, s hát egy olyan öregasszony ül a kuckóban, hogy az orra a térdét veri.

- Adjon isten jó estét, öreganyó!

- Köszönd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben csúful jársz. Hát mi szél hozott ide?

Elémondja a királyfi, hogy miben jár, hogy keresi az örök ifjúság vizét.

- Hej - mondja az öregasszony -, hallottam én hírét annak a víznek, de hogy hol s merre találod meg, azt igazán nem tudom megmondani. Hanem ezt a magas hegyet látod-e? A teteje éppen az eget veri. Ennek a hegynek a túlsó aljában lakik az én néném, az talán többet tud, mint én. De ha aztán megtalálod, fiam, az örök ifjúság vizét, hozz nekem is egy korsócskával. Nem kívánom ingyen. Nesze, adok neked egy arany lókefét, talán még hasznát veheted.

Megköszönte a királyfi a lókefét, betette a tarisznyájába, elvette a korsócskát is az öregasszonytól, aztán fölpattant a lovára, s hipp-hopp! a táltos egyet ugrott, kettõt szökött, általugrott azon a rettentõ magas hegyen, s éppen a kis házikó elõtt szállott le. Bemegy a királyfi, hát ott egy még öregebb asszony ül a kuckóban. Ennek az orra éppen a földet verte. Köszönti illendõképpen:

- Adjon isten jó estét, öreganyó!

- Köszönd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Hát hol jársz itt, ahol a madár se jár?

Elémondja a királyfi, hogy miben jár.

- Hej, édes fiam, hallani hallottam a hírét az örök ifjúság vizének, én is szeretnék ám egy korsócskával abból a vízbõl. De bizony, nem tudom megmondani, hol s merre keressed. Hanem látod-e ezt a rettentõ nagy hegyet? Azon túl lakik az én néném, éppen az aljában, az mindent tud ezen a világon. Bizonyosan útbaigazít. Nesze, fiam, adok neked egy arany törlõt, talán veszed valami hasznát. De aztán meg ne feledkezzél rólam! Hozz nekem is egy korsócskával abból a vízbõl.

Meg sem állott a királyfi, a táltos egyet ugrott, kettõt szökött, ott volt az öregasszony háza elõtt. Bemegy, köszönti illendõképpen az öregasszonyt, de ez csakugyan lehetett ezeresztendõs, ha nem több. Mondja a királyfi, hogy miben jár.

- No, fiam, jó helyre hozott a szerencséd. Tündér Ilona várában megtalálod az örök ifjúság vizét. Itt szembe ezen a magas hegyen menj keresztül, aztán elérsz a Kék-tengerhez, a Kék-tengerben van hetvenhét sziget, a hetvenhetediken van Tündér Ilona vára. De tudd meg, hogy ez a vár folytonosan forog, s csak úgy kerülsz belül, ha a lovad keresztülugrik a falán. Csak aztán vigyázz, kösd be jól a lovadnak a farkát, hogy egy szál se maradjon ki belõle, mert ha csak egy szál is a vár falához ér, megcsendül a vár, talpra áll, amennyi tündér mind, s ízzé-porrá törnek téged. Ha benn vagy a várban, annak a közepén megtalálod a Tündér Ilona hálószobáját. Az õ ágya nincs sem égen, sem földön, ég s föld között lebeg. Viráglajtorja van hozzá támasztva, azon menj fel. Az ágy felett van egy aranypintyõke kalitkában, annak a száját kösd be egy arany hajszállal, hogy föl ne ébressze Tündér Ilonát. A szobának a két sarkában van két forrás, az egyikben a halál vize, a másikban az örök ifjúság vize buzog. Meríts mind a kettõbõl, hozz nekem is egy korsócskával az örök ifjúság vizébõl, hej, mert szeretnék még én is egyszer fiatal lenni, fiam.

No de ez még nem volt elég, adott az öregasszony egy lóvakarót is a királyfinak. Megköszönte szépen a királyfi a jó tanácsot s az ajándékot, úgy tett, ahogy az öregasszony tanácsolta, s még aznap beugratott Tündér Ilona várába, de úgy, hogy senki lélek észre nem vette. Aztán fölment szépen Tündér Ilona szobájába, hát csakugyan ott lebegett az ágy ég s föld között. Fölmegy a viráglajtorján, s ím ott alszik Tündér Ilona, hosszú aranyhajával végig betakarva. Nézte, nézte a szépséges szép királynét, de mégis eszibe jutott, hogy nem Tündér Ilonáért jött ide. Ámbátor szerette volna elvinni magával. Hamar bekötötte az aranypintyõke száját egy arany hajszállal, aztán telemerítette a korsócskákat az örök ifjúság vizébõl, s merített egy korsóval a halál vizébõl is. Úgy, ahogy jött, kiment a szobából, felült a táltosra hirtelen, de nagy sietségében nem kötötte fel jól a táltos farkát, egy szál kilógott, s attól akkorát csendült a vár, hogy a tündérek mind talpra kerekedtek, s amennyien voltak, utána a királyfinak! Vágtatott a táltos, mint a gondolat, de egyszer csak megszólal:

- Nézz vissza, édes gazdám, mit látsz, mert a jobb fülem töve erõsen viszket.

Visszanéz a királyfi, s látja, hogy a tündérek mindjárt utolérik.

- Végünk van, édes lovam, jönnek a tündérek.

- Ne félj, édes gazdám, csak vesd hátra a lókefét!

Hátraveti a királyfi a lókefét, s ím abból egy rengeteg sûrû erdõ növekedett, a tündéreket megállította az útjokban. Hanem egy perc múlva, kettõ múlva megint csak megszólal a táltos:

- Nézz vissza, kicsi gazdám, mit látsz, mert erõsen viszket a bal fülem töve.

Visszanéz a királyfi, s hát a tündérek nyargalnak veszettül utána.

- Végünk van, édes lovam! Mindjárt utolérnek a tündérek.

- Ne félj, kicsi gazdám, csak vesd hátra az aranytörlõt.

Visszaveti a királyfi az aranytörlõt, s ím, halljatok csudát, rettentõ nagy tenger lett a törlõbõl. A tündérek meghökkentek, s mire összeszedték magukat, jó messzire nyargalt a táltos. Vágtatott a táltos, hogy szakadott le a hab a hátáról, de megint csak megszólal:

- Kicsi gazdám, nézz vissza, mert most már mind a két fülem töve viszket.

Visszanéz a királyfi. Bezzeg hogy a tündérek voltak megint.

- No, most igazán végünk van, édes lovam, mindjárt a farkadba kapaszkodnak a tündérek.

- Ne félj, kicsi gazdám, csak vesd hátra a lóvakarót!

Hátraveti a királyfi a lóvakarót, s lett abból mindjárt olyan sûrû rengeteg erdõ, hogy madár sem tudott volna átrepülni közte. A tündérek már most csakugyan nem tudtak továbbmenni. Nagy dérrel-dúrral vissza kellett, hogy térjenek.

Hogy a tündérektõl megszabadultak, sorba elmentek az öregasszonyokhoz. Mind a háromnak vitt egy korsócska vizet a királyfi, s csak egy kortyot ittak belõle, úgy megfiatalodtak mind a hárman, hogy az csupa csuda volt. Továbbment a királyfi, s odaért abba a csárdába, ahol a két bátyja elvesztette pénzét, lovát s mindenét. Még most is ott voltak a bátyjai. A csaplárosnak dolgoztak, úgy fizették le a tartozásukat. Hanem a királyfi kiváltotta a bátyjait, s úgy indultak hárman hazafelé.

Útközben elbeszélte, hogy milyen nagy szerencsével járt. Nem tetszett ez az idõsebb királyfiaknak, szégyenlették erõsen, hogy õk hiába indultak szerencsét próbálni. Összesúgtak-búgtak, az öccsüknek levágták kezét-lábát, s az út mellett egy kútba beledobták. Õk meg szépen hazamentek, vitték az örök ifjúság meg a halál vizét, s eldicsekedtek az apjuknak, hogy így meg úgy jártak be országot-világot, csakhogy teljesítsék szíve kívánságát. Hanem hiába, az öreg királynak ezután is sírt az egyik szeme, sírt, mert a legkisebbik fia nem került haza, s hiába dicsekedtek a bátyjai, nem tudták megmondani, hogy melyik az ifjúság s melyik a halál vize.

Hát eközben a kicsi királyfival mi történt?

A kicsi királyfival az történt, hogy áldott szerencsére a bátyjai egy csodaforrásba dobták. Csonka lába, karja egyszeriben kinõtt, kimászott a kútból, s szép csöndesen hazament. De elébb felöltözött szolgalegénynek, úgy ment az apja elé, s kérte, hogy fogadja fel kocsisnak. A királynak tetszett a szemrevaló legény, mindjárt felfogadta igáskocsisnak.

Telt-múlt az idõ, s az öreg király nem tudta, hogy melyik víz a másik. Kihirdettette az egész országban, hogy hat szekér aranyat ad annak, aki megmondja, hogy melyik az örök ifjúság s melyik a halál vize. Jöttek mindenfelõl szerencsepróbálók, mesterkedtek mindenféleképpen, de egy sem tudta megmondani, melyik az örök ifjúság s melyik a halál vize. Akkor eléállott az igáskocsis, s megmutatta, hogy melyik korsóban van az örök ifjúság s melyikben a halál vize. Ivott is mindjárt az öreg király egy jó nagyot az örök ifjúság vizébõl, s abban a szempillantásban úgy megfiatalodott, akárcsak a fiai, olyan dali szép legény lett belõle.

Örült a király szertelenül, no de nem sokáig tartott az öröme, mert ím, hozzák a hírt, hogy Tündér Ilona felkerekedett minden katonájával, s hogy aranyhidat építtetett a várától a város határáig. Ezen a hídon sétál be a városba, s kõ kövön nem marad, de még egy élõ lélek sem elevenen, ha a király hozzá nem küldi azt a fiát, aki merített az örök ifjúság meg a halál vizébõl. Mit volt mit tenni, küldötte a király a legidõsebb fiát.

- Eredj fiam, ha csakugyan ott voltál, kérj pardont s gráciát Tündér Ilonától.

Megszontyolodott erõsen a királyfi, de hiába, menni kellett. Hanem az aranyhídra nem mert rálépni, csak mellette ódalgott lesütött szemmel, s úgy ment Tündér Ilona elé. Kérdi Tündér Ilona:

- No hát, te voltál az én váramban?

- Én voltam - felelt a királyfi.

- Ha te voltál, mondd meg, hogy áll az én váram?

- Úgy, mint a többi, a földön.

- Hát a kutam?

- Úgy, mint a többi kút, a földben.

- Hát az ágyam?

- Mint a többi ágy, a földön.

- Nem igaz - kiáltott Tündér Ilona -, nem voltál az én váramban! Mars vissza az apádhoz, s mondd meg neki, küldje ide azt a fiát, aki nálam járt.

Hazamegy a királyfi nagy szégyenkezve, s most a király elküldte a középsõ fiát. De az éppen úgy járt, mint az idõsebb. Még jobban, mert Tündér Ilona nagy haragjában lehúzatta, s ötvenet vágatott rá.

Hazamegy a középsõ királyfi, s szörnyû nagy búnak ereszkedik a király. Szavát sem lehetett venni. Egyik szeme sem nevetett, sírt mind a kettõ. Akkor aztán bement az igáskocsis, s mondta:

- Felséges királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, látom, hogy nagy a bánatod, hátha én segíthetek rajtad.

- Nem segíthetsz te rajtam fiam, sokkal nagyobb az én bajom annál. Hej, csak volna itthon a legkisebbik fiam, búmat sem mondanám.

Mondja az igáskocsis:

- Felséges királyom, adjon nekem bíboros, bársonyos gúnyát, olyant, amilyen a két idõsebb fiának van, s hátha akkor megvigasztalódik.

"Jól van - gondolta a király - úgy lesz, ahogy lesz" - odaadta a legkisebb fia gúnyáját. Fölveszi magára a legény, s csak nézi, nézi a király, nagyot kiált:

- Te vagy az, te vagy az, az én kedves fiam!

Ment a királyfi, de mindjárt. Fölkapott a táltos lovára, s úgy vágtatott végig az aranyhídon. Mikor Tündér Ilona meglátta messzirõl, mondotta magában: "No, most az igazi jön. Ez volt s nem más az én váramban!" Ahogy ezt mondotta, elõtte termett a királyfi, szalutált neki katonásan.

- Itt vagyok, felséges királyné. Én voltam a te váradban.

- No, ha te voltál, hogy áll az én váram?

- A te várad, felséges királyné, a Kék-tenger hetvenhetedik szigetén van, aranykacsának a lábán áll, s forog szüntelenül.

- Igazad van. Mondd meg nekem mostan, hogy áll az én kutam?

- A te kutad a hálószobádban van. A két sarkában van két forrás. Az egyikben az örök ifjúság, a másikban a halál vize buzog.

- Igazad van. Hát az ágyam hogy áll?

- A te ágyad, fölséges királyné, ég s föld között lebeg, s virágos lajtorján lehet reá menni.

- Te voltál az én váramban, te voltál - mondotta Tündér Ilona -, s enyém is vagy mostan! Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Bezzeg lett nagy háborúságból mindjárt nagy vígasság, dínomdánom, hejehuja, lakodalom. Egyik szeme sem sírt a királynak, de nevetett mind a kettõ. Mindjárt általadta egész királyságát a legkisebbik fiának. Nem volt egyéb gondja ezután, csak nevetett mind a két szeme.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.