A szegény ember szõlõje

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia.

Ennek a szegény embernek egy darab szõlõje volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem õriztette a szõlõjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szõlõbe, s istrázsálták éjjel-nappal.

Egy reggel a legidõsebb fiú ment ki a szõlõbe, ott leült, s elkezdett falatozni.

Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:

- Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem!

- Majd holnapután, vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.

A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludott, s mikor felébredett, a szõlõ úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta nagy félelmében.

Másnap a középsõ fiú ment a szõlõbe, de az éppen úgy járt, mint a legidõsebb. Attól is kért a béka kenyeret, de a békát ez a legény is elkergette, még jól meg is dobta egy kõvel. Azután lefeküdt, elaludott, s mire felkelt, fele sem volt meg a szõlõnek.

Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idõsebb legénynek, elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kicsi szõlõnél, s arra sem tudtak vigyázni!

Mondotta a legkisebb legény:

- Ne búsuljon, édesapám! Ami maradt, az meg is marad, azt én megõrzöm.

Kimegy a legény a szõlõbe, leül õ is falatozni, s hát jõ a béka, kenyeret kér tõle is.

- Adok én jó szívvel, hogyne adnék.

Letört egy jó darabot a kenyérbõl, s szépen a béka elé tette.

- Egyél, szegény béka, te is Isten teremtése vagy.

- No, te fiú - mondotta a béka -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszõt, egy ezüstvesszõt meg egy aranyvesszõt. Majd az éjen eljön három paripa, egy rézszõrû, egy ezüstszõrû meg egy aranyszõrû, hogy összerugdossák a szõlõdet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a vesszõkkel, s egyszeriben megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben.

Úgy tett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szõlõbe, nyerítettek, rúgtak-kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak elõtte, mint három bárány.

- Ne bánts minket! - mondották a paripák. - Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszõkkel, s nálad leszünk.

Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szõlõ lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni.

Na, telt-múlt az idõ, egyszer a király, mit gondolt, mit nem, egy magas fenyõszálat állíttatott a templom elé, a fenyõszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki a lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyõszál tetejérõl lekapja az arany rozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni.

Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszõrû paripán. Fején volt rézsisak, hogy ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltûnt, mintha a föld nyelte volna el.

Hát bezzeg hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak errõl semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvére hazakerült - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy õk mi mindent láttak, s mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:

- Jobban láttam én azt, mint ti.

- Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai.

- Hát fölállottam a kerítésre, s onnét.

A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést elbontották.

Következõ vasárnap még magasabb fenyõszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába. Hanem, mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszõrû paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt az arcán. Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltûnt, mintha a föld nyelte volna el.

Mire a szegény ember s a két idõsebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak. Bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!

- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.

- Ugyan honnét láttad?

- Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam.

A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük többet ne lásson onnét.

Harmadik vasárnap még magasabb fenyõszálra arany selyemkendõt tûzetett fel a király. Bezzeg hogy ezt is a szegény legény kapta le. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszõrû paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.

Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak.

- Jobban láttam azt én - mondotta a legény.

- Ugyan honnét láttad?

- Honnét? A ház tetejérõl.

Mérgelõdtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.

Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát s arany selyemkendõt. Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak van az országában. Azok közt sem volt az a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszõrû paripán a legény, aranyos ruhában. Kalapjába volt tûzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendõ, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.

Na, csakhogy eljött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.