Mezõszárnyasi

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg király, akinek az országában sem nap, sem hold nem volt, de még csillag sem. Ennek a királynak három lánya volt, fia egy sem, s azt a három leányát is elrabolták a sárkányok. Kihirdettette az egész országban, hogy aki visszahozza a napot, a holdat, a csillagokat s a három leányát, annak adja három leánya közül azt, amelyik jobban tetszik, s holta után egész királyságát.

Hallja ezt egy szegény özvegyasszony, elmegy a királyhoz, s mondja:

- Felséges királyom, van nekem három nagy legényfiam, adjon ezeknek lovat, kardot s pénzt, majd visszakerítenek ezek mindent.

- Jól van, szegény asszony - mondja a király -, küldd hozzám a fiaidat.

A szegény asszony el is küldi a fiait, de a legkisebb legénynek, mikor a királyhoz indult, megsuttintotta a nénje, aki boszorkány volt, nehogy az aranyszõrû paripák közül válasszon, hanem van a király udvarában a szemétdombon egy bolyhos sánta csikó, azon próbáljon szerencsét.

Elmennek a legények a királyhoz, ád az nekik mindjárt pénzt elegendõt, kardot, puskát. Kimennek az istállóba, s ott a két idõsebb legény kiválasztja a két legszebb aranyszõrû paripát, de a legkisebb legény nem választott ezek közül, azt mondta, jó lesz neki az a bolyhos csikó is.

De, hogy szavamat össze ne keverjem, még kardot sem olyant választott, mint a bátyjai, hanem olyan gyönge, hajlós kardot, mert azt mondta a nénje, hogy ez ám az igazi kard, még a követ is kettévágja, s nem esik csorbája.

Hát, jól van, a két idõsebb legény elõrevágtat az aranyszõrû paripákon, a legkisebb legény pedig nagy kínnal-bajjal kivezeti a városból a bolyhos csikót. Ott aztán megrázkódik a csikó, ragyogó szép aranyszõrû paripa lesz belõle, s mondja a legénynek:

- Ülj fel a hátamra, édes gazdám! Hogy menjek? Úgy-e, mint a madár? Úgy-e, mint a villámlás? Úgy, mint a gondolat? Mert úgy tudd meg, hogy most egyenesen az ég kovácsához viszlek.

- Nem bánom én, édes lovam, akárhogy vigy, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.

Hej, nekirugaszkodik a csikó, fel a levegõégbe, s mire a legény a szemét behunyta, hogy le ne szédüljön, már fenn is volt az ég kovácsánál.

Köszön a legény illendõképpen, a kovács fogadja:

- Hát te mi jóban jársz itt, fiam?

Mondja a legény:

- Azért jöttem, hogy tüzesítsen meg kigyelmed egy százmázsás golyóbist, s csak hagyja a tûzben, amíg visszajövök érte.

- Jól van, fiam, de hát hogy hínak téged?

Mondja a legény:

- Kereszteljen meg kigyelmed engem, az lesz a nevem, aminek keresztel.

- Hát jól van, legyen a te neved Mezõszárnyasi.

Azzal a legény elbúcsúzik a kovácstól, felpattan a csikajára, levágtat az égbõl, s éppen az ólomhídnál szállott le a földre. Hát ott vannak a bátyjai is, szemük-szájuk elállott ezeknek a csodálkozástól, amikor meglátták, hogy az öccsük is aranyszõrû csikón jár. Ott az ólomhíd mellett volt a selyemrét. A lovakat kieresztették, hadd legeljenek. Õk maguk leheveredtek s megegyeztek, hogy ma éjjel, a legidõsebb legény álljon istrázsát, nehogy valaki megcsúfolja õket.

De bizony a legidõsebb legénynek hamar lekoppant a szeme, csak Mezõszárnyasi maradott ébren. Ott hagyta a bátyjait, elment az ólomhíd alá, s a kardja hegyét a hídon egy kicsit kidugta.

Hát jön a hétfejû sárkány a lován nagy dobrokolással, s a ló megbotlik a kard hegyében.

- Nye, te, nye - rikkantott a hétfejû sárkány -, hogy a farkasok egyenek meg! Már te is félsz Mezõszárnyasitól, attól a híres vitéztõl?!

Kiszól a híd alól Mezõszárnyasi:

- Hát mért nem hagysz aludni, én nem bántottalak téged!

Visszafelel a hétfejû sárkány:

- Gyere csak ki a híd alól, küzdjünk meg!

Kiugrik a híd alól Mezõszárnyasi, kezébe veszi a kardját, s egy csapásra levágja a hétfejû sárkánynak hat fejét.

Éppen abban a szempillantásban repült el a fejük felett két holló. Felkiált a sárkány:

- Eresszetek rám egy csepp vizet, aztán két dögöt adok nektek!

Mondja Mezõszárnyasi:

- Reám eresszétek a vizet, mert én hét dögöt adok nektek!

Gondolták a hollók, jobb hét dög, mint kettõ, s Mezõszárnyasira eresztették a vizet. Attól mindjárt nekielevenedett, s levágta a sárkánynak a hetedik fejét is.

Azzal szépen, mintha semmi sem történt volna, visszament a bátyjaihoz, lefeküdt, s aludott reggelig. Másnap estére a rézhídhoz értek. Errefelé lakott a tizenkét fejû sárkány, pulykalábon forgó rézpalotában. Most a második fiú volt a soros, annak kellett volna istrázsálni. De ez is elaludott, csak Mezõszárnyasi maradott ébren. Ment a rézhíd alá, kidugta a kardja hegyét a hídon. Hát jõ a tizenkét fejû sárkány, s annak is a lova megbotlik a kardnak a hegyében.

- Nye, te, nye - rikkantott a tizenkét fejû sárkány -, hát te is megijedsz Mezõszárnyasitól, attól a híres vitéztõl?!

Aztán lekiáltott a híd alá:

- Gyere ki, Mezõszárnyasi, hadd lám, mit tudsz?!

No hiszen, megmutatta ennek is Mezõszárnyasi, hogy mit tud. Tizenegy fejét vágta le egy csapásra. Akkor repült el fejük felett hét holló. Felszólott a sárkány:

- Hé, adjatok egy csepp vizet, s két dögöt adok! Amellett a rézerdõmben szabadon lakhattok, költhettek.

Felszólt Mezõszárnyasi:

- Nekem adjátok a vizet, mert én tizenkét dögöt adok, s lakhattok, költhettek a rézerdõben ezután is.

A hollók Mezõszárnyasira cseppentettek vizet. Attól egyszeriben nekielevenedett, s levágta a sárkánynak a tizenkettedik fejét is.

Harmadnap este az aranyhíd mellett háltak a legények. Az aranyhídon a huszonnégy fejû sárkányt ölte meg Mezõszárnyasi azon módúlag, mint a másik kettõt.

Mondja Mezõszárnyasi a bátyjainak:

- No, most menjünk, nézzük meg a sárkányok várát. Van ide nem messze három vár. Elsõ a hétfejû, a második a tizenkét fejû, a harmadik a huszonnégy fejû sárkányé.

Azt felelik az idõsebb legények:

- De bizony nem megyünk mi, mert megölnek azok minket.

- Hiszen van kardotok - mondja Mezõszárnyasi -, ne féljetek.

De így, de úgy, õk nem mennek.

- No, ne féljetek - mondja Mezõszárnyasi -, megöltem én mind a hármat. Menjünk el, s nézzük meg, mi van a várukban.

Elmennek elõbb a hétfejû sárkány várához. Hát az úgy forog egy kacsalábon, mint a forgószél. Kiált Mezõszárnyasi:

- Forgó vár, állj meg!

- Nem az uram parancsolja! - felelt vissza a vár.

- De bizony az urad parancsolja, állj meg!

Ebben a pillanatban megáll a forgó vár, bemennek a legények, s hát ott ül az ablakban egy gyönyörû szép leány, az õ királyuknak a legidõsebb lánya, s ím - halljatok csudát! - abban a pillanatban egy kicsit felsütött a nap az öreg király országában.

Hej, megörül a királykisasszony, mikor hallja, hogy kik s mik õk, hogy utána jöttek. Hogy a hétfejû sárkányt megölték. Ne féljen semmit, csak maradjon itt egy keveset, míg a másik két királykisasszonyt elhozzák.

Elmennek a legények a tizenkét fejû sárkány várába. Ott megtalálják a középsõ királykisasszonyt. Onnét mennek a huszonnégy fejû sárkány várába, ott megtalálják a kicsi királykisasszonyt. De volt szép a másik kettõ vagy nem, ez olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Meg sem állottak, vitték a kicsi királykisasszonyt, azután a középsõt, középsõ után a legnagyobbat, s mikor elindultak, akkor a sötét ország nem volt sötét többet. Feljött a nap szép ragyogva. Feljött este a hold is, s felragyogtak a csillagok is.

No de volt a sárkányoknak egy vén boszorkány nénjük, akinek akkora szája volt, mint egy ötvenvedres kád. Volt ennek két leánya, s amint észrevette, hogy viszik a királykisasszonyokat, mondta a legidõsebbnek, kerüljön a legények elébe, változzék körtefává, legyen rajta piros körte annyi, hogy csak úgy húzza az ágait.

Majd meglátják a legények, s esznek belõle bizonyosan, de meg is halnak tõle.

Úgy tesz a leány, amint az anyja parancsolja, s hát amint mennek a legények, egy szép körtefát látnak az út mellett, földig húzták az ágait a szép piros körték.

Szomjas volt a két idõsebb legény erõsen. Mennek a fához, hogy körtét szakasszanak róla, de Mezõszárnyasi elejükbe állott, s nem engedte. Kirántotta a kardját, beledöfte a körtefába, s halljatok csudát! piros vér csorgott ki a fából. Keserves jajgatás szakadt ki a tövébõl: szörnyet halt a boszorkány leánya.

Jól tudta ezt a vén boszorkány, mintha elõre tudta volna, s küldte a második leányát, kerüljön a legények elé, változzék forrássá, majd isznak belõle a legények. De bizony nem ittak, pedig majd elepedtek a szomjúságtól. Tudta jól Mezõszárnyasi, hogy miféle forrás az. Beledöfte a kardját, s vér buggyant ki a forrás fenekébõl, s hallották, hogy valaki keservesen jajgat. Szörnyet halt a boszorkánynak a második leánya is.

No, akkor jött az öreg boszorkány maga. Kitátotta rettentõ nagy száját, s olyan nagy hideget eresztett rájuk, hogy majd megfagytak. Egyet gondolt Mezõszárnyasi, leteszi a kicsi királykisasszonyt a nyeregbõl, fölszáll az égbe a kovácshoz, s mondja:

- No, bátyámuram, látja-e a földön azt a rettentõ nagy szájat?

- Látom, fiam, látom.

- No, ha látja, dobja belé azt a százmázsás golyóbist.

Fölkapja a kovács a tüzes golyóbist, megcélozza a vén boszorkány száját, beledobja egyenesen. Elégett a boszorkány, s lett melegség mindjárt.

Azzal a legények útnak eredtek, s szép csendesen hazamentek a király udvarába. Ott sétált a király föl s alá a palota tornácában, gyönyörködött a nap ragyogásában. De még csak akkor örült igazán a szíve, amikor hozták a legények a három királykisasszonyt. Mindjárt hívattak három papot. Összeadták a három királykisasszonyt a három szegény legénnyel. Hanem az országot s egész királyságát Mezõszárnyasinak adta a király.

Így volt, vége volt, mese volt.