Pihári

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Pihári. Egyszer Pihárinak az apja s az anyja kimegy a mezõre, s azt parancsolják neki, hogy amíg odalesznek, seperje ki a házat, tegyen tüzet, a tûzhöz vizet, forralja fel, s fõzzön nekik vacsorát. Hazajönnek este a mezõrõl, s hát Pihári nincs honn, egész nap az utcán kószált, játszott, úgy kellett este az apjának hazakeríteni a falu végérõl. Otthon elévette az apja a szíjostort, jól megrakta Pihárit, s mondta neki:

- Fogadsz-e szót ezután? Félsz-e tõlem?

Felelte Pihári:

- Sem szót nem fogadok, sem nem félek.

Mert úgy tudjátok meg, Pihári olyan legény volt, hogy nem félt az senkitõl, semmitõl ezen a világon.

- No bizony - mondta az apja -, ha sem szót nem fogadsz, sem nem félsz tõlem, ki az én házamból, ebadta kölyke, s azt kívánom neked, hogy addig kergessen az Isten botja, amíg meg nem tanulsz félni!

Tarisznyát vetett Pihári a vállára, az anyja tett bele egy kenyeret s egy butykost borral, s elindult világgá. Megy, mendegél, s útközben betér egy korcsmába, ahol éppen háromszáz katona üldögélt az asztal körül, s ott ettek-ittak, vígan voltak. Pihári még jó napot sem mondott, leült az asztalfõre, elévette a kenyerét, a butykosát, s evett-ivott õ is. Összenéznek a katonák.

- Hát ez hogy mert közénk ülni?

Felugrálnak mind az asztal mellõl. Pihári is felugrik, összeüti a bokáját, kiáll a szoba közepére, s elkiáltja magát:

- Ki a legény a csárdában, hadd látom, ki mer velem megbirkózni?

Összenéznek megint a katonák, lökdösik, bíztatják egymást, de egynek sem volt kedve birokra menni.

- No, igyatok elébb egy kicsi szíverõsítõt - mondotta Pihári.

Odaadta a butykosát egy katonának, aztán körbejárt a butykos, mikor kiürült, újra töltötték, s addig hajtogatták a butykost, hogy mind leestek a lábukról, s ott elaludtak. Azt mondja akkor Pihári a korcsmárosnak:

- Ugyan bizony, nem tud-e valahol olyan helyet, ahol én megtanulnék félni?

- Hát 'iszen, ha csak a' kell, tudok én - mondja a korcsmáros. - Innét nem messze, csak hét mérföldnyire, lakik egy király, annak van egy elátkozott vára. Aki abba a várba éjnek idején bemegy, elbúcsúzhatik a világtól, mert az ördögök ezer darabba szaggatják.

Egy szempillantásig sem maradott többet a korcsmában Pihári, ment egyenesen a királyhoz. Fölment a palotába, meg sem billentette a süvegét, csak összeütötte a bokáját, s mondta:

- Szerencsés jó napot kívánok az úrnak!

S azzal leült a király asztala mellé. Szeme-szája elállott a királynak a csudálkozástól. Kérdi a legényt:

- Hát te mit akarsz, fiam, mi járatban vagy nálam?

Mondja a legény, hogy hallotta a hírét annak az elátkozott várnak, szeretné az ördögöket onnét elkergetni.

- Jól van, fiam - mondta a király -, már eddig tízezer katonámat szaggatták széjjel az ördögök, de ha te három éjjel ott hálnál, s el tudnád kergetni az ördögöket, neked adnám fele királyságomat s a legszebb leányomat.

Mondja Pihári:

- Nem kell nekem, felséges királyom, sem a fele királysága, sem a lánya, csak azt szeretném, hogy megtanuljak félni. Adjon nekem huszonhat szekér fát, huszonhat szekér kalácsot, huszonhat szekér gyertyát, huszonhat hordó bort, vitesse abba az elátkozott várba, s a többit bízza rám.

- Ha csak ez a kívánságod, fiam, én azt jó szívvel megtehetem; van itt minden elegendõ.

S vitetett mindjárt mindent, amit Pihári kívánt.

Elmegy Pihári az elátkozott várba, ottan beül a legszebb szobába, nagy tüzet rak a kemencébe, meggyújtja a gyertyákat, kalácsot, bort tesz az asztalra, aztán leül, eszik-iszik, közben-közben köszöntgette magát:

- Isten éltessen, Pihári!

S mondogatta magának:

- Itthon vagy te itt is, Pihári.

Amint eszik-iszik, köszöntgeti magát, egyszer csak becsapja az ajtót egy kicsi ördög, akinek a szakálla a földet söpörte, de úgy becsapja, hogy az ajtó pozdorjává tört. Odamegy Pihárihoz, s mondja neki:

- Hogy mertél te idejönni, hé?! Tudod-e, hogy most ízzé-porrá törlek?

- Hát próbáld meg! - mondja Pihári, s azzal felhajt egy pint bort, kiáll a szoba közepére, s hívja az ördögöt: - Gyere, no!

Megragadja az ördög, s úgy földhöz vágja Pihárit, hogy csakúgy megnyekkent belé.

- Ez jó volt - mondja Pihári -, de még jobb lesz ez.

Felugrik a földrõl, behajt egy pint bort, derékon kapja az ördögöt, s úgy vágja az ablak vasrostélyához, hogy mindjárt kirepült a fekete lelke. Azzal lefeküdt Pihári a puha selyemágyba, s aludott reggelig, mint a bunda. Fel sem kelt, míg a nap a hasára nem sütött, s ki sem ment a várból, egész nap sétált fel s alá, úgy várta, hogy esteledjék. Este megint leült az asztal mellé, köszöntgette magát, s hát egyszer jön rettentõ nagy dörömbözéssel egy szörnyû vastag ördög, hogy alig fért be az ajtón. Akkora volt a szeme, mint egy talyigakerék, akkorák a fogai, mint egy-egy házgerenda. Nagyot rikkantott Pihárira:

- Megállj, te kutya, megölted az öcsémet, úgy-e?! Imádkozz, mert vége az életednek!

Megfogja Pihárit, s úgy a földhöz csapta, hogy egy félóráig nem jött lélek belé. Akkor Pihári feltápászkodott a földrõl, megivott egy pint bort, neki az ördögnek, karjára tekergeti a szakállát, s annál fogvást úgy vágja a ház oldalához, hogy egyszeriben kiszaladott a fekete lelke. Azzal szépen lefeküdött a puha selyemágyba, s föl sem kelt, míg a nap a hasára nem sütött.

Na, elkövetkezik a harmadik este is, eszik-iszik Pihári, köszöntgeti magát:

- Igyál, Pihári, vagy iszol többet, vagy sem!

S hát ahogy ezt mondja, abban a szempillantásban jõ egy olyan magas ördög, hogy nyolcrét hajlott, s úgy fért be az ajtón. A szarva általérte az egész szobát, s kiáltott akkorát, hogy táncolt belé az egész vár.

- No, te kutya, megölted két fiamat, készülj a halálra!

Ott a szobában nem is birkózhattak, kimentek az udvarra. Fölkapja az ördög Pihárit, de olyan magasra, hogy látta maga alatt a templom tornyát, s levágja onnét, de úgy levágja Pihárit, hogy egy óráig költözött vissza a lelke. Akkor nagy nehezen feltápászkodott, beszaladt a várba, felkapott egy hordót, kiitta fenékig, azzal ki az udvarra, s úgy belevágja a földbe az ördögöt, hogy csak a feje látszott ki.

Mondja az ördög:

- Látom, te legény, hogy erõsebb vagy, mint én. Kegyelmezz életemnek, s mondok neked valamit! Menj be a várba, bal felé van egy fekete ajtó, oda nyissál be, ott van a királynak a kincse, hunyd be a szemedet, markolj belé kilencszer. Kifelé jövet az ajtónyílásban találsz egy bögrét, abból mosdjál meg, s azután azt csinálhatsz, amit akarsz, azzá lehetsz, amivé akarsz.

De bizony nem ment oda Pihári, hanem ment a király fegyverszobájába, ott leakasztott egy kardot, azzal lenyisszantotta az óriás ördög fejét. Tudta õ, hogy mi van a fekete ajtó mögött. Nem kincs volt ottan, hanem parázstûz, a bögrében meg választóvíz. Hiszen csak mosdott volna meg belõle, mindjárt megvakul.

Reggel bemegy Pihári a királyhoz, s jelenti:

- No, felséges királyom, elpusztítottam az ördögöket.

- Tudom, fiam, tudom, már hírül hozták nekem. Hát mit kívánsz?

- Nem kívánok én egyebet, csak adjon nekem egy arany derékszíjat.

Ad a király jó szívvel arany derékszíjat. Felköti Pihári a derekára, s indul tovább. Megy, mendegél hetedhét ország ellen, s találkozik az úton egy öreg koldusasszonnyal.

Kérdi az asszony:

- Hová mégy, te arany derékszíjas legény?

Mondja Pihári:

- Hej, lelkem, nénémasszony, magam sem tudom, hogy hova megyek. Olyan helyre szeretnék menni, ahol megtanulnék félni, mert addig sehol sincs maradásom.

- Hiszen ha csak ez a bajod - mondja a koldusasszony -, azon könnyen segíthetsz. Látod-e azt az aranypalotát? Abban lakik egy szomorú király, akinek bú az éjjele, bú a nappala. Eredj hozzá, az majd megmondja a többit.

Elmegy Pihári a királyhoz, elémondja, mi járatban van. Azt hitte a király, hogy bolond ez a legény. De Pihári addig beszélt, hogy így meg úgy, hogy neki nincs addig maradása, amíg valamitõl meg nem ijed, mígnem a király azt mondta:

- Jól van, fiam, van nekem egy váram, azt még az öregapám százhetven esztendõre zálogba adta a tündéreknek. Hetven esztendõ már kitelt, még száz van hátra. Szeretném, ha kezemre kerülne az a vár.

- Megpróbálom, felséges királyom - mondja Pihári -, csak küldjön a várba huszonhat szekér kalácsot meg annyi szekér fát, no, meg annyi szekér gyertyát s huszonhat hordó bort.

Küld a király jó szívvel mindent, s Pihári elmegy a várba, ott a huszonhat szekér fát egyszerre meggyújtja, de még a huszonhat szekér gyertyát is. Kalácsot, bort az asztalra, eszik-iszik, vigadozik, köszöntgeti magát:

- Egyél-igyál, Pihári!

Egyszer csak mi történik, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, úgy láttam, mint ma, lenyúlik egy nagy szõrös kéz a padlóból. Uccu, felugrik Pihári az asztal mellõl, odamegy, jól megszorítja, ropogtatja azt a kezet, s fölkiált:

- Ne csak a kezedet mutasd, hé, hanem magadat is, ha olyan legény vagy!

Abban a szempillantásban letoppan a padlóból egy gyönyörûséges szép leány.

De halljatok csudát, nem volt már akkor annak olyan szõrös nagy keze, de olyan kicsike, hogy Pihári meg sem tudta fogni. Aztán leszáll a padlóból egy tündér, leszáll utána másik, harmadik, negyedik, szaladnak a szobának a négy szögletébe, az elsõ, a legszebb marad a szoba közepén, megfogja Pihárit, fölkapja s dobja, mint a labdát, az egyik szögletbe, az meg dobja onnét a másik szögletbe, dobálják összevissza, de olyan sebesen, hogy a szobában egyszeriben forgószél kerekedett. De Pihári sem vette tréfára a dolgot. Talpra ugrik egyszer, szalad az asztalhoz, felhajt egy pint bort, megfogja a tündérkisasszonyt, amelyik a szoba közepén állott, magyarán, s hát, uramteremtõm, elkezd reszketni, mint a nyárfalevél, s a négy tündérkisasszony nagy sikoltozva elszalad a várból. Az ötödik ott maradt a Pihári kezében.

Egyszer megszólal a tündérkisasszony, s mondja Pihárinak:

- No, te legény, tudd meg, hogy száz meg száz embert pusztítottak el a tündérek. Addig dobálták, míg kiszaladt belõlük a lélek. Nem láttam még ilyen legényt a világon való életemben! Maradjunk itt ketten ebben a várban, én a tied, te az enyém, feleséged leszek.

Mondja Pihári:

- Szépek a te szavaid, szépséges tündérkisasszony, de én nem maradhatok itt, mert nekem nincs addig nyugovásom, amíg meg nem tanulok félni.

- Pedig itt maradhatnál bátran - mondta a leány -, mert én tiszta lélek vagyok.

De beszélhetett, Pihárnak nem volt maradása.

- Jól van - mondta a leány. - Nesze, adok neked egy iskátulyát, járj szerencsével, s ha megtanulsz félni, gyere vissza hozzám.

Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. Elment Pihári nagy búsan, ment hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt, de mindig arra a szép leányra gondolt. Egyszer eszébe jut az iskátulya, gondolja, megnézi, mi van benne. Próbálja kinyitni, nem nyílik. Volt az iskátulyán egy szeg, azt megnyomja, arra fölpattan a födele, s hát kiugrik az iskátulyából egy tûzkígyó, ráugrik a Pihári arcára, s ettõl úgy megijedt, hogy ott abban a helyben elesett, s beletelt egy jó félóra, amíg föleszénkedett. Örült is, búsult is Pihári, hogy õ attól a semmi kígyótól megijedt. Szégyellte ezt erõsen. Hanem, szégyen ide, szégyen oda, örült, hogy visszamehet a tündérkisasszonyhoz. Ment vissza a királyhoz, s jelentette, hogy a tündérek elpusztultak a várból.

Mondja a király:

- Tudom, fiam, tudom, hírül hozták nekem. Fél királyságom s egyetlen lányomat ígértem volt neked. Szavamat meg sem is másolom.

Mondta Pihári:

- Nem kell nekem, felséges királyom, sem a királyságod, sem a leányod; van már nekem mátkám: egy tündérkisasszony.

- Jól van, fiam - mondta a király -, ha te azzal megelégszel, hát csak gyere, menjünk a várba, hadd látom a mátkádat.

Elmennek a várba, s hát, uramteremtõm, ki jõ elejükbe! A királynak az egyetlen leánya.

Ez volt az a tündérkisasszony, s csak azért került cimboraságba a tündérekkel, hogy az apjának visszakerítse a várat.

Na, volt öröm. Mindjárt papot hívtak, megesküdtek, lakzit laktak, mulatoztak, engemet is jól tartottak.

Itt a vége, fuss el véle!