Isten áldása

Hol volt, hol nem volt, magam sem tudom merre volt, volt egy falu, s abban lakott két uraság. Az egyik nagyon gazdag volt, a másik meg szegény. Hanem azért szerették egymást, jó barátságban voltak, sokszor összejöttek, s eldiskuráltak errõl-arról, mindenrõl. Azt mondja egyszer a gazdag uraság:

- Mégis jó, ha az embernek sok pénze van, az az igazi boldogság.

Mondja a szegény uraság:

- Nem hinném azt, barátom. Ha Isten áldása nincs az emberen, semmit sem ér a pénz. Látod, én az apámtól kaptam birtokot eleget, kaptam a feleségem után is, iparkodtam, hogy gyarapodjék, szaporodjék a birtokom, de úgy látszik, nem volt rajta Isten áldása, nemhogy szaporodott volna, mindig fogyott a birtokom.

- De így, de úgy - mondotta a gazdag uraság -, nem azért van az, hogy nincsen rajta Isten áldása, valami más baj van itt.

Szóból szó kerekedett, indulatba kezdettek jönni, már szinte össze is vesztek. Azt mondja a gazdag uraság:

- Hagyjuk félbe ezt a beszédet, barátom, majd én bebizonyítom, hogy nekem van igazam. Gyere, menjünk be a városba, ott valamelyik szegény embernek adok kétszáz aranyat, majd meglátod, gazdag ember lesz abból.

Bemennek a városba, ottan betérnek egy szegény kötélverõhöz, akinek nagy telke volt, de a házának a födele félre volt csapva, mint a részeg ember kalapja. Vakolat is alig volt rajta. A falak jobbra-balra düledeztek. Kérdi a gazdag uraság a kötélverõt:

- Hát ezt a házat miért nem építteti újra kigyelmed?

- Hiszen újraépíttetném, uram - mondja a kötélverõ -, de nincs pénzem. Szegény ember vagyok, hat gyermekem van, nem telik a házépítésre, jó, ha élünk egyik napról a másikra.

- No, ha nincs pénze, adok én. Itt van kétszáz arany. Ebbõl építtesse újra a házát, s ami marad, azzal segítsen magán. Majd eljövök aztán, s meglátom, mi hasznát vette a kétszáz aranynak.

Elveszi a pénzt a kötélverõ nagy hálálkodással, az urak meg szépen hazamennek. Hej, uramistenem, örült a kötélverõ, be sem ment a házba, hogy szóljon a feleségének, szaladott a piacra. Ott vett egy csomó kendert, aztán a mészárszékben két font húst, szalonnát. Hamarosan elköltött tíz aranyat. Maradt százkilencven, azt betette a sapkája bélésibe. Azzal a sapkát a fejébe nyomta, s ment haza nagy vígan. Amint megy hazafelé, hirtelen lecsap a levegõégbõl egy nagy sasmadár, s kikapja kezébõl a húst. A kötélverõ utánakap, de abban a pillanatban lefordul a fejérõl a sapka, a sas megpillantja a fényes aranyakat, hopp, fölkapja a sapkát, s elrepül vele.

Hazamegy a kötélverõ nagy búsan, a feleségének nem szólt semmit, de a nagy bánatnak olyan betege lett, hogy szinte belehalt. Telt-múlt az idõ, fél esztendõ múlva eljõ a gazdag uraság, s hát látja, hogy a ház fedele még most is félre van csapva, mint a részeg ember kalapja. Megy be a kötélverõhöz, s kérdi nagy haraggal:

- Hát ez mi dolog, atyafi, mit csináltál a kétszáz arannyal?!

A kötélverõ elkesergi nagy búsan, mi történt vele, hogy s mint járt a kétszáz arannyal. Az uraság hitte is, nem is, de mit gondolt, mit nem, megint adott neki kétszáz aranyat. A kötélverõ most sem szólt a feleségének, a kétszáz aranyból tízet elköltött, vett rajta egyet s mást, amire szükség volt a háznál, a százkilencven aranyat pedig bedugta a korpás fazékba, nehogy valaki rátaláljon.

Telik-múlik az idõ, egyszer a kötélverõné megsózná a levest, s nincs só, venne sót, s nincs pénz. Jaj, istenem, mivel vegyen sót. Eszibe jut, hogy van még egy fazék korpa a kamarában. Fogja a fazekat, viszi a boltba, s ott sót adnak érte. Másnap a kötélverõ benéz a kamarába, hogy ott-e a korpás fazék, s hát híre-pora sincsen. Szalad be az asszonyhoz.

- Hé, asszony, hol a korpa?

- Eladtam a boltosnak, sót vettem rajta.

Hej, istenem, istenem, mit csináljanak! Elmondja a kötélverõ a feleségének, hogy mi volt a korpásfazékban. Az asszony tépi a haját, de még a kötélverõ is. Akarnak menni a boltoshoz, hogy visszakérjék a fazekat, de nem mernek odamenni, hátha megsejt valamit, belenéz a fazékba, s nem adja vissza. Megegyeznek, hogy nem mennek a boltoshoz, s várnak, hátha valami csudálatos módon visszakerül a fazék. Egy félesztendõ múlva megint jött a gazdag uraság, jött vele a szegény is. De a gazdag uraság majd elájult haragjában, mikor látta, hogy a ház úgy van, mint ahogy volt, nem javítottak azon semmit.

- Hé, atyafi, mi dolog ez - kérdi az uraság -, hová tetted a pénzt?!

Mondja a kötélverõ, hogy hová: a korpás fazékba. Azt is elmondja, hogy a korpás fazék hová került.

- No, semmiházi rongy embere - kiabált a gazdag uraság -, egy poltúrát sem adok neked többet!

- Látod, látod - mondotta a szegény uraság -, semmit sem ér a pénz, ha Isten áldása nincs az emberen.

Elmegy a két uraság, de amint mennek kifelé az udvaron, a szegény uraság egy darabocska ónat pillantott meg a földön. Lehajol, fölveszi, nézi, aztán visszafordul, mondja a kötélverõnek:

- Fogja, atyafi, magának adom, hátha valami hasznát veszi.

A kötélverõ elfogadta, megköszönte, aztán bement a házba, földobta az ónat az almárium tetejére. Többet nem is gondolt rá. Már egy kerek esztendõ is eltelhetett, egyszer szalad be a kötélverõhöz a szomszéd halász felesége, s mondja:

- Lelkem, szomszéd uram, adjon egy darabocska ónat, ha van kigyelmednek. Az uramnak elromlott a hálója, szüksége volna rá. Azt üzeni, hogy az elsõ halat, melyet a hálóval fog, kigyelmednek adja.

Mondja a kötélverõ a feleségének:

- Nézd meg csak, feleség, úgy emlékszem, hogy az almáriumra feldobtam egy darab ónat. Ha megtalálod, add oda a szomszédasszonynak.

Hát csakugyan ott is volt az ón. A halászné elviszi, az ura szépen megköti a hálóját, aztán elmegy halászni, s elsõ emelintésre fogott egy nagy csukát. Azt mindjárt félredobta, s mondta:

- Ez a szomszéd uramé, az ónért.

Aztán fogott még sokat, nagyot, kicsit: alig bírta hazacipelni. Ahogy hazaért a halász a temérdek sok hallal, mindjárt átküldötte a csukát a kötélverõnek.

Elõveszi a kötélverõ a réznyelû bicskáját, hasítja a csuka hasát, de egyszerre csak megakad a kés, nagyot csendül.

"Hát ez ugyan mi lehet?" - gondolja magában a kötélverõ. Továbbhasítja a csuka hasát, hát csak kiperdül belõle egy ragyogó fényes kõ, akkora mint egy dió. Egyszeriben megvilágosodott az egész ház, odaszaladtak a gyerekek, ugráltak, sikoltottak, kérték mind a hatan:

- Nekem, nekem, édesapám!

Olyan nagy lármát, sivalkodást csaptak a gyerekek, hogy a szomszédban azt hitték, valami nagy szerencsétlenség történt. Beszalad a szomszéd felesége, kérdi a kötélverõt:

- Mi baj, szomszéd uram?

- Nincs itt semmi baj, hál' istennek, szomszédasszony, csak a csuka hasában egy fényes követ találtam, ezért sivalkodnak a gyermekek.

- Jaj de szép kõ - mondja a boltosné -, adja nekem, szomszéd uram, fizetek érette tíz aranyat.

- Nem adom, húsz arany ennek az ára.

Ígért a boltosné százat is, ígért kétszázat is, mert látta, hogy gyémánt az a fényes kõ. De a kötélverõ nem adta, mert észrevette õ is, hogy valami drágakõ lehet ez. Híre ment a kötélverõ gyémántjának az egész országban, jöttek gazdag emberek mindenfelõl, verték föl az árát, s addig verték, hogy a kötélverõ éppen kétszázezer aranyat kapott a gyémántért.

Most már volt pénz elég.

A kötélverõ megvette a szomszéd telket, az alsót s a felsõt. Épített egy nagy kontignációs házat, egészen újat. Volt abban mindenféle bolt, még patika is. A fiait pedig elküldötte a kollégiumba, hogy nagy úr legyen belõlük.

Ezalatt eltelt egy esztendõ, ha jól gondolom, kettõ is, a gazdag s a szegény uraság elmegy a kötélverõhöz, hadd lássák, hogy mit csinált. Nézik, nézik a kötélverõ telkét, hát a régi háznak híre-pora sincsen. Megkérdeznek egy embert:

- Kié ez a szép ház?

- Ez bizony a kötélverõé.

Bemennek a házba, a kötélverõ fogadja nagy szívességgel, leülteti õket, traktálja, s ebéd közben elmondja az õ történetét. Hogy mi lett abból a darabka ónból! Lám, van szép háza, pénze annyi, hogy nem bír vele. Három fia a kollégiumba jár, három leánya pedig kisasszony, azok a nevelõben vannak.

- Látod, látod - mondja a szegény uraság a gazdagnak -, nekem van igazam, semmit sem ér a pénz, ha Isten áldása nincs az emberen.

Hanem a gazdag uraság még mindig nem akarta elhinni, hogy az a pénz, amit a kötélverõnek adott, úgy tûnt el, ahogy neki a kötélverõ elmesélte. Kérdi:

- Hát azt a pénzt nem találta meg, amit én adtam volt magának?

- Bizony nem találtam meg - mondja a kötélverõ -, pedig Isten engem úgy segéljen, úgy tûnt el, mint akkor mondottam.

Abban a szempillantásban kinyílik az ajtó, s belép a kötélverõ három diák fia. Éppen akkor jöttek haza a kollégiumból. Hoztak egy nagy madárfészket. Benne volt három nagy sasfióka.

- Hát ezt ti honnét hoztátok? - kérdi az apjok.

Mondja a nagyobb fiú, hogy õ eleget kérte az öccsét, de az mégis felmászott egy fára, amint az erdõn keresztül jöttek, s levette onnét a fészket.

- Nini - mondja a kötélverõ -, mi van a fészekben! Az én sapkám! - Nézi a bélését, hát ott ragyog a százkilencven arany.

Még jól ki sem csodálkozhatták magukat, jön be a kocsis, s jelenti, hogy nincs zab, venni kell.

- Eridj a boltba, s végy!

Megy a legény a boltba, de ott nincs zab. Adnak hát neki egy fazék korpát. Azt mondják, csináljon abból moslékot, jó lesz az a lovaknak. Visszamegy a kocsis, mondja a kötélverõnek, hogy mit kapott zab helyett, s mutatja a fazekat.

- Nini - kiáltott fel a kötélverõ -, hisz ez a mi fazekunk!

Kiürítik belõle a korpát, s a korpával együtt kihull belõle a százkilencven arany. Amint a pénzt számlálgatják, egyszerre csak nagy zúgás-búgás, éljenzés hallatszik be az utcáról. Vajon mi történhetett? Befut egy gyerek, s mondja: itt a király!

- No, ha itt - mondják az uraságok -, gyerünk s nézzük meg, vajon megvénült-e?

Hát csakugyan jön a király, s amint a kötélverõ háza elé ért, megállítja a hintaját, kérdi a népektõl:

- Kié ez a szép ház?

Eléáll a kötélverõ, s mondja:

- Az enyém ez, felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom.

Az udvarmester a király füléhez hajlik, s súgja neki:

- Ez az a híres kötélverõ, felséges királyom!

- Hát mibõl építtette maga ezt a szép házat?

- Én bizony, felséges királyom, akkora gyémántból, mint egy dió.

- Igaza van - mondotta a király -, mert az a nagy gyémánt nálam van, én vettem meg, s ezt tudja meg mindenki, mert hallottam, azt hírelik, hogy pénzt csinál ez a becsületes ember, abból olyan gazdag.

A király továbbment, a kötélverõ pedig visszament a házba vendégeivel. Mikor ismét leültek az asztalhoz, s ott ettek-ittak, vigadoztak, azt mondotta a gazdag uraság a szegény uraságnak:

- Mégiscsak neked van igazad, barátom, semmit sem ér a pénz, ha Isten áldása nincsen az emberen.