Leánykõ

Tokaj közelében ennek elõtte sok száz esztendõvel, lehet annak bizony ezer esztendeje is, egy hatalmas, gazdag úr lakott, akinek annyi vára s annyi uradalma volt, hogy maga sem tudta, hány. Hanem a legszebb vára Tokaj mellett volt, arany volt a fundamentuma, gyémánt a fala, ezüst a födele. Ennek a hatalmas, gazdag úrnak egyetlenegy lánya volt, olyan szép, mint égen a ragyogó csillag, de a szíve keményebb volt a kõnél. Szegény ember nyomorúságán meg nem indult, s ha kéregetõ jött a palotába, kikergettette a cselédeivel.

Történt egyszer, hogy nagy vigasságra készültek a tokaji palotában, jöttek a vendégek az ország minden részérõl, aranyos, bársonyos hintókon, annyian voltak, alig fértek a palotába. A szívtelen szép leány a legszebb gúnyáját vette magára, csillogott, ragyogott a sok gyémánttól, aranytól. De minekelõtte a vendégek közé ment volna, még egyszer meg akarta magát nézni a tükörben, hanem a tükör egy kissé magasan állott, nem nézhette meg magát benne tetõtõl talpig, körülnézett hát, hogy mire álljon fel. Valamelyik inas három nagy debreceni kenyeret ledobott volt egy sarokba, s a nagy sürgölõdés-forgolódásban ottfelejtette. Mit gondolt, mit nem, a három kenyeret a tükör elé vitte, egymásra tette, aztán ráállott, s úgy nézte magát.

Amint gyönyörködött a szépségében, megnyílik az ajtó, s egy koldus lép be azon.

- Egy falás kenyeret Isten nevében! - könyörgött a koldus.

Visszafordult a leány, s rákiáltott nagy haraggal:

- Takarodj, hitvány koldus, hogy mersz háborítani, mikor én bálba készülök?!

- Csak egy falás kenyeret - könyörgött ismét a koldus -, ma még nem ettem!

- Kitakarodj, nincs kenyér!

- Hát ha nincs - mondotta a koldus -, válj kõvé, s váljon kõvé az is, ami alattad van.

Azzal a koldus elment, s a leány ott maradt a kenyéren, kõvé meredve. Sokáig várták a vendégek, de hiába várták, nem jött. Aztán bementek a szobájába. Ím, ott állott a leány, kõvé volt válva tetõtõl talpig, kõvé váltak a kenyerek is.

A vendégek szétriadtak, a gazdag földesúr is ott hagyta tokaji várát, nem mert ott lakni többet. Lassanként aztán elpusztult a fényes vár is, csak a leánykõ maradt meg belõle, aztán az is elpusztult, csak a helye maradott.

A tokajiak még most is tudják, hol volt az a leánykõ.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt három vándorlegény. Sándornak hívták az idõsebbiket, Lõrincnek a középsõt, Jánosnak a legkisebbet. Mind a három olyan szegény volt, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Mentek faluról falura, országról országra, sehol sem volt megállapodásuk. Addig jártak-keltek, míg egyszer betévedtek nagy Törökországba. No, ugyan oda rossz helyre vetõdtek, mert még jóformán be sem értek Törökországba, elejbük állott tizenkét török, rabszíjra fûzte, bevitte egy nagy városba, s ott sok pénzért eladta õket egy török basának.

Hiszen eleinte még csak nem volt valami rossz dolguk, mert minden héten csak kétszer vertek a talpukra, hogy el ne szökhessenek; de amikor úgy egy esztendõ eltelt, a török basa minden reggel kiküldötte õket az erdõbe, hogy puttonyokba szedjenek mérges kígyókat.

A szegény vándorlegények nem mertek a kígyókhoz nyúlni, de a basa ott volt a katonáival, s ütötte ostorral a hátukat, hogy szakadt le róla a bõr.

Volt merszük, nem volt merszük: meg kellett fogni a kígyókat.

Nem tudták elgondolni, hogy mire kell a basának az a tenger sok kígyó.

Hát egyszer aztán megtudták.

A basa elrabolta volt a napkeleti király leányát, de mivelhogy nem akart a felesége lenni, tömlöcbe záratta, száraz kenyéren és vízen tartotta negyven napig. Akkor megkérdezte:

- Lész-e a feleségem, napkeleti király leánya?

Felelt a királykisasszony:

- Inkább szörnyû halálnak halálával halok, mégsem leszek a te feleséged.

- Bizony akkor szörnyû halálnak halálával halsz meg - mondotta a basa.

Ami kígyó volt az erdõben, mind összeszedette. Akkor aztán kinyitotta a tömlöc ajtaját, s parancsolta a vándorlegényeknek, hogy eresszék be a kígyókat a tömlöcbe. Hanem a királykisasszony éppen az ajtónál állott, s amint kinyílt az ajtó, fogta magát a legfiatalabb mesterlegény, János, a királykisasszonyt kirántotta a tömlöcbõl, a basát belökte, s a kígyókat utána öntötte. Azzal jól rázárta az ajtót, és otthagyta a basát, hadd mulasson a kígyókkal.

Áldott szerencsére senki sem vette ezt észre, hanem azért égett a föld a talpuk alatt, s mentek, amerre a szemük látott. Vitték magukkal a királykisasszonyt is, nekivágtak az erdõnek, bevesztek a sûrû rengetegbe, s mire a basa emberei észrevették, hogy mi történt, túl voltak már hegyen-völgyön, s mikor kiértek a rengetegbõl, éppen jött velük szembe ragyogó, fényes ruhában egy dali vitéz, a napkeleti király fia, aki már bejárt volt országot-világot s mégsem találta meg az õ húgát.

Hej, Istenem, volt nagy öröm! A királyfi, ami aranya volt, mind a vándorlegényeknek adta, s mondta nekik, hogy ha útjuk a napkeleti országba hozza, el ne kerüljék az apja udvarát.

Azzal a királyfi az ölébe vette a húgát, s istennek ajánlotta a vándorlegényeket. Elbúcsúzott a királykisasszony is tõlük, de különösen Jánostól. Mondta õ is:

- Ha a mi országunkba kerültök, el ne kerüljétek édesapánk házát.

Elváltak egymástól. A királyfiék mentek keletnek, õk mentek nyugotnak. Mentek, mendegéltek, erdõbõl pusztaságba, pusztaságból erdõbe. Egyszer egy nagy erdõben elsötétedtek; már le is akartak heveredni, hogy ott megháljanak, de János azt mondja:

- Legények, menjünk tovább. Amott tûzvilágot látok; menjünk oda, hátha jó szállást találunk.

Odamennek, ahol a tûz világa volt, s hát ott egy akkora juhakol van, mint egy nagy templom, az akol közepén nagy tûz, mellette heverész egy óriás, s az óriás körül teméntelen sok juh, mind akkora, mint egy-egy borjú. Bemennek az akolba, köszönnek illendõképpen. Az óriás meg, akinek egy szeme volt, s az is a homlokán, nagy morogva fogadja:

- Adj' isten! Hát ti mit kerestek itt?

Mondják a legények, hogy õk szállást keresnek.

- No, hát akkor heveredjetek le a tûz mellé.

A legények le is heveredtek, de amint egy kicsit elszenderültek, az óriás végigtapogatja a nyakukat. A legidõsebb vándorlegénynek jó vastag nyaka volt, amikor ezt megtapogatta, mondta magában: "Ez lesz jó nekem!" Azzal csak elõrántotta a kését, s nyissz, elnyisszentette a szegény legénynek a nyakát.

- Hej, ilyen-olyan óriása - rikkantott János -, megöléd a pajtásunkat! - S mire az óriás talpra állhatott volna, felkapott egy égõ üszköt, s az óriás szeméhez dörzsölte.

Abban a szempillantásban megvakult az óriás. Ordított, hogy szinte összeomlott az akol, kapkodott rettentõ nagy kezével, lábával, hogy megtalálja a legényeket, de nem találta meg.

- Hiszen majd megtalállak reggel! - kiáltott az óriás, mert közbe legyen mondva, az akol kapujának egy nagy kõ volt a zárja, melyet minden este odahengerített az óriás. Most is ott volt a kõ, s a legények nem tudtak kiszabadulni.

Reggel odaáll az ajtóhoz az óriás, elhengeríti a követ, a lábát kétfelé veti, s úgy eregeti ki alatta a birkákat.

Minden birkát megtapogatott, s csak azt várta, hogy jöjjenek a legények is: majd nyakon csípi õket. Azt mondja János a társának.

- Itt az óriás kezébe kerülünk, ha valami furfangot ki nem gondolunk. Várj csak, van nekem két csizmadiaáram, vedd a kezedbe az egyiket, aztán fogóddz bele egy birka farkába; mikor az ajtóhoz ér, szúrd meg az árral, s egy ugrással kiránt az akolból. Majd én is megpróbálom. Hátha így kijutunk!

Úgy is tesznek. Belefogódzanak egy-egy birka farkába, szépen a földre hasalnak, s mikor a birka az óriás lába közé ért, hirtelen megszúrták az árral, s hopp! künt voltak.

Mikor a birkák mind kimentek az akolból, az óriás a követ visszahengerítette az ajtóhoz, s tapogatózni kezdett az akolban. De tapogatózhatott, mert a legények akkor már hegyen-völgyön túl voltak. Erdõbõl pusztaságba, pusztaságból erdõbe folyton mentek, mendegéltek, falut, várost azonban sehol sem értek.

Egyszer, amint egy rengeteg erdõben bolyongtak, egy folyóvíz partján embernyomot találtak. Beleálltak a nyomba, mentek az után, s addig mentek, mendegéltek, amíg egy kicsi házhoz nem értek. Abban a kicsi házban egy öreg remete lakott. A nevét is megmondom nektek: Szent Antal volt a neve. Bemennek a legények, köszöntik illendõképpen Szent Antalt, s szállást és ennivalót kérnek tõle Isten nevében. Adott Szent Antal jó szívvel szállást is, ételt is. Még azt is mondta a legényeknek:

- Lássátok, fiaim, ha remeteéletre szánnátok magatokat, az én házacskámban halálig megmaradhatnátok.

- Mi bizony itt is maradunk - mondotta János -, ha megengedi kigyelmed.

Ott is maradtak. Szent Antal nem adott nekik egyéb dolgot, csak mindennap kétszer a folyóra kellett menni vízért, de térden csúszva s folyton imádkozva a folyóig meg vissza.

Egypár nap múlva azt mondja Lõrinc Jánosnak:

- Pajtás, én már meguntam ezt az életet, menjünk tovább egy házzal. Aztán egyet mondok, s kettõ lesz belõle, én azt hiszem, hogy ennek az öregembernek sok pénze van: vegyük el!

- Ugyan, mit gondolsz! - mondotta János. - Van is pénze ennek az Isten szegényének, s ha volna is, nekem nem volna lelkem, hogy elvegyem, hiszen jót tett velünk.

Aközben hazaértek a remete házába, a remete ott ült az asztalnál, s elõtte az asztalon két cipó. Kérdi Lõrinc:

- Hát ez mi dolog, szentatyám, máskor három cipó volt az asztalon, most csak kettõ.

- Ez azért van - mondotta Szent Antal -, mert kettõtök közül az egyik rosszat gondolt, az pedig te vagy. Az én cipómból többet nem eszel, fiam, az én házamban többé nincs helyed.

Na, most mehettek megint tovább, mert hogy Lõrincnek nem volt helye, ment vele János is. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, rengeteg erdõbõl pusztaságba, pusztaságból erdõbe. Egyszer éppen egy erdõben sötétedtek el, s le akartak heveredni egy fa alá, de messzirõl valami tûzvilágot láttak, s mentek egyenest arrafelé. Amint mentek, mendegéltek, a tûz mindjobban nagyobbodott, s hát amikor a közelébe értek, akkora volt az a tûz, mintha egy nagy ház égett volna. A tûz körül huszonnégy haramia feküdt. Éppen afölött tanakodtak, hogy holnap ezen az erdõn megy keresztül a napkeleti király fia, azt elfogják, s addig ki sem adják, míg huszonnégy szekér aranyat nem küld érte a király.

Hallják ezt a legények, nem tudják, mit csináljanak: odamenjenek-e, vagy észrevétlen továbbillanjanak. Mit gondolnak, mit nem, mégis odamennek. Jó estét köszönnek, a haramiavezér fogadja, s kérdi:

- Hát ti kik vagytok s mik vagytok?

Mondja János:

- Mi is afféle szegénylegények volnánk. Kigyelmetek közé állanánk, ha fölvennének.

A haramiavezér nem szólt semmit, csak benyúlt a lájbi zsebébe, s egy aranyat János elé dobott. János lehajolt, s fölvette az aranyat. Akkor a haramiavezér még egy aranyat vett ki a zsebébõl, azt meg Lõrinc elé dobta, de Lõrinc nem merte fölvenni.

- Mit, hát te nem veszed fel az aranyat?! - kiáltott rá a haramiavezér. - Akkor nem is vagy miközénk való! Hé - intett egy haramiának -, lõdd le!

"Ez az Isten büntetése - gondolta János -, amiért el akarta venni a remete pénzét." Hanem csak azt várta, hogy a haramiák elaludjanak. Nem volt maradása, ment, amerre a szeme látott, keresztül az erdõn, s mire pitymallott, kiért az erdõbõl. Ekkor belekapott az országútba, s addig ment, míg egy városba nem ért. Megszólított a város végén egy öregembert:

- Miféle város ez, öregapám?

- Hát te még azt sem tudod? Ez a napkeleti király városa.

Jánosnak sem kellett több, szaladott föl a király palotájába, egyenesen a király színe elé. Elmondta, hogy mit látott, mit hallott, hogy a világ minden kincséért ne eressze útra a fiát, mert kifogy belõle. Aközben belép a szobába a királykisasszony, meglátja Jánost, nagyot sikolt, a nyakába szökik, s mondja lelkes szóval:

- Apám, lelkem, apám, ez a legény szabadított meg a török basa tömlöcébõl!

- Bizony ha ez szabadított meg - mondotta a király -, õ legyen az urad.

Egyszeriben papot hívattak, nagy lakodalmat laktak, hét hétig tartott a hejehuja, dínomdánom. Akkor aztán János fölkerekedett egy sereg katonával, be az erdõbe, hol a haramiák tanyáztak. Még hírmondónak sem maradt a haramiákból: mind levágták, lõtték. Akkor aztán a napkeleti király fia is fölkerekedett, s elment a napnyugati király országába, mert annak a leányához készült rég ideje. A napnyugati királynak nem volt fia, a veje kezére adta hát az országot.

Mit volt mit nem tenni, a napkeleti király is Jánosnak adta az országát.

Így volt, vége volt, mese volt.