Bolond jankó

Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia, Jankó volt neve. Azám, Jankó! Bolond Jankónak hívták a faluban, mert afféle félkegyelmû, kolontos legény volt õ. De már akárminek hívták, a bíró mégis szolgának fogadta Jankót, s két ökröt adott a kezére. Ahogy szolgálatba állott Jankó, a bíró elsõ este azt parancsolta, hogy hajtsa ki az ökröket a rétre, ne pusztítsák otthon a szénát.

Na, kiment Jankó az ökrökkel, egy dombon megtelepedett, acélt, kovát szedett elõ, tüzet gyújtott, s annak a világánál elkezdett kártyázni egymagában.

- Makkot ide, Jankó! Filkót reá, Jankó! Ez a tied, Jankó! - mondogatta magában a félkegyelmû, s észre se vette, hogy elõtte áll az ördög...

- Adj' Isten! - köszönt az ördög.

- Adj' Isten! - fogadta Jankó, csak úgy foghegyrõl.

Szabad-e, nem-e, nem kérdezte az ördög, csak letelepedett a tûz mellé, s mondta Jankónak:

- Osszad, öcsém, hadd kártyázom én is.

- Van-e pénzed?

- Van egy poltúrám. Elég-e?

- No, annyi nekem is van.

Azzal osztott az ördögnek, s addig játszottak, hogy Jankó elnyerte a poltúrát az ördögtõl.

- Ide a poltúrát, komám!

- Holnapután, kiskedden! - mondta az ördög, s uccu! felugrott; szaladt, mintha a szemét szedték volna ki.

De Jankó sem vette tréfára a dolgot, utána az ördögnek. Ez meg egyenest a faluba szaladott, s ott egy utca sarkán úgy eltûnt Jankó elõl, mintha a föld nyelte volna el.

- Hiszen majd megtalállak én! - kiabált Jankó, s abban a pillanatban elejibe lépett valaki. Azt hitte a sötétben, hogy az ördög, s úgy fejbe vágta a fütykösével, hogy egyet nagyot kiáltott, s ledöndült a földre. Haj, édes Jézusom! Nem az ördög volt az, hanem a bíró: a Jankó gazdája.

Feltápászkodik nagy nehezen a bíró, megfogja Jankót, s lármáz éktelenül:

- No, te ilyen-olyan bolondja! Hát te a tulajdon gazdádat agyon akarod ütni? Indulj elõttem a faluházára!

Bemennek a faluházára, a bíró fölveri az esküdteket, s ott mindjárt ítéletet tesznek: zárják be Jankót abba az elátkozott házba, amelyikben az ördögök tanyáznak, hadd pusztítsák el ezt a félkegyelmût.

Hiszen nem bánta Jankó, hadd zárják az ördögök házába. Nem félt õ az ördögöktõl, sõt inkább örült, hogy találkozik azzal az ördöggel, amelyiktõl elnyerte a poltúrát. No meg, hogy el ne felejtsem, s ti is jól megjegyezzétek: volt Jankónak egy sutzsákja, annak csak ki kellett nyitni a száját: száz ördögöt is bele tudott abba bújtatni Jankó.

Bement Jankó a házba, rázárták az ajtót, õ meg egyszeriben tüzet gyújtott, leült az asztal mellé, elõszedte a kártyáját, s ütögette a kártyaleveleket:

- Filkót rá, Jankó! Disznót, Jankó! Jól van, Jankó! Te nyertél, Jankó!

Amint így kártyázgatna magában, hallja, hogy dörömböl valaki az ajtón.

- Na, bizonyosan az ördög - gondolja Jankó. Kiáltott: künn tágas, benn szoros!

Abban a pillanatban megnyílt az ajtó, s hát nem az ördög, hanem egy obsitos katona lépett be.

- Adj' isten, barátom! Adsz-e szállást egy szegény obsitos katonának?

- Én jó szívvel - mondta Jankó -, hanem tudod-e, hogy ebben a házban ördögök tanyáznak?

- Már én nem bánom, egy életem, egy halálom, itt maradok, mert odakint cudar idõ van.

Azzal leült az obsitos is az asztal mellé, s elkezdettek kártyázni ketten. Ütik, ütögetik a kártyaleveleket, de egyszerre csak leszakadt a tûz, alig pislákolt, nem látták a kártyát.

- Várj, komám - mondta Jankó -, fölnézek a padlásra, ott talán lesz forgács, hadd elevenítem fel a tüzet.

Fölmegy a padlásra, ott csakugyan volt is forgács elegendõ, lehoz egy jó öllel, ráhányja a tûzre, s az megint lobogott, pattogott vígan. De egy fertályóra sem telt belé, megint leszakadt a tûz: ellangalt a forgács.

- No, most én megyek forgácsért - mondta az obsitos.

Föl is ment a padlásra, de a másik minutumban már repült is le onnét, hogy majd megszakadt a nyaka. S hát, uramteremtõm, elsötétedik a szoba, de úgy, hogy a sötétségre fejszét lehetett volna akasztani, s becsõdülnek az ördögök nagy lármával, zimóréval, zakatolással. Aztán csak felkapták Jankót, mint egy labdát, s úgy dobálták egymásnak. Azt hitte Jankó, hogy mindjárt kiszalad a lelke.

De bezzeg nem tetszett Jankónak ez a tréfa, egyszerre csak talpra ugrott, elõrántotta a sutzsákot, nagyot rikkantott egyet: bújj bele! - s hát az ördögök szép sorjába mind besétáltak a sutzsák száján. Csak egy ördög maradott kívül: az, akitõl Jankó a poltúrát elnyerte. Beköti Jankó nagy hirtelen a zsák száját, a kívül maradt ördögöt pedig amúgy magyar módra megragadja, a fütykössel istenesen ódalba kenegeti, s mondja neki:

- Megadod-e a poltúrát, komám?

- Jaj, csak ne üss, megadom - könyörgött az ördög. - Nálam nincs pénz, de van a pokolban elég, jere velem, ott megadom kamatostul.

- Hát gyerünk!

Azzal fölkapott az ördög nyakára, jól ódalba sarkantyúzta, s elvágtattak a pokolba, sebes szélnél sebesebben.

Megérkeznek a pokolba, ott leszáll az ördögrõl, az meg csak ment elõre, teméntelen sok szobán keresztül, aztán le a pincébe. Na, ott szeme-szája elállott Jankónak a csudálkozástól. Volt ott annyi kád, hogy a szem nem gyõzte belepni, s mind színültig tele volt arannyal, ezüsttel.

- Mi kell: arany-e, ezüst-e? - kérdezte az ördög. - Vihetsz annyit, amennyit elbírsz.

- Nem kell nekem sem arany, sem ezüst - mondotta Jankó -, csak add meg a poltúrámat.

Hiszen azt ugyancsak jól tette Jankó, hogy sem aranyba, sem ezüstbe nem markolt bele, mert abban a pillanatos pillanatban lángot vetett volna arany, ezüst, s soha meg nem látja Jankó Isten áldott napját; még a hetvenhetedik porcikája is porrá égett volna. Az ördögnek azonban mindenféle pénze volt, csak éppen poltúrája nem. No, ha nem volt, be is bújtatta Jankó ezt is a sutzsákba, s indult haza a falujába. Ott, ahogy hazaért, segítségül hívott tizenkét kovácslegényt s addig verette a sutzsákot, hogy csak úgy porzott már az ördögök porától. Akkor a sutzsák száját kioldotta, az ördögök porát szélnek eresztette. Azt mondják, ebbõl a porból lett a vörös hangya, azért olyan fájdalmas a csípése.

No, akár így, akár úgy, elég az, hogy Jankó elpusztította az ördögöket, s bezzeg lett nagy becsülete a faluban! Mindjárt összegyûlt a falu népe, s azt határozták egy akarattal, hogy ajándékozzanak Jankónak egy borjas tehenet, mert igazán megérdemelne kettõt is, de ha nincs, elégedjék meg eggyel.

Jól van, Jankó egy szóval sem mondta, hogy neki nem kell a tehén, de merthogy nem volt istállója, ahová bekösse, s ha az lett volna, akkor meg mit ad enni? - õ bizony elindította a tehenet a vásárra.

Megy, mendegél a tehén, utána meg Jankó, s amint egy erdõn haladnának keresztül, egyszerre csak egy nagy kõrisfa elkezd hajlongani, nyikorogni, csikorogni. Jankó azt hitte, hogy a kõrisfa meg akarja venni a tehenet. Szóba állott a fával.

- Meg akarod venni? Jól van, én neked adom, ha becsületes árát adod.

Fújt a szél cudarul, s a kõrisfa csak hajlongott, csikorgott, nyikorgott.

- Száz forint az ára. Nincs most pénzed? Nem baj, majd holnap eljövök a pénzért.

Azzal a tehenet a fához kötötte, s szépen hazaballagott. Másnap megy vissza az erdõbe, egyenest a fához, s hát a tehénnek csak a csontja: megették a farkasok.

Hej, megharagszik Jankó, szedtevettézik, hogy így meg úgy, õ nem bánja, a tehén nem az õ kára, vigyázott volna rá a fa, ha megvette; ha nem vigyázott, az õ baja: fizessen!

A kõrisfa, merthogy a szél nem fújt akkor, sem nem hajlongott, sem nem csikorgott-nyikorgott. Hiszen Jankónak se kellett több, szörnyû haragjában kivágta a fát tövébõl. De bizony ha kivágta, meg sem is bánta, mert a fa odvából csak úgy duvadott, ömlött ki az arany meg az ezüst. Hazaszaladt, szekeret fogadott, s úgy bírta elvinni a tenger pénzt.

Hej, uram, volt odahaza öröm! A szegény ember majd kibújt a bõrébõl szertelen nagy örömében, de bezzeg Jankó sem búsult, most már nagyobb gazda lesz még a bírónál is. Hanem szerették volna tudni, hogy hány véka lehet a pénzük. Azám, nem volt vékájuk, amivel megmérjék.

- Eredj, fiam - mondta az apja -, hozz egy vékát a bírótól!

Szalad Jankó a bíróhoz.

- Bíró uram, adjon egy vékát!

- Hát az minek, te?

- Pénzt mérünk.

- Bolond likból, bolond szél fúj - mondta a bíró.

- Jó, jó, csak adjon egy vékát!

Hát a bíró adott neki egy vékát, de fúrta az oldalát a kandiság, s amint beesteledett, odament a Jankóék ablakára, s úgy leskelõdött. Föltette magában, hogy ha csakugyan pénzt mérnek, majd elveszi azt tõlük. No, ha nem akart hinni Jankónak, most elhihette, mert még mindig mérték a pénzt. Történetesen Jankó az ablak felé pillant, látja, hogy valaki leskelõdik, kapja a fütykösét, kifordul az ajtón, s úgy találja fejbe vágni a bírót, hogy az éppen csak egyet kiáltott, s azzal: volt bíró, nincs bíró.

Hej, megijed Jankó! Most már mit csináljon? Agyonütötte a bírót! Most õt felakasztják, fel bizonyosan. Gondol ide, gondol oda, hátára veszi a bírót, beviszi a szomszéd kertjébe, beállítja a hagymaágyásba, egy hagymaszárat a kezébe nyom, mintha ki akarná húzni, s azzal szép csöndesen visszament a házba.

Jõ ki reggel a szomszédasszony a kertbe, látja, hogy valaki dézsmálja az õ hagymáját, kap egy botot, odaszalad, s úgy fejbe kólintja, hogy orra bucskázott. Az ám, de úgy orra bucskázott, hogy fel sem kelt többet.

Nézi az asszony, hogy ki az - s hát a bíró. Még jobban megnézi, költi, költögeti, s hát még nem is szuszog.

- Jaj, jaj, Szûz Mária, Szent József! - jajgatott az asszony. - Agyonütöttem a bírót, jaj, jaj! De ki is hitte volna, hogy hagymát lopjon õkelme, jajajaj!

Aközben kijött Jankó is, a kerítéshez somfordált, s kérdezte az asszonyt:

- Hát kend mért sír olyan keservesen, nénémasszony?

- Jaj, lelkem, öcsémuram, nézzen ide! Hagymalopni jött a bíró, s én agyonütöttem, jajajaj!

- Azért ugyan egyet se jajgasson kend - mondotta Jankó. - Egyet mondok, s kettõ lesz belõle: adja nekem a leányát, s én igazítok a kend dolgán.

Bezzeg hogy ígért az asszony Jankónak fût-fát, mindent; Jankó pedig ismét hátára kapta a bírót, vitte a másik szomszéd telkére. Az a másik szomszéd mészáros volt. Besompolyog Jankó az ólba, ott egy disznót leszúr, s a bírót a disznó hátára ülteti, aztán nagy hirtelen elsomfordált!

Alig ment el, ki jõ a mészáros a házából, megy az ólba, s hát látja, hogy valaki ül a disznón, éppen mintha le akarná szúrni. Nosza, szalad a mészáros a bárdjáért, s úgy fejbe vágja a bírót, hogy egyszeriben lefordult a disznó hátáról.

Haj, megijedt a mészáros is, mert ugyan ki gondolta volna, hogy a bíró akarja ellopni az õ disznaját? Gondolt ide, gondolt oda, õ bizony elment a faluházára, s ott elmondta az esküdteknek, hogy így meg úgy volt a dolog, õ nem hibás: miért akart lopni a bíró?

- Bizony ha el akarta lopni, jól járt, úgy kell neki - mondták az esküdtek -, ha nem szégyellt lopni bíró létire.

Aztán egy hét sem telt bele, Jankó feleségül vette a szomszédasszony leányát, csaptak nagy lakodalmat, de olyan nagyot, hogy rostával hordották a bort. Húzták a cigányok, járták a legények s a lányok.

Holnap Jankó legyen a ti vendégetek!

Messze földön nem volt párja a szentdemeteri kastélynak. De rég volt, nagyon rég, sok száz esztendeje múlt annak, mikor ez a kastély épült. Nem is egy ember építtette. Három nagy úr: Balázsi, Nyújtódi és Csáki állott össze, s sok esztendõ telt belé, míg fölépült a kastély: a legszebb nemcsak a Kis-Küküllõ mentén, hanem az egész Székelyföldön.

De könnyû volt azoknak az uraknak: kádaslag állott pincéjökben arany és ezüst. Hej, de minden darab aranyra s ezüstre embervér száradott! Mind a három úr rettenetes sanyargatója volt a szegény népnek. Kényök-kedvök szerint fosztogatták, rabolták az utasembereket. Ilyen pénzbõl épült a szentdemeteri kastély. Templom is van a kastély végén, de már ezt nem az a három úr építtette...

Mikor a kastély felépült, háromfelé osztották: Balázsi a keleti szárnyat tartotta magának, Nyújtódi a nyugatit, Csáki meg a templom felé esõ részt. Történt egyszer, hogy mikor a három úr javában tivornyázott, egy kéregetõ barát nyitott be, s kérte szelíden, alázatosan:

- Nagy jó uraim, adjatok valamit Istennek nevében, az Õ dicsõségére, s lelketek majd a mennyországban lakozik!

Nagyot kacagtak e szent beszédre az urak. Balázsi fölemelte az aranyserleget, s a más kettõhöz fordult.

- Akartok-e a mennyországba jutni?

- Én nem. Jobb itt, mint a mennyországban! - mondta Nyújtódi.

- De még én sem! - mondta Csáki. - Bánom is én, akárki lakjék a mennyországban, csak én itt lakhassam.

A barát megbotránkozással fordította el tekintetét az istentelenektõl, s szó nélkül távozott a kastélyból.

Az urak meg tovább mulattak, s miközben sorra hajtották ki a serlegeket, folytatták istenkáromló beszédjöket. De egy óra sem telt belé, arra jött az ördögóriás. Hallja az istenkáromló beszédet, s megörül nagyon.

"Ehe, ezek éppen nekem való emberek!" - mondta magában.

Bement a kastélyba, s szót sem szólt: megragadta a három urat, hóna alatt kivitte az udvarba, aztán füttyentett egyet, s ím, abban a pillanatban ott termett vagy száz ördög egy szörnyû nagy vasekével. Az ördögóriás járomba fogta a három urat, s akkorát rittyentett rézcsapós ostorával, hogy zúgott, zengett belé Kis-Küküllõ vidéke.

Azzal földbe akasztotta az eke vasát, s biztatta az urakat:

- Hí, Balázsi! Hí, Nyújtódi! Hí, Csáki! Hí elé, hí!

Akartak, nem akartak, húzni kellett a vasekét, mert az óriás rájuk-rájuk húzott rézcsapós ostorával, s csak úgy csurgott testükbõl a vér. Húzatott is velük egy nagy barázdát, akkorát, hogy még ma is megvan a nyoma.

Még nem olyan rég egy hosszú ekevast találtak székely szántóvetõ emberek az Ördög barázdájában.

Azt mondják, ez az ördög ekevasa volt.