Benet úr

Azt hiszem, hogy Benet úr ivadéka lehetett Venturnénak, annak a kevély asszonynak, akirõl már meséltem néktek. Venturné gazdag úrasszony volt, s emlékezhettek, hogy míg a fia messze földön hadakozott, hatalmas, nagy várat épített Bereck mellett. Azt mondta szertelen elbizakodottságában, hogy még az Isten sem tudja bevenni az õ várát. Hát az Isten nem is hagyta büntetés nélkül a kevély beszédet: támasztott rettentõ földindulást, égszakadást, s a hatalmas vár összeomlott, akár egy nyomorú kis kaliba. Többet nem is épült föl ez a vár, s a kevély asszony ivadéka, Benet úr, szegény nemes ember módjára, fazsindelyes házacskában lakott, egymagában. De Benet úr amilyen szegény, olyan jószívû volt, kapuja mindig nyitva állott, s utolsó falatját is megosztotta a vendéggel, aki hozzá vetõdött.

Történt, hogy egy este, amint egymagában üldögél Benet úr, s talán éppen a régi jó idõkre emlékezett, amikor az õ õseinek várai, nagy uradalmai valának, egy fiatal, diákforma legény állított be hozzá. Köszönt illendõképpen, Mátyás diáknak mondta magát, s szállást kért éjszakára.

- Istené a szállás - fogadta Benet úr -, kerülj beljebb öcsém, telepedj le! Látom az arcodról, hogy éhes is vagy, fáradt is vagy.

- Bizony mi tagadás, éhes is vagyok, fáradt is vagyok, mert messze földrõl jövök.

Csakhamar asztalhoz ültek, de a vacsora bizony sovány volt: egy tál lencse. Gondolta magában Benet úr, mégsem illendõ ilyen sovány vacsorával traktálni meg a vendéget, hamarosan zsírt olvasztott, s leöntötte vele a lencsét.

- Látod, öcsém - mondta Benet úr -, a mi földünk sovány, csak úgy terem, ha jól megtrágyázzák; azonképpen a lencse is sovány zsír nélkül.

Aztán egy kancsó bor is került az asztalra, s amellett elbeszélgettek az ország dolgairól, különösképpen Mátyás királyról.

- Az ám az igazi király - mondta Benet úr lelkes szóval. - Ámbátor soha nem láttam, de mindég csak jó hírét hallottam, hogy a jó Isten áldja s tartsa meg! Ugyan bizony - kérdezte kevéssel késõbb Benet úr -, láttad-e te valaha a nagy királyt? Hisz te sok országot-világot bejártál?

- Bizony láttam, s látom mindennap, ha Budán vagyok - mondta a diák. - Úgy nézz meg, hogy én Mátyás király íródeákja vagyok.

- Hiszen az lehet - mondotta Benet úr, de látszott az arcán, hogy nem nagyon hisz a diák szavában.

- Mondom kigyelmednek, hogy a Mátyás király íródeákja vagyok, s ha valaha Budára jõ, ne kerüljön el, látogasson meg: ott lakom én is a király palotájában.

Azzal lehúzott egy gyûrût az ujjáról, s odaadta Benet úrnak.

- Tudja kigyelmed, tartsa meg ezt a gyûrût emlékezetül, s ha Budára jõ, csak mutassa meg akármelyik cselédnek, mindjárt hozzám vezetik.

- No, ecsém, én, ha Isten éltet, meg is látogatlak, nem telik belé egy esztendõ. Csak egyszer lássam a királyt, azért is fölmegyek Budavárába, pedig messzécske van ide, jól tudom.

- Bizony egy kicsit messzécske - mosolygott a diák.

Másnap reggel a diák megköszönte Benet úrnak a szállást s a szíves vendéglátást, s ment tovább, ki tudja, merre. Hanem Benet úrnak e naptól fogvást nem volt nyugodalma, ahogy betakarodott, ami kicsi gabonája volt, s egypár arany csordult-cseppent a búzából, fölkerekedett gyalogszerrel, s addig ment, mendegélt, amíg Budára nem ért. Bemegy a palota udvarába, ott mutatja egy cselédnek a gyûrût, mondja, hogy kitõl kapta: vajon itt van-e még ez a diák?

- Itt ám - mondta a cseléd -, csak menjen föl kend a garádicson, s mutassa a strázsának, az majd továbbvezeti.

Fölmegy Benet úr a garádicson, mutatja a gyûrût a strázsának, s hát uramteremtõm, abban a szempillantásban felnyílik elõtte a nagy szárnyas ajtó, s tessékeli befelé a strázsa. Ott az elsõ szobában mindenféle fényes ruhás urak álldogáltak, s ahogy ezek meglátták Benet úr kezében a gyûrût, csakhogy a tenyerükre nem vették: tessékelték beljebb-beljebb, ragyogó fényes szobákon keresztül, mígnem egyszerre csak Benet úr ott állott egy rengeteg nagy szálában: Mátyás diák elõtt.

De bezzeg forogni kezdett a világ Benet úrral! Már addig is sejtette, hogy több lesz az õ vendége afféle íródeáknál, de most már tudta: hány hét a világ. No, õ szépen megjárta! Mátyás király volt az õ vendége, nem más. S õ csak egy tál lencsével vendégelte meg. De hát ha nem volt egyéb!

- Ó, felséges királyom - hebegett Benet úr -, de szégyellem a dolgot. Megesmérem, hogy nem fogadtam illendõképpen, de Isten látja lékem, hogy ami telt szegény házamtól, szívembõl adtam.

A király mosolyogva veregette meg Benet úr vállát, aztán megragadta a kezét.

- Egyet se búslakodjék amiatt kegyelmed. Sohasem esett jobban vacsora, mint a kigyelmed megtrágyázott lencséje, mert éreztem, hogy igaz szívvel adja. No, hanem most én is visszaadom kigyelmednek a lencsét.

Éppen ebédet jelentett az inas, s Mátyás király Benet urat kivezette az ebédlõszálába, maga mellé ültette, s ugyancsak biztatta: egyék kigyelmed, szeresse!

Így kínálta, ezzel a szóval, Benet úr is õt: szeresse!

Ebéd után meg behozatott egy tál aranyat meg egy tál ezüstöt. Aztán intett az inasnak, hogy hozzon még egy nagyobb tálat. Ebbe a tálba beleöntötte az ezüstöt, a tetejére meg az aranyat, s mondta:

- No, Benet uram, én is megtrágyázom az ezüstöt arannyal, mint kigyelmed a lencsét zsírral.

Ebéd közben virágos kedvre derültek az urak (virágos jókedve volt a királynak is), s mit gondoltak, mit nem, õk is akartak valamivel kedveskedni a derék székely nemesnek. Fogta magát egy nagyúr, nagy hirtelen levetette magáról aranyos-gyémántos mentéjét, s Benet úr nyaka közé akasztotta.

- Elbírja Bereckig kegyelmed? - kérdezte a nagyúr.

- El én tovább is - mondta Benet úr.

Arra egy másik úr is a nyaka közé akasztotta a nehéz aranyos gyémántos mentéjét.

- Hát ezt?

- El én, ezt is. Még többet is.

Egyéb sem kellett az uraknak (ha tréfa, hát legyen tréfa), ez is, az is a mentéjét Benet úr nyakába akasztotta. Most már a király is kérdezte:

- Hát ezt mind elbírja, Benet uram?

- El én, felséges királyom. Huncut, aki visszaveszi.

Nagyot kacagtak az urak, hogy csak úgy csengett belé a palota. Bezzeg hogy egy sem vette vissza a mentéjét.

- De már ezekhez a drága mentékhez illik a kard is - mondta a király, s egy gyönyörû szép kardot is adott Benet úrnak.

Benet úrnak kicsordult a könny a szemébõl.

Mondta lelkes szóval:

- Köszönöm a kincset s kardot, felséges királyom. Azt hazám javára használom, a karddal pedig hazámért s királyomért harcolok, amíg élek!

Mondják is, hogy azt a várat, melynek ma csak a romladéka látszik, nem Venturné építette, hanem Benet úr, abból az ezüsttel trágyázott tál aranyból. No meg a nagyurak mentéinek aranyából, gyémántjából. De már az igazán mindegy, akárki építette, így is, úgy is csak a bús romladékok emlékeztetnek a régi dicsõséges idõkre...