A galambok

Isten csudája, hogy maradt egy magyar a nagy tatárjárás után. Sajó vizében leli szomorú halálát Béla király is, ha hû vitézei testökkel nem védik a tatárok nyílzáporától, s ha erõnek erejével el nem viszik a csata terérõl. Két vitéz kétfelõl megragadta a király lovának kantárát, a többi meg körülfogta, s úgy mentették meg a király életét, elvágtatván torony irányba, árkon-bokron át, hegyekén-völgyeken keresztül.

Valahol Torna megyében állapodtak meg, sûrû rengetegben: nyomukat vesztette az üldözõ tatárcsorda, s szegény Béla király még egyszer lehajthatta fejét az országában. Nem puha párnára, kemény kõre. De nem érezte a kõnek keménységét. Fájt a szíve, majd megszakadt.

- Mért nem hagytatok ott - kesergett a király - hadd estem volna el a csata mezején én is, mint drága vitézeim!

A hû vitézek vigasztalták a királyt:

- Ne keseregj, uram, nem veszett el még Magyarország. Velünk a magyarok Istene!

A király szomorúan mosolygott. Nem hitte, hogy többet föltámad a szép Magyarország.

Kimerülten dõlt le, fejét a kõre fektetvén. Álom nem jött a szemére: lelkét gyötörte a nagy búbánat, testét az éhség s a szomjúság. Suttogva mondá:

- Adjatok egy csepp vizet!

A vitézek, ámbátor maguk is alig tudtak állani a lábukon, ahányan voltak, annyifelé indultak a rengetegben, tûvé tették az erdõt, de sehol forrásra nem találták.

- Úgy látszik, a források is kiszáradtak - mondta a király nagy szomorúsággal. - Étlen-szomjan kell elpusztulnom... Látjátok, látjátok, mért nem hagytátok, hogy királyhoz illõen haljak meg!

A vitézek könnyes szemmel hallgatták a király kesergését. Életét adta volna valamennyi egy falás kenyérért. Kétségbeesetten tekintettek föl az égre:

- Ó, uramteremtõm, mutass utat nekünk!

S ím, a jó Isten meghallgatta a fohászkodást. Csöndes zúgás-búgás támadt az erdõben, hasonlatos ahhoz, mikor a fák közt nagy sereg madár repül át, verdesvén szárnyával a fáknak levelét.

- Nézzetek oda! - kiáltott egy vitéz. - Vadgerlicék!

Csakugyan egy sereg vadgalamb húzódott át az erdõn, s csöndes búgással, burukkolással emelkedett följebb, följebb, egy magas sziklahegynek a tetejére, s ottan leszállott.

- Talpra, vitézek! Másszunk föl a hegy tetejére. Hátha találunk ott galambtojásokat!

Összeszedték utolsó erejöket, s mind neki a hegynek, föl a tetejére. S ím, jól gondolták, a hegy tetején fészkeltek a galambok, s a fészkek tele voltak tojással. A galambok hirtelen felszállottak a levegõbe, de mintha biztatták volna a vitézeket, búgván, burukkolván:

- Vigyétek, vigyétek, nem sajnáljuk.

A király félig eszméletlen feküdt, mikor visszatértek, de visszatért ereje, enyhítvén szomjúságát. Drága életét megtartották a galambok.

A sziklás hegynek azóta Galamboskõ a neve. Nincs messze Görgõ falutól: ha arra jártok, nézzétek meg jól, s jusson eszetekbe a szerencsétlen Béla király!