Az fa vágó emberről.

Fejszéjét egy fa vágó ember mikoron a víz mellett járna, mellyet Mercuriusnak szenteltenek vala, bele ejté az vízbe. Mely dolgon igen meg szomorodék, és óhajtván il vala az víz partján. Meg keserilé azért őtet Mercurius, meg jelenék neki, és meg kérdé, mit sírna, és mikoron meg mondotta volna, hoza elő egy arany fejszét, meg kérdé, ha az volna, de ő azt mondá, hogy nem. Másodszor hoza egy ezist fejszét elő, és azon is meg kérdé, ha övé volna, azt is azt mondá, hogy nem. Végre elő hozá az ő fejszéjit, és mikoron csak azt mondotta volna övének, meg ösmeré Mercurius, hogy az ember jámbor volna és mind az hármat neki adá. Mikoron azért társai közzé ment volna, meg beszéllé nekik, mint járt volna. Ugyan ezent meg akará késérteni egy az ő társai közzil, mene ugyan azon víz mellé, és fejszéjét nem ejté bele, hanem akaratjával bele veté. Kezde az parton sírnia, és mikoron Mercurius az ő sírásának is okát meg tudta volna, hozza egy aran fejszét elő neki, és kérdé, ha az volna az ő fejszéje. Amaz azt mondá, hogy az vóna. Mercurius azért meg ösmeré az ő álnakságát és szégyentelen voltát, sem az aranyat, sem az övét neki meg nem adá.

Értelme.

Az istenek mindenkor jámboron keserilnek, És az, ki egy igyü, igaz, azon könyerilnek, Az hazugnak kegyig vissza hegedílnek.