Krisztus és az elégedetlen pópa

Krisztus urunk Szent Péterrel elindult egyszer országot-világot látni. Amint mentek, mendegéltek, találkoznak egy pópával.

- Hová, merre, földi? - kérdezte Krisztus.

- Én bizony - felelt a pap - olyan országba igyekszem, ahol a búzakenyérnél jobb kenyeret kapok.

- Na hiszen, várj csak - mondta Krisztus -, mindjárt elviszlek én olyan országba -, s abban a szempillantásban lóvá változtatta az elégedetlen papot.

Éppen akkor jött feléjük egy szegény ember, ki valami nagy terhet vitt a hátán, s mint a záporesõ, úgy csurgott róla a véres verejték. Kérdi Krisztus:

- Hát te hová igyekezel, földi?

- A vásárba igyekszem - felelt a szegény ember -, kerékfentõt viszek oda, ha el tudnám adni.

Mondá Krisztus:

- No, te szegény ember, ne kínlódj többet, neked adom ezt a lovat. Járj ezután ezzel a vásárra, s esztendõ múltán vehetsz majd hozzá társat is. De azzal a feltétellel adom neked ezt a lovat, hogy gyaluforgácsnál egyebet ne adj neki.

A szegény ember megköszönte a lovat, s volt is annyi magához való esze, hogy ezentúl nem vitte a hátán a kerékfentõt, s megfogadta Krisztus szavát is, mert a lónak gyaluforgácsnál egyebet enni nem adott.

Mire az esztendõ letelt, Isten annyira megsegítette, hogy a lovának társat vehetett, s most már két lóval járt a vásárra.

Két esztendõ múlva, mikor már annyit szerzett, hogy négy lovat is vehetett volna, találkozott ismét Krisztussal, s mondta neki nagy hálálkodással:

- No, jó uram, az Isten megsegített, most már vissza is adhatom a lovat, mert van annyi pénzem, hogy vehetek négyet is.

- Hát csak tartsd meg a lovat még egy esztendõre - mondá Krisztus -, de ezután se adj neki egyebet gyaluforgácsnál.

A szegény ember megköszönte Krisztus jóságát, s a lovat használta még egy esztendeig. Mikor ez az esztendõ is letelt, vett még egy másik lovat, s azt, amelyet Krisztus ajándékozott neki, elvezette arra a helyre, ahol Krisztussal találkozott volt, hogy visszaadja neki.

Hát csakugyan ott is volt Krisztus, várta a szegény embert.

- Visszahoztam a lovat, jó uram - mondá a szegény ember. - Áldja meg az Isten jóságáért, van már otthon két szép fakó lovam!

- Jól van - mondá Krisztus, s visszavette a lovat. Szent Péterrel megfogatta a kötõfék szárát, s mondta neki: - Vezesd utánam, Péter!

Mentek egyenesen a pópa feleségéhez, s szállást kértek éjszakára. A papné szívesen adott szállást, a lovat bekötötte az istállóba, s adott neki szénát. De a ló nem a széna után nyúlt, hanem a papné után. Úgy tett, mintha meg akarná csókolni. Megharagudott a papné, s úgy pofon ütötte a lovat, hogy egyszeribe kiszökött a fél szeme.

Reggel Krisztus Szent Péterrel továbbment. De mielõtt elindultak volna, kiment az istállóba, s ott a lovat visszaváltoztatta papnak.

Na hiszen, lett nemulass, mikor a papné meglátta az urát. Rátámadott, hogy hol tudott tekeregni, csavarogni három esztendeig.

- Hát a szemedet hol verték ki - kérdezte az asszony -, kivel verekedtél?

- Nem verekedtem én senkivel - mondta a pap -, te ütötted ki a szememet, feleség.

- Jaj, Istenem! - sírt a papné. - Hisz ez az ember megháborodott az elméjében! Hát én hogy verhettem volna ki, mikor három esztendeig nem is láttalak?

- Hogy-e? Úgy, hogy én voltam az a ló, akinek az este enni adtál, s aki téged meg akart csókolni, te meg mindjárt nagy mérgesen úgy pofon ütöttél, hogy mindjárt kiszökött a fél szemem.

- Úgy kell neked - mondta a papné. - Mennyit mondtam, mennyit kértem, hogy maradj itthon. Ne keress a búzakenyérnél jobb kenyeret, de nem fogadtál szót.

- Hadd el, feleség, ne korholj többet! Meg is vert az Isten. Három esztendeig gyaluforgácson éltem. Még szénát is tegnap kaptam elõször. Most már tudom, hogy nincs jobb kenyér a búzakenyérnél.