A zarándok

Hol volt, hol nem volt, én nem tudom, hol volt, de valahol mégis volt egy gazdag ember. Ennek a gazdag embernek annyi báránya volt, mint égen a csillag. Egy kicsi legénykét fogadott melléjük, s azt mondta neki:

- Te legényke, kezedre adom a bárányokat, de úgy vigyázz rájuk, hogy ha egy is hiányzik, ne is kerülj a szemem elé!

Kihajtotta a kicsi legényke a bárányokat a mezõre. Ottan elõvette szépen szóló furulyáját, és furulyázgatott utánuk. Egyszer csak odajön egy fiú, s elkezd a kis pásztorral csúfolódni, kötekedni. Mondta neki a kicsi pásztor: hagyj engem. De a fiú nagy kötekedõ kedvében volt, s tovább hergelte, tovább bosszantotta. Megharagszik a kicsi pásztor, fogja a botját, s úgy találja fejbe vágni a fiút, hogy mindjárt meghalt szörnyû halálnak halálával. Hej, istenem, megijedt a kicsi pásztor, nézett erre is, nézett arra is, vajon nem látta-e valaki. Nem volt arrafelé senki lélek, megfogta a fiút, az árokba belefektette, s nagy hirtelen elföldelte. Este hazahajtja a bárányokat, s hát amint számlálja a gazda, hiányzik egy tarka bárány.

- Hé, legényke - rivallt rá a gazda -, hova lett a tarka bárány?! Most mindjárt vége az életednek! - De a kicsi pásztor addig könyörgött, hogy a gazda nem bántotta. Azt mondta, hogy még egy napot engedjen neki, föld alól is elékeríti a tarka bárányt.

Másnap megint kihajtotta a kicsi pásztor a bárányokat, de vele ment a gazda fia is. Mikor kinn voltak a réten, a gazda fia elkezdett kötekedni a kicsi pásztorral:

- Bizonyosan megölted s megetted a tarka bárányt.

Szóból szó kerekedett, s a gazda fia úgy fejbe vágta a kicsi pásztort, hogy meghalt ez is szörnyû halálnak halálával.

Megijedt a gazda fia, hátha látta valaki, hogy megölte a kicsi pásztort. De nézett jobbra, nézett balra, egy lelket sem látott a réten. Fogta a kicsi pásztort, befektette az árokba, s nagy hirtelen elföldelte.

Nem messze a réttõl volt egy erdõ, annak a szélén járt-kelt egy zarándok, s ez jól látta, mikor a gazda fia agyonütötte s eltemette a kicsi pásztort. Gondolkozott, tûnõdött a zarándok, vajon mit csináljon, vajon följelentse-e a fiút. Õ bizony, gondolta magában, nem jelenti föl, mert a fiú apjának sok a pénze, s az õ szavának nem is hinne a bíró. Nem jelentette föl a fiút, hanem ettõl a naptól fogvást szüntelen imádkozott, s lefektében, felkeltében arra kérte az Istent, alázza meg a gazdag embert, vegye el a nagy gazdagságát, hogy aztán félelem nélkül feljelenthesse. De bizony a zarándok hiába imádkozott, mert a gazdag ember három esztendõ alatt háromszorta gazdagabb lett, mint volt annak elõtte.

- No - mondta a zarándok -, látom, hogy az Isten nem hallgatja meg az imádságomat. Nem is imádkozom többet, elmegyek világgá.

Elindult a zarándok, ment hetedhét ország ellen, erdõkön-mezõkön keresztül. Amint ment, mendegélt, rengeteg erdõ közepén talált egy embert, aki ott üldögélt egymagában, egy nagy fának árnyékában. Köszönti az embert. Ez fogadja illendõképpen, s mondja neki, telepedjék le melléje. Leül a zarándok, elpanaszolja az õ búját-baját, hogy miért indult világgá.

- Egy hajóban vagyok veled én is - mondja az ember. - Éppen olyan kegyes életet éltem én is, mint te, de mindig csak azt láttam, hogy a gonoszokat megsegíti az Isten, a jókat pedig elhagyja. Én sem imádkozom többet. Élek úgy, mint más ember.

Megegyeztek, hogy együtt mennek tovább, s el sem válnak egymástól. Mentek, mendegéltek, s estére egy faluba értek. Ottan betértek egy szép kõházba, s szállást kértek éjszakára. Egy fiatal gazda lakott a házban, akinek szép felesége volt, s egyetlen fiacskája. Szíves szóval fogadta, azt mondta:

- Csak kerüljenek beljebb, Istené a szállás!

Az asszony jó vacsorát készített, megvendégelte õket. Aztán ágyat vetett nekik, hogy feküdjenek le.

Lefeküdtek. De még nem is virradt, fölkelt a zarándok társa, odament a bölcsõhöz, s a kisfiú nyakát kettényisszentette. Látja ezt a zarándok, s mondja nagy erõs megbotránkozással:

- Mit tettél, ember?!

- Szót se szólj - mondta a másik -, gyere tovább!

Sem a gazda, sem a felesége nem vette észre, úgy eltûntek a háztól. Továbbmentek, mendegéltek, s estére ismét egy gazdaembernél kértek szállást. Ez is szívesen fogadta, asztalához ültette, jól megtraktálta. Volt ennek a gazdának egy szép ezüstpohara s egész este abból ivogatott, s mind azt mondta vendégeinek, hogy neki más pohárból nem is esnék jól a bor. Kínálta a vendégeit is, igyanak az ezüstpohárból, s azok csakugyan ittak abból is. Addig ittak, iddogáltak, amíg elálmosodtak, aztán szépen lefeküdtek. De már hajnalban felkelt a zarándok társa, költötte a zarándokot is, s úgy eltûntek a házból, mintha ott sem lettek volna. Csak mikor kikerültek a falu végére, akkor mutatta a zarándok társa:

- Nézd, elhoztam a gazdánk ezüstpoharát.

Megbotránkozott ezen is a zarándok. Pirongatta a társát:

- Ugyan, hogy volt lelked ellopni annak a jószívû embernek a poharát!

- Te csak hallgass - mondá az ember -, jere velem!

Továbbmentek, mendegéltek, s aznap estére egy szász faluba értek Bementek mindjárt az elsõ házba, s szállást kértek. De a gazda azt mondta:

- A szomszéd jobb ember, mint én.

Na, jól van, ha jobb ember a szomszéd, hát bementek a szomszédhoz, kértek tõle szállást. Az ám! Ez is azzal fogadta:

- A szomszéd jobb ember, mint én.

Szépen végigmentek az egész falun, mindenütt azzal fogadták: A szomszéd jobb ember, mint én, s már egyetlenegy ház volt a falu végén, ahol még nem kértek szállást. Gondolták, bemennek, hátha itt mégsem utasítják el.

Na hiszen, volt mit hallaniok. Kikergette a gazda nagy káromkodással:

- Majd minden jöttmentnek adok szállást!

Könyörögtek az utasok, engedje meg, hogy bár a csûrben lefeküdhessenek.

- Még a csûrben sem adok szállást - kiabált a gazda -, hanem ha tetszik, feküdjetek a disznóólba, a disznók közé! - Gondolta magában a gazda, majd a disznók összetépik, marcangolják az utasokat, s másnap nem kell, hogy kukoricát adjon a disznainak.

Mit csináljanak a szegény utasok? Hideg volt, erõs hideg, semhogy megfagyjanak, bementek az ólba, s lefeküdtek a disznók közé. Aludtak a disznók, aludtak õk is. Semmi bántódásuk nem esett.

Reggel fölkeltek, bementek a gazdához. A zarándok társa szépen megköszönte a szállást, s az ezüstpoharat a gazdának ajándékozta. Csakhogy föl nem vetette a csodálkozás s a bosszúság a zarándokot.

- No, hallod-e - mondta a társának -, sok embert láttam, de hozzád hasonlatost még nem. A jószívû gazdától elloptad az ezüstpoharat, s odaajándékoztad ennek a hitvány lelkûnek, aki disznók közé fektetett.

- Te csak hallgass, ne békételenkedj, jere velem! - mondá a zarándok társa.

Mentek tovább. Amint mentek, mendegéltek, egy mély folyóvíz partjára értek. A folyóvízen olyan keskeny palló volt, hogy egyszerre egy embernél több át nem mehetett rajta. Mondja a zarándok:

- Üljünk le egy kicsit, amott jön egy ember a pallón, várjuk meg, amíg átaljön ide.

De a zarándok társa, mintha nem is hallotta volna, rálépett a pallóra, ment egyenest az embernek, szót se szólt, megfogta s beledobta a vízbe. Aztán visszafordult, s hítta a zarándokot:

- Jer, jöhetsz már te is!

Mondta a zarándok:

- Te csak menj, amerre tetszik, én veled többet nem járok. Ha te keletnek mégy, én nyugotnak megyek.

- Hát aztán miért nem akarsz velem jönni? - kérdezte a zarándoktól a társa.

- Ó, te istentelen, te - mondá a zarándok -, még azt kérded, hogy miért nem megyek veled?! Megölted a jószívû gazda egyetlen fiát, sírig tartó gyászba borítottad a szívét; elloptad annak a derék, áldott, jólelkû embernek az ezüstpoharát, s odaajándékoztad annak a rosszlelkû embernek; most pedig ezt az ártatlan embert a vízbe lökted, aki neked egy szóval sem vétett.

- Hát aztán te mit tettél?! - mondá a másik. - Zarándok létedre elnézted, hogy a gazdag ember fia megöljön egy szegény pásztorfiút, s nem merted följelenteni a bírónak, mert attól féltél, hogy még neked gyûl meg a bajod. Nem tudtad türelemmel megvárni a bûnnek a büntetését, hanem felhagytál az imádkozással, s világi életre adtad magadat. Hát tudd meg, te zarándok, hogy én az Isten angyala vagyok! Elõre látom az emberek jövendõ életét, s aszerint cselekszem. Tudod-e, miért öltem meg annak a jószívû gazdának a kisfiát? Azért, mert tudtam, hogy a fiút elkényeztetik a szülei, s elõbb-utóbb akasztófára került volna. Az lett volna csak a szülõknek igazi nagy szívbéli bánat. Így meg lassanként megnyugszanak Isten rendelésében, és megvigasztalódnak.

- Igaz, igaz - mondá a zarándok -, de hát attól a vendégszeretõ gazdától miért hoztad el az ezüstpoharat?

- Attól a vendégszeretõ gazdától azért hoztam el a poharat, mert túlságosan szerette, s ennek a kedvéért folyton ivott, részegeskedett volna. Megitta volna mindenét. Így meg amiatt való nagy bosszúságában, hogy ellopták a kedves poharát, lemondott a mértéktelen ivásról. Odaajándékoztam annak a fukar, rossz szívû szász embernek, aki azelõtt még magától is sajnált egy pohár bort, s aki most az ezüstpohár kedvéért addig iszik, amíg semmije sem marad. Azt az embert pedig, akit te ártatlannak, becsületesnek gondoltál, azért löktem a vízbe, mert éppen akkor indult a rossz útra. Megmentettem hát a lelkét a kárhozattól. Hát csak menj vissza, te zarándok, az erdõbe, a te kicsi házacskádba! Imádkozzál tovább, s ne békételenkedjél, mert az Isten elõbb-utóbb megjutalmazza a jókat s megbünteti a gonoszakat.

Azzal az Isten angyala fényes lángszekéren visszaszállt az égbe.