A huszárból lett király

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szépséges szép királykisasszony. Ennek a királykisasszonynak nem volt sem apja, sem anyja, olyan árván állott ezen a világon, mint az útszéli fa. De nem volt elég szegénynek a szomorú árvasága, a gonosz tündérek megirigyelték a nagy szépségét, s megvarázsolták.

Jöttek a palotába a világ minden tájékáról dali királyúrfik, s mind elvette volna szívesen feleségül, de aki szerencsét próbált, azt a gonosz tündérek már elsõ éjjel úgy megkínozták, hogy reggel elment a kedve a házasságtól.

Sírt a királykisasszony éjjel-nappal, de a gonosz tündérek meg nem kegyelmeztek szegény fejének, de sõt inkább meglátogatták minden éjjel, s mindig csak azt mondták neki:

- Csak sírj, mert addig férjhez nem mégy, míg olyan ember nem akad, aki a mi sanyargatásunkat három éjjel egymás után ki nem állja.

Búsultak erõsen a népek is, mert szerették volna, ha a királykisasszony férjhez megy egy derék emberhez, s nem árváskodik az ország király nélkül. Akkora nagy volt a bánat s a szomorúság, hogy gyászfeketébe vonták az egész várost, a királykisasszony városát.

Egyszer a városba vetõdik egy obsitos huszár. Betér egy vendégfogadóba, s kérdi, hogy kit s mit gyászol ez a város. A korcsmáros elmondja, hogy a királykisasszony miatt gyászol a város; hogy nem akad már vitéz ember, aki a gonosz tündérek sanyargatását kiállja. Pedig a királykisasszony már a legszegényebb emberhez is feleségül menne, hogyha az három éjjel egymás után kiállaná a próbát.

Egy szót sem szólt a huszár, azt is lassan mondta. Ment egyenesen a királykisasszonyhoz, aki éppen sétált fel s alá a palotában, fekete medvebõrben.

Hej, megörült a királykisasszony, mikor hallja, hogy mit akar a huszár. Mindjárt asztalt teríttetett, melléültette a huszárt, adatott elébe ételt-italt bõven, este pedig a huszár elé tett egy égõ gyertyát, egy könyvet, egy fekete keszkenõt, s azt mondta:

- Én most itthagylak téged, te csak olvass a könyvbõl, s akárki jön hozzád, s akármit kérdez tõled, ne szólj semmit. Akármit csinálnak veled, ne csinálj semmit, s nem marad el a jutalmad.

Kimegy a királykisasszony, egyedül marad a huszár, s olvassa a könyvet. Hát amint tizenkettõt üt az óra, jönnek a gonosz tündérek, körülfogják a huszárt. Nagyokat kacagnak, csipkedik, lökdösik, kérdezik, faggatják, hogy mi a manót csinál itt, mit olvas, talán bizony csak nem akar pap lenni, de a huszár egy kukkot sem szólt.

Megharagszanak erre a gonosz tündérek, s mondja egy közülök:

- Kapd fel s dobd ide!

Föl is kapja egy gonosz tündér a huszárt, odadobja a másiknak, az meg tovább dobja a harmadiknak, a harmadik a negyediknek, így dobálták tovább a szegény huszárt karikába-körbe, akárcsak a labdát. Aztán ledobták a földre, s nagy vihogással eltûntek a palotából.

A szegény huszárnak még a csontja is ropogott, nagyokat nyögött keserves kínjában, s reggel, mikor bejött a királykisasszony, mint egy nagy darab fa, úgy feküdt a földön. De a királykisasszony megkenegette mindenféle csudaírrel, s a huszár egyszeriben jobban lett. Felugrott a földrõl, összeütötte a bokáját, s azt mondta:

- Sose halunk meg, felséges királykisasszony! - s fütyölt, nótázott egész nap.

Este, mikor jól megvacsorázott, a királykisasszony ismét elébe tett egy égõ gyertyát, egy könyvet s egy fekete keszkenõt, s erõsen a lelkére beszélt, hogy ma éjjel se szóljon semmit, akármit csinálnak vele a gonosz tündérek.

Jöttek is azok még többen, s ahogy beléptek az ajtón, mindjárt mondja az egyik:

- Nézzétek, ez a bolond huszár ismét itt van.

Körülfogták, s eleinte csak úgy cirókálták-marókálták, nyájaskodtak vele. Mondták, hogy ne olvasson, hisz úgysem lesz pap belõle, de a huszár föl sem vette a szemét a könyvrõl.

De már most még jobban megbosszankodtak a tündérek. Kirántották a széket alóla, lenyomták a földre, s szíjat hasítottak a hátából. A huszár még egy jajt sem mondott, s a gonosz tündérek nagy bosszúság közt eltûntek a palotából.

Reggel bejött a királykisasszony, ismét megkenegette a huszárt, s kutya baja sem volt, fütyült, nótázott egész nap.

- Na - mondá a királykisasszony -, még csak egy éjjel van hátra, ha a harmadik próbát is kiállod, kettõnké a világ.

Vacsora után elejébe tette a gyertyát, a könyvet, a fekete keszkenõt, s a huszár egyedül maradt. De még jóformán az olvasáshoz sem foghatott, jöttek a gonosz tündérek nagy sereggel, s most már nem is cirókálták-marókálták, nem is nyájaskodtak vele, hanem rárivalltak a huszárra, hogy takarodjék ki a szobából, mert õk magukban akarnak vigadozni.

A huszár föl sem nézett a könyvbõl.

Egyéb sem kellett a gonosz tündéreknek, hirtelen tüzet gyújtottak a kemencébe, bedobták a huszárt, s azzal elszeleltek a palotából.

De most már a királykisasszony sem várta meg a reggelt. Ahogy a gonosz tündérek eltûntek, felszabadult a varázs alól egészen. Szaladott a szobába, kikapta a huszárt a tûzbõl, megkente a testét, s a huszár egyszeriben csak azt mondta:

- Sohase halunk meg, felséges királykisasszony.

Reggel a királykisasszony kihirdette az országban, hogy felesége lesz a huszárnak, s mától fogva a huszár lesz a király, úgy tudja meg minden ember.

Örültek a népek. Jöttek a városba seregestül, s csaptak olyan lakodalmat, hogy hetedhét országon is túlment a híre.

Mikor a lakodalomnak vége volt, mondja a királyné:

- Lelkem, uram, menjünk el a templomba, olyan régen nem imádkoztam már az Isten házában.

- Én nem bánom, lelkem, feleségem - mondá a huszár -, mert én magam is már régen nem imádkoztam.

Volt a szomszéd városban egy nagyon szép templom, odament a fiatal pár. Ott a városban beszállottak egy vendégfogadóba. De a korcsmárosné egy vén ördöngös asszony volt, aki erõsen irigyelte a huszár nagy szerencséjét, s szerette volna megrontani. Adott az inasnak egy aranyat, s csak arra kérte, hogy szúrjon egy gombostût a király ruhájába.

Gondolta az inas, ezzel ugyan nem árt semmit a gazdájának, az arany pedig jó lesz egy kis itókára. Beszúrta a gombostût a ruhába.

Másnap reggel felöltözött a király s a királyné szép aranyos ruhába, s elindulnak a templomba, de mielõtt elindultak volna, mondja a királyné:

- Lelkem, uram, jól vigyázz, el ne aludjál a templomban, mert ha elalszol, el kell szakadnunk egymástól.

Még jóformán prédikálni sem kezdett a pap, a király mindjárt elszunnyadott, s hiába rángatta a felesége, úgy aludott, mint a fekete föld. Csak akkor ébredt fel, mikor a prédikációnak vége volt.

- Látod - mondá a királyné -, megmondám, hogy el ne aludjál, mert akkor el kell szakadnunk egymástól! Még kétszer próbát teszek, s ha akkor is elalszol, többet igazán nem látjuk egymást az életben.

Visszamennek a vendégfogadóba. A király mindjárt lefeküdt. Szeretett volna aludni egész nap s egész éjjel, hogy másnap a templomban ébren maradhasson. De másodszor is csak úgy járt, mint elõször. Hiába rángatta a királyné, mélyen elaludott.

Mikor a prédikáció után felébredt, sírt mérgében, hogy nem tudott ébren maradni. Búsult, évelõdött, hogy annyit szenvedett a feleségéért, s most az aluszékonysága miatt el kell hogy veszítse. Nem is tudott aludni egész éjjel a nagy évelõdés miatt, s ahogy reggel a templomba mennek, mindjárt megnehezedett a szeme pillája. Elnyomta az álom, akárhogy rángatta, szólingatta a királyné.

Prédikáció után felébred a király, kimennek a templomból. Ott a nyakába borul a királyné keserves sírással, s mondja:

- Lelkem, uram, el kell szakadnunk, mert harmadszor sem tudtál ébren maradni!

Ahogy ezt mondta, úgy eltûnt, mintha csak a föld nyelte volna el.

Visszament a király nagy búval, bánattal a vendégfogadóba, aztán haza a palotájába. Elpanaszolta a minisztereknek, hogy milyen szomorúság érte õt. Összehívattak mindenféle bölcs embereket, hátha azok meg tudnák magyarázni ezt a csudálatos történetet, de bár hét nap s hét éjjel folyton tanakodtak, nem tudták megvigasztalni a szegény király szívét.

Egyszer, hogy egy kicsit a bánatát elverje, elment az erdõbe vadászni. Vele volt az inasa is, éppen az, amelyik az ördöngös korcsmárosné gombostûjét a ruhájába szúrta volt. De ennek az inasnak igazán eszibe sem jutott, hogy azzal a gombostûvel okozta azt a nagy szerencsétlenséget.

Volt az erdõben az út mellett egy vendégfogadó, s vadászat után betért ide a király, ott nagy búsan leült egy asztalhoz. Ott ült még három diák, akik jól ismerték a királyt, s az egyik diák megszólította:

- Felséges királyom, ha szavammal meg nem sérteném, nagy erõs bánatjának mi lehet az oka?

Mondja a király:

- Minek mondjam el nektek, fiaim, úgysem tudtok rajtam segíteni.

- Hátha mégis tudnánk - mondá a diák.

A király elbeszélt elejétõl végig mindent, úgy, ahogy történt.

- Felséges királyom - mondá a diák -, a felséged ruhájában egy gombostû van, attól aludott el.

Nagyot nézett a király, de még csak akkor ámult-bámult igazán, amikor a diák ki is húzta a gombostût a ruhából.

- Hallgasson rám, felséges királyom, ha meg akarja találni a feleségét, kerítsen magának egy olyan fekete lovat, melynek a szõre közt egy fehér szál sincsen. Öltözzék fel gyászfekete ruhába. Öntessen aranygolyóbist. Ezzel az aranygolyóbissal lõje meg azt az ördöngös korcsmárosnét, mert azt másképp elpusztítani nem lehet. De mikor a vendégfogadóba megy, meg se kösse a lovát, csak hagyja ott az udvaron, maga pedig menjen be a vendégfogadóba, ott az ördöngös korcsmárosné mézesmázas szavakkal fogadja, marasztalja, de felséged éppen csak tekintsen be a szobába, azzal forduljon meg, a korcsmárosnét, amint kikíséri, lõje meg, aztán pattanjon fel a lovára, bízza rá, hogy merre vágtat, s vissza se nézzen addig, míg a lova meg nem áll.

Megköszönte szépen a király a diák tanácsát, megajándékozta temérdek sok pénzzel, hogy abból kitanulhatott mindenféle akadémiát, aztán mindent úgy tett, ahogy a diák tanácsolta. Szerzett fekete lovat, felöltözött gyászfeketébe, csináltatott aranygolyóbist, s mikor azzal meglõtte az ördöngös korcsmárosnét, felpattant a fekete paripára, eresztette, hogy vágtasson kedve szerint, s a ló meg sem állott, míg az Óperenciás-tengerig nem ért.

Volt a tenger partján egy kicsi ház, abban lakott egy öregember, de az aztán híres ember volt. Ez volt a fél világ csõsze.

Bemegy a király, s köszön illendõképpen:

- Adjon Isten jó estét, öregapám!

Fogadja az öregember, s kérdi, hogy mi jóban jár.

Elmondja a király, hogy mi minden történt vele, s kérdi az öreget, hogy nem látta-e erre a királynét. Azt mondja az öregember:

- Nem biz' én, édes fiam, mert én csak a fél világ csõsze vagyok, s ámbátor mindennap bejárom az én határomat, olyan fehérnépet, mint a te feleséged, nem láttam. Hanem a tengeren túl, a világ másik felében az én öcsém a csõsz, az talán látta. Ottan van egy öreg király, akinek nincsenek gyermekei, s ahány bujdosó királyfi meg királykisasszony arravetõdik, azt az öreg király mind befogadja, s magánál tartja. Azt tanácsolom neked, édes fiam, hogy indulj el a tenger partján, s ott majd látsz szebbnél szebb csónakokat, de te egyikbe se ülj bele, mert akkor elpusztulsz, hanem találsz egy csónakot, amelyiken nincs semmi cifraság, s amely félig tele vagyon vízzel. Ülj belé abba, s bizony mondom neked, szerencsésen átaljutsz a világ másik felébe.

Megköszönte a király az öregember tanácsát, elbúcsúzott tõle, s ment, mendegélt a tenger partján. Hát ott csakugyan voltak is szebbnél szebb csónakok, hívták is a csónakosok, hogy üljön ebbe, üljön abba, de õ nem ült egyikbe sem, beleült abba a csónakba, amelyiken nem volt semmi cifraság, amely félig tele volt vízzel.

Egy szempillantás sem telt belé, a csónak átröppent a tengeren. Éppen ott szállott ki, ahol a fél világ csõszének az öccse lakott. Bemegy hozzá, köszönti, s elémondja, hogy mi járatban van.

- Tudom én - mondá a csõsz -, ha nem is mondod, hogy mi járatban vagy. A te feleséged ide nem messze, az üveghegy tetején lakik, az üvegvárban, annál az öreg királynál, akirõl az én bátyám beszélt neked. Az öreg király már férjhez is akarta adni a te feleségedet, de a feleséged azt mondta, hogy õt három nagy próbával szabadították fel a gonosz tündérek varázsa alól, s most is csak ahhoz megy feleségül, aki három próbát kiáll.

Az elsõ próba az, hogy föl kell ugratni az üvegvárba. Sokan megpróbálták ezt már, grófok, hercegek, királyfiak, de egy sem tudott fölugratni a várba.

- No, most, édes fiam, azt kérdem én tõled, van-e pénzed?

Mondá a király:

- Bizony nincs nekem, öregapám.

- Ha nincs, van nekem. Van itt arany elegendõ. Végy egy tarisznyával, s menj a vásárra. Ottan vegyél egy fekete lovat, amelynek szõrében egy fehér szál sincsen, azután egy rend fekete ruhát magadnak, fekete szerszámot a lovadnak, s üttess reá aranypatkót, gyémántszegekkel. A vásárról aztán gyere vissza hozzám, hadd lám, hogy jól vásároltál-e!

Elmegy a király, vásárol mindent úgy, ahogy az öregember mondta, s visszajövet beszól az ablakon:

- No, édes öregapám, visszajöttem, nézze meg, hogy jól vásároltam-e?

Kijön az öreg, nézi a lovat, a szerszámot, a patkót s mondja:

- Ember vagy, fiam. Most csak menj az üveghegy alá. Lesznek ottan bizonyosan többen, kik próbát tesznek. Te csak várd végig, hadd próbáljanak, úgysem tudnak felugratni, mert egynek a lován sincs gyémántszöges aranypatkó. Hogyha aztán mind visszaestek, ugrass neki az üveghegynek.

Elvágtat a király az üveghegy alá, s hát csak ott tudja meg, hogy háromszor kell felugratni az üvegvárba, ez a három próba. Végét várja, amíg mind szerencsét próbálnak, s mikor valamennyi visszaesett, nekiugratott õ is, s ugrott a lova akkorát, hogy nemcsak az üveghegy, hanem az üvegvár is alatta volt, s úgy kellett visszaereszkedni.

Hej, Istenem, volt nagy öröm, mert a királyné mindjárt megismerte az õ urát. Adott neki egy arannyal kivarrott, drága szép keszkenõt, s mondta:

- Még csak kétszer ugrass fel, lelkem uram, aztán csakugyan egyek leszünk mindhalálig.

Egyszeriben visszaugratott a király, le egyenesen a tenger partjára, az öregember házához.

- Na, fiam - kérdezte az öreg -, megvolt-e szerencsésen az elsõ próba?

- Meg, öregapám, meg, az Isten áldja meg kigyelmedet!

- Jól van, fiam, jól van, hanem most csak menj be ismét a városba, hogy majd holnap rád ne ismerjenek a többi hercegek s királyfik. Végy magadnak tiszta sárga ruhát, sárga lovat s a lovadnak sárga szerszámot. Üttess erre is aranypatkót, gyémántszegekkel.

Elment a király a vásárba. Megvett mindent, ahogy az öregember mondta. De másnap reggel, mikor az üveghegy alá indult, azt tanácsolta az öreg, hogy most ne is várjon a sorára, amíg a többiek szerencsét próbálnak, hanem ugrasson fel legelsõnek.

Elment a király az üveghegy alá, de hogy szavamat össze ne keverjem, az üvegvár királya nagyon haragudott rája, hogy nem is jelentette magát nála, mikor elõször a várba felugratott., s egy ármádia katonaságot rendelt ki, hogy ha másodszor is felugrat, fogják el és vezessék elébe.

A király úgy tett, ahogy a csõsz tanácsolta. Nem várt a többi hercegekre, királyfikra, sárga lován felugratott az üvegvárba. Ott volt a királyné a vár tornácán. Adott a királynak egy aranyalmát, azzal hopp! a király keresztülugratott az egész ármádián, le az üveghegy aljába, s vágtatott a csõszhöz.

- Na, fiam - mondá a csõsz -, most szinte megjárád, hanem eredj csak a városba, s végy egy tiszta fehér szõrû paripát, a paripádnak fehér szerszámot, magadnak egy rend fehér ruhát, s a ló lábára megint csak üttess gyémántszeges aranypatkót.

Elment a király a városba. Ottan megvett mindent, ami kellett. Aztán visszajött a csõszhöz, s megkérdezte:

- Jól vásároltam-e, öregapám?

- Jól, fiam, jól - mondá az öregember -, csak aztán erõsen vigyázz magadra, mert az öreg király most két ármádia katonát állít ki, hogy kézre keríttessen téged.

A király elvágtatott az üveghegy alá, s most sem várt másokra. Felugratott az üvegvárba, egyenest az üvegvár tornáca elé. Ott a királynétól kapott egy aranygyûrût, hirtelen felhúzta az ujjára, s hopp! keresztülugratott a két ármádián.

No de most mégsem volt olyan szerencsés, mert egy katona beleszúrt a lábába a gyíklesõjével, hogy a vére mindjárt kicsordult, s ahogy elvágtatott a két ármádia feje fölött, a vére végigcsepegett rajtuk.

Mondja az öreg csõsz, mikor visszaérkezék hozzá:

- No, fiam, megsebesítenek, úgy-e?

- Meg, öregapám, meg.

- Hát egyet se búsulj! - mondá az öregember. - Kösd be a sebedet azzal a fekete keszkenõvel, mit a királynétól kaptál, majd beforrad szépen. Hanem most hallgass ide! Az öreg király erõsen haragszik reád, amiért nem jelentetted magadat elõtte, s el is vitte a te feleségedet az üvegvárból messze innét, egy másik városba, s csak álruhában mehetsz oda. Öltözz fel szegény legénynek, állj be az öreg királyhoz szolgának, s a többit a jó Isten majd megmutatja.

Felöltözött a király szegény legénynek. Megköszönte az öreg csõsznek iránta való nagy jóságát. Elbúcsúzott tõle illendõképpen, s indult az öreg király városa felé. Ahogy odaért, ment a palotába, s ottan fel is fogadták kuktának.

Eltelik egy hét, eltelik kettõ, s a király még mindig nem láthatá a feleségét. Hanem egyszer a fõkukta elment hazulról, s rábízta, hogy kávét fõzzön a királynénak.

Neki sem kellett egyéb. Azt a gyûrût, melyet feleségétõl kapott, beledobta a kávéspohárba.

Beviszik a királynénak a kávét. Keveri, kavarja, s hát egyszer csak kimeríti a gyûrût.

Hej, megörült a királyné! Hiszen hogyha itt a gyûrû, itt van az õ ura is. Parancsolja az inasnak mindjárt, hogy küldje be azt a kuktát, aki ma a kávét fõzte. Kimegy az inas a konyhára, mondja a kuktának, hogy hívatja a királyné. De a kukta azt üzente vissza, hogy "neki annyi ide, mint neki oda".

Visszamegy az inas, mondja a királynénak, hogy a kukta mit üzent. A királyné nem szólt semmit, szépen kiment a konyhára, s hát ott ül az ura kuktaruhában, s a fájós lábát kötögeti azzal a fekete kendõvel, amelyet tõle kapott.

A királyné csak megnézte, nem szólt semmit. Bement az öreg királyhoz. Annak elmondta, hogy itt van az ura, aki háromszor szabadította fel õt a varázs alól, aki háromszor ugratott fel az üvegvárba, s aki most ide is eljött szegény legény képében, ne haragudjék rá azért, hogy nem jelentette magát elõtte, engedje meg, hogy ismét egymáséi lehessenek, mert hát a jó Isten is úgy akarja azt.

Megengesztelõdött az öreg király erre a beszédre. Egyszeriben papot hívatott, összeeskettette ismét a fiatalokat, s el sem eresztette az országából, hadd lakjanak vele.

Telt-múlt az idõ, s azt mondja egyszer az öreg király a fiatalnak:

- No, édes fiam, én egészen elöregedtem már. Testem-lelkem kívánja a nyugodalmat. Neked adom a királyságomat, uralkodjál békével országomban.

Megköszönte szépen a fiatal király az öreg király nagy jóakaratját, de azt mondá, ámbátor õ már sokat próbált ebben az életben, elmegy még egy esztendõre országot-világot látni.

Hiába kérte az öreg király, hiába a felesége, föltett szándékáról nem tudták lebeszélni.

Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, hetedhét ország ellen, s útközben betért egy vendégfogadóba. Ott ebédet rendelt magának, s a korcsmáros mindjárt parancsolja is:

- Ignác, hozz ennek az úrnak ebédet!

- Mindjárt, uram, mindjárt - mondta Ignác.

A király csak ámult-bámult, csak nézte, hol van az az Ignác, akinek a korcsmáros parancsol, s akinek hangját hallja is, de õt magát nem lehet látni. De még csak akkor bámult igazán, mikor az asztalra került mindenféle drága étel-ital, s nem látott senkit, aki az ételt s italt felhordotta volna.

- Hát ki s mi ez az Ignác? - kérdé a király.

- Ez az én inasom - felelt a korcsmáros.

A királynak nagy kedve kerekedett, hogy megvegye Ignácot, s meg is alkudott a korcsmárossal háromszáz pengõ forintban. Mikor aztán az ebédnek vége volt, a király továbbindult, s mondta:

- Ignác, gyere velem!

Ignác csakugyan ment a királlyal, mert akármit kérdezett az úton a király, Ignác arra mindig válaszolt, de látni nem lehetett õt.

Eközben beesteledett, de sem falut, sem várost nem értek. Meg kellett, hogy háljanak az országút mentén. Ott az országút mellett éppen egy sereg fuvarosember tanyázott.

A király sem ment hát tovább, közéjük ment, jó estét köszönt nekik, s megkérdezte, hogy az éjjelre itt maradhat-e köztük.

- Istené a szállás - mondták a fuvarosok -, telepedj le közöttünk!

Ahogy leült a király, parancsolta Ignácnak:

- Ignác, hordj fát, csinálj tüzet, fõzz vacsorát!

Ignác egyszeriben fát hordott, tüzet csinált, s egy szempillantásra olyan vacsorát fõzött, hogy a fuvarosoknak szemük-szájuk tátva maradt.

- Hm - mondá egy fuvaros -, derék egy szolgája van kendnek, földi, hanem van nekem is egy tarisznyám, amelynek csak azt kell mondani: "mars kifelé!", s addig jön ki belõle a katona, míg azt nem mondom: elég! Ha meg azt akarom, hogy visszamenjenek, csak azt mondom: "mars vissza!", s mind egy szálig visszamasíroznak.

A fuvaros mindjárt meg is mutatta, hogy mit tud az õ tarisznyája. Megtetszett a királynak ez a csudatarisznya. Gondolta magában, ez éppen jó volna neki. Mondja a fuvarosnak:

- Egyet mondok, földi, kettõ lesz belõle, adja nekem a tarisznyát, én meg kendnek adom az én szolgámat.

Gondolta a fuvaros, õ bizony cserél, mert azt a rengeteg katonát úgysem tudja eltartani. Egyszeriben kezet csaptak, s reggel aztán a király továbbment a tarisznyával. Hanem amint ment, hallja, hogy megszólal valaki mellette.

Az ám, Ignác volt az. Kérdi a király:

- Hát te miért nem maradtál a fuvarosnál, Ignác, hisz én neki adtalak.

Mondja Ignác:

- Nekem egy szóval sem mondta, hogy maradjak, én hát eljöttem.

Nem is mentek tovább. Visszafordultak az öreg király városába. Ahogy megérkeztek az udvarba, eléveszi tarisznyáját a fiatal király, s kiált:

- Mars ki!

Hát uramteremtõm, omlik kifelé a rengeteg sok huszár s baka nagy bandaszóval, nem volt annak sem eleje, sem vége. Eközben beszalad Ignác az öreg királyhoz:

- Felséges királyom, jöjjön ki a tornácra, nézze, mennyi katona van az udvarban, a városban s a városon kívül, annyi van, hogy még talán az országban sem fér el!

Az öreg király csak ámult-bámult, nézett erre is, nézett arra is, hogy ki beszél hozzá, de nem látott senkit, hát nem is ment, azt hitte, hogy talán a füle zúg.

- Hát nem jõ? - kérdé Ignác.

- Nem én - felelt az öreg király.

- No, ha nem jön, akkor viszem.

S felkapta az öreg királyt, s vitte ki a tornácra.

Összecsapta a kezét az öreg király, mikor meglátta azt a tenger sok katonát, amennyit õ még nem látott. Jön a fiatal király is, s jelenti:

- Na, édesapám, úgy-e nem voltam hiába országot-világot látni?

- Jól van, fiam, jól van - mondá az öreg király -, hanem az én országom nem elég nagy ennyi katonának.

- Már bizony, ha nem elég, segítek én azon, felséges apámuram.

Azzal nagyot kiáltott:

- Mars vissza!

S a huszárok s a bakák nagy bandaszóval visszamasíroztak a tarisznyába.

Bezzeg volt nagy öröm. Szaladott ki a királyné is. Nyakába borult az urának.

- Jaj, csakhogy visszajövél, lelkem, uram, édes uram, tudom, többet el sem is eresztlek!

Nem is szakadtak el többet egymástól, s még ma is együtt élnek, ha meg nem haltak.