A vörös királybíró

A világhíres Hunyadi János idejében történt, amit most elmondok néktek. Abban az idõben annyi volt a török Erdélyországban, mintha a földbõl nõttek volna ki. Pedig a dicsõ Hunyadi János az õ vitézeivel ugyancsak pusztította éjjel-nappal, de hiába, hogyha egyet levágtak, száz termett helyébe.

A többi közt körülfogták a törökök Kõhalom várát is. Beüzent a basa a kõhalmi királybírónak, hogy ha egy egészvágás szekér aranyat nem fizetnek: kõ kövön nem marad, s még a csecsszopó gyermeknek sem kegyelmez meg. De volt szörnyû nagy ijedség! Csak két ember nem ijedt meg: a királybíró, akit a vörös hajáért vörös királybírónak hívtak, s az õ keze-lába: egy Menenges nevû ember, aki messze földön híres volt az ördöngösségérõl. Csudálatos dolgokat mûvelt ez a Menenges. Ha jókedve kerekedett, tüzet fújt a szájából. Ha vendégségekbe hívták, fogta magát, s a vizet borrá változtatta, mikor meg látta, hogy a vendégeknek erõsen virágos kedve kerekedett, vízzé változtatta a bort.

Hát amint mondám, nagy volt az ijedség, mikor a basa beüzent Kõhalomba, az egészvágás szekér aranyért. Elészedte, kinek mi aranya volt, a ládafiából, de az egész Kõhalomban nem gyûlt össze több egy félvágás szekérre valónál. Na, most mi lesz? A török basa bizonyosan nem tréfál. De a vörös királybíró nem ijedt meg. Kiment az õ hû keze-lábával a várból, ment egyenesen a basához, s azt mondta:

- Sok aranyat kívánsz, vitéz basa. Csak a felét tudjuk megadni. De ha türelemmel leszel, három nap múlva a másik felét is becsületesen megadjuk.

- Jól van - mondá a basa -, de addig velem jössz Törökországba. Ha megkapom a másik félvágás szekér aranyat is, visszaeresztlek.

A vörös királybíró kihozatta a félvágás szekér aranyat, elbúcsúzott feleségétõl, gyermekeitõl, el a város népétõl, s indult nagy Törökországba, három hónapig tartó nehéz fogságra.

Legutoljára az ezermester Menengestõl búcsúzott, de ez azt mondta:

- Ne búcsúzzék tõlem, nagy jó uram, mert én nem maradok el kigyelmedtõl. Megyek kigyelmeddel a nehéz fogságba.

Elment a vörös királybíró s vele a keze-lába. Török császár városában záratták toronyba, nagy nehéz fogságra. De eltelt a három hónap, s bizony nem érkezék meg a félvágás szekér arany. Elmúlt a negyedik, el az ötödik hónap, el a hatodik is, csak nem érkezék meg az arany. Eszük ágában sem volt a kõhalmi szászoknak, hogy kiváltsák a királybírójukat, pedig derék egy ember volt. Vagy az is meglehet, jutott eszükbe, de nem tudtak összegyûjteni egy félvágás szekér aranyat.

- Istenem, istenem - sóhajtott föl egyszer a vörös királybíró -, itt kell elsenyvednem ebben a sötét toronyban, a nehéz rabláncon! Hej, Menenges, Menenges, mennyi ördöngösséghez értettél te is, míg szabad voltál, az volna az igazi ördöngösség, ha kiszabadítanál innét, s hazavinnél Kõhalomba.

- Éppen csak ezt a szavát vártam, nagy jó uram. Feküdjék le csak, s aludjék csendesen. Holnap éjjel a házában alhatik.

- Menenges, ne bolondozz, nincs kedvem most a tréfára!

- Uram, aludjék, egyébre gondja ne légyen!

Lefeküdt a vörös királybíró, s csakhamar el is nyomta az álom. S amíg õ aludt, az ördöngös Menenges kinyitotta a torony vasajtaját, aztán leterítette a köpenyegét a földre, s pitymallatkor felébresztette a gazdáját.

- Nagy jó uram, készüljön az útra!

- Ne tréfálj, Menenges!

- Nagy jó uram, üljön erre a köpenyegre, s fogóddzék jól belém!

A vörös királybíró ráült a köpenyegre, Menenges pedig valami hókuszpókuszt csinált, s azzal - surr-burr! - kisurrant a köpenyeg az ajtón, fel a magas levegõégbe. Repült a köpenyeg, mint a szél, olyan sebesen, tengeren, erdõn, mezõn át, s mire feljött a Vacsoracsillag, szépen leszállott a kõhalmi vár udvarának közepén.

- Itthon vagyunk, nagy jó uram!

Igazán otthon voltak. Összecsõdültek a népek, s szemük-szájuk elállt a nagy álmélkodástól. Hogy tudtak ezek hazajönni, mikor mindkettõnek a lábán volt a nehéz rabbilincs. Hiába kérdezték, nem mondták meg senkinek, hogy milyen csudálatosképpen jöttek haza. Csak mikor Menenges meghalt, akkor mondta el a vörös királybíró, hogy Menenges az ördögök segítségével hozta haza.

Már akárhogy, de hazajöttek, s az is igaz, hogy Törökországban voltak, nagy erõs fogságban, mert azt a két nehéz láncot még nemrégiben is lehetett látni a kõhalmi vár egyik szegletében.