Az erdõzöldítõ és mezõvirágoztató királykisasszony

Volt egyszer egy öreg király. Bánattal feküdt, búval kelt ez az öreg király, mert hiába imádkozott az Istenhez, hogy áldja meg egy fiúgyermekkel, nem áldotta meg sem fiúval, sem leánnyal. Bú volt éjjele, bú volt nappala. Mindig azon tûnõdött, hogy kire hagyja az országát meg a királyságát.

Egyszer, amint jön a templomból, elhaladott mellette egy bolondforma, félkegyelmû ember. Azt mondja:

- No, ez is mindig kesereg. De addig kesereg, amíg egyszer csakugyan utoléri a nagy búbánat.

Hallja ezt a király, megállítja az embert, s kérdi tõle:

- Mit beszéltél, he?!

- Én azt, felséges királyom, hogy addig kesereg, amíg egyszer csakugyan utoléri a nagy búbánat.

- Hogy értsem ezt? - kérdi a király.

- Úgy, felséges királyom, hogy mindig kesereg egy fiú után. De még csak akkor lesz igazi bánata, ha az a fiú világra születik.

Eleget vallatta a király, hogy ugyan mi bánata lehetne abban. De a félkegyelmû emberbõl egy szó nem sok, annyit sem lehetett kivenni többet.

Na, eltelik egy-két nap. Hát egy reggel gyermeksírás költi fel a királyt. Egy szép aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten.

Örült a király, nem tudta, mit csinál nagy örömében. Az igaz, hogy örülhetett is, mert nem akadt ennek a gyermeknek párja hetedhét országon.

Mikor tizenkét napos volt, akkor már megszólalt. Hathetes korában kint szaladgált az udvaron. Esztendõs korában derék nagy legény volt.

Hanem mikor háromesztendõs lett a fiú, a király nagy öröme rettentõ nagy szomorúsággá változott. Azt mondta a királyfi az apjának, hogy õ megy világgá, s addig meg sem áll, míg az erdõzöldítõ és mezõvirágoztató királykisasszonyt meg nem találja. Kerül-e vissza, nem-e, azt egyedül a jó Isten tudja. De ha addig él is, megkeresi ezt a királykisasszonyt, s feleségül veszi.

Sírt az öreg király, még jobban a királyné. Sírásuktól zengett a palota. Könyörögtek, hogy ne menjen el. Hiszen olyan királykisasszonynak még hírét sem hallották.

Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, elbúcsúzott a királyfi a szüleitõl, felült kedves lovára. Utána ment ötven vitéz legény lóháton, úgy mentek világgá.

Esztendõ esztendõ után múlt, folyton mentek. Elfogyott a pénzük, s sorban el kellett adni az ötven legénynek az ötven lovat. Mind hazaküldötte õket, csak egyedül maradott. Azután a maga lovát is el kellett, hogy adja, s úgy ment tovább, gyalog.

Akkor aztán elérkezett egy olyan országba, melyben nem volt se fû, sem fa, sem virág. Egy rettentõ nagy pusztaság volt az egész ország.

Ment nagy búsan a királyfi, s estefelé beér egy városba. Kérdi ott egy embertõl:

- Mi az oka annak, hogy ebben az országban sem fû, sem fa, sem virág nincs?

- Hej, uram - mondja az ember -, nagy oka van annak! Még ennek elõtte hat hónappal volt ebben az országban fû-fa-virág, minden. De akkor az ország átok alá került, s addig ez alól meg sem szabadul, míg az erdõzöldítõ és mezõvirágoztató királykisasszony kedvére való férjet nem kap, s azzal a mi országunkon keresztül nem utazik.

Kérdi a királyfi:

- Hol lakik az a királykisasszony?

- Jaj, uram, nem tudom én azt, nem tudja azt senki lélek! Talán egy öreg, vak koldus van a városban, az, ha tudja.

Azután az ember elbeszélte a királyfinak, hogy az ország miért került átok alá.

- Azért került - mondá az ember -, mert a király egyetlen fiát, tudta nélkül, eladta a sátánnak. Az pedig úgy történt, hogy a királyt a háborúban megverték, elfogták s fel akarták akasztani. Mikor a tömlöcben ült, imádkozott, s készült a halálra, hirtelen megnyílott az ajtó, belépett egy rongyos ember, s azt mondta a királynak:

- Felséges királyom, ne búsulj, mert én megszabadítlak téged is meg az országodat is, ha nekem adod a feleséged után a legkedvesebbet.

Megígérte a király, hogyne ígérte volna meg, hiszen akkor még nem volt gyermeke. Nem tudta, hogy azalatt, míg õ háborúzott, a feleségének fia született. Ez a rongyos ember maga a sátán volt, s ki is szabadította a királyt, visszaadta az országát, elkergette az ellenséget. Hej, Istenem, mekkora öröme volt a királynak, mikor hazaért, mikor meglátta az õ szép kis fiacskáját! Volt nagy dínomdánom a palotában, de akkora, hogy hét hónapig vége sem szakadott. A hetedik hónap utolsó napján, mikor a király a legnagyobb vigasságban volt, belépett a sátán, s azt kérdezte a királytól:

- Felséges királyom, a felesége után mi a legkedvesebb felséged szívének?

Megnézi a király a csillogó-villogó ruhájú embert, s mondja:

- Hát a fiam! Mi lehetne más!

- No bizony ha az, akkor viszem is magammal, mert felséged nekem ígérte volt.

- De bizony nem viszed! - kiáltott a király, s az inasokkal kidobatta a sátánt.

Aztán telt-múlt az idõ. Mikor a fiú éppen hétesztendõs lett, megint eljött a sátán, s kérte a fiút. Bezzeg hogy a király megint kidobatta.

De most a sátán sem vette a dolgot tréfára. Nagy bosszúságában minden fát, füvet gyökerébõl kiirtott, s megüzente a királynak, hogy addig egy szál fû sem serked ki a földbõl, míg a fiát oda nem adja neki.

Eleget járt-kelt, kérdezõsködött a király, hogy lehetne ettõl az átoktól megszabadítani az országot. De senki azt ki nem tudta találni. Csak egy öreg, vak koldus hebegett valamit, hogy csak várjanak türelemmel, ne adják oda a királyfit a sátánnak, mert felszabadul az ország az átok alól, ha kedvére való férjet kap az erdõzöldítõ és mezõvirágoztató királykisasszony, s azzal az országon keresztülutazik.

Nem volt nyugodalma a királyfinak. Ment egyenesen az öreg, vak koldushoz. Ágyban feküdött az öreg koldus, úgy tetszett, hogy készülõdik a halálra. Köszönti a királyfi:

- Adj isten jó estét, bátyámuram!

- Adjon isten, édes fiam, hát te minek jöttél ide? Nem jár énhozzám semmiféle emberi lélek.

- Hej pedig - mondja a királyfi - rajtam csak bátyámuram segíthet!

- Hát akkor csak add elé szaporán, amit akarsz! Mert nekem csak egy fertály órám van hátra, s aztán megyek a másvilágra.

Elmondja a királyfi, hogy mit akar.

- Hm, fiam, hiszen útbaigazíthatlak, megtalálhatod azt a királykisasszonyt. De mit érsz vele? Úgysem lehet a feleséged, mert annak olyan legény kell, aki késõn született gyermek. Aki senkitõl sem hallott róla, s mégis tudja, hogy van ezen a világon.

- Hát akkor jól van - mondá a királyfi -, hiszen én csak ma hallottam róla mástól, s immár három esztendeje, hogy keresem.

- Na, édes fiam - mondá az öreg vak koldus -, akkor a jó Isten vezérelt énhozzám, s ugyan jó, hogy ma jöttél el, mert holnap már elkéstél volna. Nesze, fiam, adok neked egy pálcát. Akármit gondolsz, akármit kívánsz, csak porba kell rajzolnod ezzel a pálcával, s mindjárt elõtted terem.

Ahogy ezt mondta az öreg koldus, abban a szempillantásban meghalt.

A királyfi szépen eltemettette a vak koldust, aztán elindult toronyirányban.

Amint ment, mendegélt egy nagy pusztaságon keresztül, eltikkadott erõsen, de vizet nem látott sehol.

- Hej, istenem - sóhajtott fel a királyfi -, de jó volna most csak egy alma is!

Az ám, gondol egyet, megpróbálja a pálcát. Egy almát rajzol bele a porba, s abban a pillanatban kikerekedett a földbõl egy szép piros alma.

- Úgy-e - mondja a királyfi -, hát ez csakugyan olyan pálca?

Mindjárt rajzolt vele egy szárnyas kocsit, csakugyan ott is termett elõtte. Beleült a kocsiba, repült az vele erdõkön-mezõkön, tengereken át. Egyszer csak leszállott egy városnak a végén, éppen annak a városnak a végén, ahol a királykisasszony lakott.

Hanem ez az ország volt ám csak igazi zöld ország. Télidõ volt, s mégis zöld volt erdõ-mezõ, s nyíltak a virágok mindenfelé. Kérdi az emberektõl, mi az isten csudája ez.

- Nem isten csudája ez - mondták az emberek -, a királykisasszony zöldíti az erdõt s virágoztatja a mezõt télen is.

Ment a királyfi egyenest a király udvarába. Ott éppen akkor fogott be a kocsis négy szép paripát a hintóba. Kérdi a kocsist:

- Hová készülõdtök, barátom?

- Viszem bálba a királykisasszonyt - mondja a kocsis.

A királyúrfi egyszeriben megfordult, kiment a kapu elé, ott meghúzódott, s várta, míg a királykisasszony elmegy.

Mikor a hintó kiment a kapun, hirtelen rajzolt magának egy kocsit, hozzá négy lovat, s hajtott a királykisasszony után. Jól megjegyezte, hogy melyik házba ment föl. Õ pedig bement egy fogadóba, ott rajzolt a pálcájával magának egy szép ezüstgúnyát. Fölvette, s ment a bálba.

Hiszen volt ott sok szép dali legény, hercegek, grófok. De mikor õ belépett, minden szem megakadott rajta, s legkiváltképpen a királykisasszony szeme. Egyet-kettõt táncolt a királykisasszony másokkal is, de egész éjjel a királyfival járta.

Másnap is volt bál, arra is elment a királyfi. De most már aranyruhában. Mikor a bálból hazament a királykisasszony, nagy sírva nyakába borult az édesapjának.

- Édes lelkem, apám, meghalok, ha azé a dali szép legényé nem lehetek, aki elsõ este ezüst-, másik este aranygúnyában volt a bálban.

- De már inkább légy a felesége, akárki fia-borja legyen - mondja a király. S kihirdette, hogy azok a legények, akik ebben s ebben a bálban ott voltak, jelenjenek meg elõtte.

Eljöttek mind, csak a királyfi nem. Sírt a királykisasszony, búsult, évelõdött a király, mert egyetlen leánya már félig halálra vált a nagy bánattól.

Akkor a király megparancsolta, hogy ahány legény van az országban, mind jöjjön hozzá, hátha azok közt megtalálja a királykisasszony azt a dali szép legényt.

Összecsõdültek a legények mindenféle rendbõl, nem volt közöttük a királyfi.

Akkor feljött a palotába a fogadós, s jelentette, hogy van nála egy vándorlegény, az még nem járt a királynál. Mindjárt küldöttek érette katonákat, s hozták, hogy a lába sem érte a földet.

A királykisasszony elé állítják, s kérdi a király:

- Na, leányom, ez-e az a legény?

- Ez lelkem, édesapám, ez.

De lett nagy öröm, különösen mikor megtudták, hogy ez a dali szép legény nem olyan jöttment ember, hanem királyfi. Mindjárt papot hívattak, összeeskették a fiatalokat, csaptak lakodalmat, hét országra szólót.

Akkor aztán a királyfi rajzolt egy szárnyas kocsit, s ahogy ez elõtte termett, beleült a feleségével, s ím - halljatok csudát! - amint keresztülrepült a kocsi azon a pusztasággá lett országon, tele lett a föld fûvel, fával, virággal.

Egy kicsit beszóltak a királyhoz, aztán meg sem pihentek, repültek haza a királyfi öreg szüleihez.

No hiszen, jó, hogy megérkeztek, mert az öreg király s királyné annyit sírtak a fiuk után, hogy szinte elveszítették a szemük világát.

Megtartották a másik lakodalmat is. Hét nap s hét éjjel mindig állott a vendégség, s még talán ma is vigadoznak, ha meg nem haltak.