A szekeres ember

Az Erdõdy família vára volt réges-régen Szomota vára. Ennek elõtte több száz esztendõvel történt, hogy egyik Erdõdy a várat egy Zsongor nevû hû emberének az õrizetére bízta. Ez a Zsongor jobbágyember volt, de a gazdája felszabadította, s míg Erdõdy uram Pozsonyban volt, a király mellett, azalatt Zsongor volt az úr a várban. De aztán adta is az urat. Egykori jobbágytársait folyton ütötte-verte, s hogy elrettentõ példát adjon, akik egy s más parancsát nem teljesítették, még fel is akasztatta. Zsongor uram pedig rendesen olyat parancsolt, hogy a szegény jobbágyok nem tudták végbevinni parancsolatját.

Egyszer többek közt levelet írt a gazdájához, s azt parancsolta egy jobbágynak, hogy három órának a leforgása alatt vigye el a levelet Pozsonyba, ott pihenhet egy órát, s a másik három órának a leforgása alatt jöjjön vissza.

Eleget könyörgött a szegény jobbágy:

- Uram, ne kívánj tõlem lehetetlenséget, hiszen még kengyelfutó sem tudná megjárni azt az utat kétannyi idõ alatt sem.

Zsongor rákiáltott:

- Egy szót se többet, mert karóba húzatom a fejedet! Indulj!

Elindult a jobbágy nagy búsan, s a vártól nem messze rengeteg erdõbe ért. Amint ott menne nagy sebesen, ahogy csak a lábai bírták, utolér egy embert, aki három fekete lóval mendegélt az úton nagy csöndesen. Köszönti a jobbágy, a szekeres ember fogadja.

- Hová, merre, földi?

- Megyek Pozsonyba - felelt a jobbágy búsan, s a könnye is kicsordult.

- Hát az olyan nagy szomorúság kendnek?

- Hogyne volna, mikor ha három óra alatt oda nem megyek, s másik három órában vissza nem megyek a várba, szörnyû halálnak halálával halat meg a gazdám.

- No, azért ugyan ne epessze kend magát - vigasztalta a szekeres ember -, üljön fel ide mellém, majd elviszem én!

Felül a jobbágy a szekérre, nagyot rittyent ostorával a szekeres ember, hogy megcsendült belé az erdõ, s - halljatok csudát! - abban a pillanatban nekiiramodott a három fekete ló, vágtattak a szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Zúgott az erdõ, mintha fergeteg zúgott volna, s hát egy óra sem telt belé, megállt a szekér a város kapuja elõtt.

- Na, most menjen be kend a városba, adja által a levelet, s jöjjön ide vissza - mondta a szekeres ember.

A szegény jobbágynak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Csakugyan ott volt a város kapuja elõtt. Sietett Erdõdy uramhoz, átadta a levelet, Erdõdy uram is megírta mindjárt a feleletet, s azzal szaladott a jobbágy vissza a szekeres emberhez. Felült a szekérre, nagyot rittyentett a szekeres ember, s amilyen sebességgel idevágtattak, úgy vágtattak vissza a fekete paripák. Mikor az erdõbe értek, éppen oda, ahol a jobbágy felült volt a szekérbe, a szekeres ember hirtelen megállította a lovakat. Reszkettek a lovak, szakadt le róluk a hab, de bezzeg reszketett a szegény jobbágy is, s csurgott arcáról a hideg veríték a rettentõ félelemtõl. Azt hitte, hogy az ördög szekerén utazott. Észrevette ezt a szekeres ember, elnevette magát.

- Tudom, hogy mit gondolsz rólam, de ne félj, te szegény ember. Nem az ördöggel, az Istennel utaztál te most. Eredj csak haza békességben!

A jobbágy még csak nem is szólhatott, a szekeres ember eltûnt a három szép fekete lóval, mintha föld nyelte volna el.

Hazamegy a jobbágy, átadja Zsongornak az írást, amit Erdõdy uramtól kapott. Nézte, nézte Zsongor, hol a jobbágyot, hol a levelet: nem akart hinni szemeinek.

- Lehetetlen, lehetetlen! - dörmögte magában.

Forgatta errõl-arról az írást, de bizony az az Erdõdy írása volt. Rajta volt a pecsétje is.

- No, hallod-e, ördöngösség van a dologban - szólalt meg Zsongor. - Magyarázd meg nekem ezt a csudát!

A jobbágy elmondott hûségesen mindent, úgy, ahogy történt.

Hát egyszerre csak mintha nagyot csattanna az ég, s kerekednék rettentõ fergeteg - bevágtat az udvarra a szekeres ember, rittyent az ostorával, hogy ég s föld megzendül belé! Nézi, nézi Zsongor, reszketni kezd egész testében, mint a nyárfalevél, s amint mellette elvágtat a szekeres ember, csak elterül a földön. Fel sem kelt többet, szörnyethalt abban a pillanatban.

A szekeres ember pedig elvágtatott, mint a sebes szél, s eltûnt az erdõben, mintha a föld nyelte volna el.