Brúgó

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak felesége meg egy szép leánya.

A szegény ember egyszer elmegy a vásárba, hadd vegyen egy s mást, amire szükség van a háznál, na, meg egy ünneplõ ruhát is a leányának s fekete kendõt az anyjuknak. Megy a vásáron végig, s hát látja, hogy tele van egy korcsma emberekkel, húzzák a cigányok, esznek-isznak, táncolnak az emberek. De még az utca is tele van néppel, mind a korcsma elé csõdültek. Úgy nézték, hallgatták, hogy mi van odabent. Gondolja magában a szegény ember: "Isten neki, bemegyek én is, megiszok egy messzely bort, nekem sem árt meg."

Bemegy a szegény ember, s hát a korcsma közepén egymagában táncolt egy nagy fekete, zsíros bundás ember, s csak úgy szórja az ezüsttallérokat a cigányoknak, de még az embereknek is. Aztán kínált boldog-boldogtalant:

- Egyék-igyék, bátya, legyen egyszer vasárnapja!

Ahogy bement a szegény ember, parolázott vele a nagy fekete, zsíros bundás ember, leültette, kínálta étellel-itallal. Hát a szegény ember evett-ivott. Mikor aztán ételbõl-italból elég volt, megköszönte illendõképpen, elbúcsúzott a zsíros bundás embertõl, s ment ki a vásárba. Ott elkezdett alkudozni egy ünneplõ ruhára, s hát csak odatoppan a nagy fekete, zsíros bundás ember, kiveszi a piros bugyellárisát, s a szegény ember helyett kifizeti az ünneplõ ruhát.

- Ezt a leányodnak - mondotta a zsíros bundás ember.

Aztán vett egy egész öltözet ruhát, asszonynak valót.

- Ezt vidd a feleségednek.

No, ez még nem volt elég. Volt ott cifraszûr, dolmány, rámás csizma s miegyéb, megvette azokat is a szegény embernek. Ott mindjárt volt két szép csikó s fáin vasas szekér: kifizette azt is.

- Ez is a tied, szegény ember.

Szeme-szája elállott a szegény embernek. Hálálkodott, fogadkozott, hogy így meg úgy megszolgálja, mert õ bizony meg nem érdemelte ezt a nagy jóságot. De el sem búcsúzhatott a zsíros bundás embertõl, elvegyült az a vásáros népek közt, a szegény ember pedig elindult hazafelé.

Hajt hazafelé a szegény ember szép csendesen, s hát egyszer csak elejébe toppan a zsíros bundás ember. Bezzeg megörült a szegény ember, s mindjárt hívta, hogy üljön fel a szekérre.

Na, fel is ült a zsíros bundás ember, pipára gyújtnak, aztán elkezdenek beszélgetni mindenrõl. Egyszer azt kérdi a zsíros bundás ember:

- Úgy-e, van neked egy szép eladóleányod?

- Hogyne volna, van bizony nekem, olyan szép, hogy nincsen párja hét puszta határban.

- Úgy-e, hogy Juliskának hívják?

- Annak hívják. Hát azt honnét tudod?

- Ne kérdezd te, hogy honnét tudom, elég az, hogy tudom. Csak menj haza békével, majd elmegyek hozzád háztûznézõbe.

Egy keresztútnál aztán leszállott a zsíros bundás ember, elbúcsúztak egymástól, s a szegény ember hazament a sok szép ajándékkal. Eltelik egy hét, eltelik két hét, el a harmadik is, s hát csakugyan jön a zsíros bundás ember, de nem bundában, hanem olyan ragyogó, fényes ruhában, hogy királyfinak is beillett volna.

Bezzeg fogadták nagy örömmel, felvetették a konyhát, ahogy lehetett, etették-itatták, traktálták, s még aznap megtartották a lakodalmat. Szép volt a legény, szép a leány is: nem kellett bíztatni, hogy szeressék egymást. Vége lesz a lakodalomnak, a nagy hejehujának, s a fiatalok fölkerekednek. Azám! De nem szekéren mentek, hanem mikor kiléptek az ajtón, honnét, honnét nem, elejükbe ugrott egy kecske, arra felült a zsíros bundás ember, fölkapta rá a feleségét is. Aztán hirtelen nagy forgószél kerekedett, s úgy eltûntek, mintha a föld nyelte volna el.

Hej, istenem, lett nagy szomorúság a szegény ember házában! Ím, a leányukat odaadták magának az ördögnek, mert ördög volt az, mégpedig Brúgó, az volt a neve.

Jaj, sírt a szegény leány is! Majd megölte a búbánat, hogy ördög kezébe került. De a kecske csak vágtatott, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben, szállt a magas levegõégben, erdõk-mezõk, tengerek fölött. A szegény leány azt sem tudta, él-e, hal-e.

Egyszer aztán mégis leszállott a levegõégbõl, éppen egy nagy rengeteg erdõ közepén. Ott leültek egy fa alá, s a leány csak sírdogált, hiába vigasztalta Brúgó, hiába cirókálta-morókálta, hiába hízelkedett neki mézesmázos szavakkal.

Nem messze attól a fától, ahol megpihentek, volt egy forrás. Mondta a leány:

- Engedd meg, hogy igyak abból a forrásból, mert majd meghalok szomjan.

- Csak eridj, igyál - mondta Brúgó -, de meg se próbáld, hogy elszökjél, mert a föld gyomrában is megtalállak, s szörnyû halállal halsz meg!

Odamegy a leány a forráshoz, iszik belõle, s amint vissza akart indulni, egy fehér galamb röppent a forrás mellé:

- Te jó leány - kérte a galamb -, adj egy csepp vizet ebbõl a forrásból!

- Jó szívvel - mondotta a leány. Aztán vizet merített a markával, s megitatta a galambot.

- Köszönöm, te jó leány, jótétel helyébe jót várj.

Azzal a galamb elröpült, a leány pedig visszament Brúgóhoz.

Brúgó felült a kecskére, ölbe kapta a leányt, s vágtattak tovább. Vágtattak erdõk-mezõk, tengerek felett, s egyszerre csak leszállott a kecske egy nagy fekete vár elõtt, amelynek minden ablaka be volt falazva. Ott Brúgó a leányt bevitte egy sötét szobába, ledobta egy priccsre, s azt mondta:

- Itt maradsz ezentúl, ez a te lakásod.

Azzal kiment, otthagyta a leányt, aztán megint visszafordult, s bedobott az ajtón három kosfejet. Azt mondta:

- Ennek a három kosfejnek szemét, száját, fülét, orrát fõzd meg s edd meg! A többit pedig készítsd a cselédeknek!

Haj, sírt a szegény leány, szakadott a könnye, mint a záporesõ. De mit volt mit tenni, fogta a három kosfejet, s keserves könnyhullatások közt elkezdette tisztogatni.

Egyszerre csak megnyílik az ablak, s berepül rajta a fehér galamb.

- Hát te miért sírsz olyan keservesen, te jó leány?

- Ó, hogyne sírnék - mondotta a leány -, mikor ördögnek a házába kerültem, s csak hallgass ide, mit parancsol nekem, hogy ennek a három kosfejnek szemét, száját s fülét fõzzem meg s egyem meg, a többit pedig adjam a cselédeknek.

- Azon bizony egyet se búsulj - mondotta a galamb -, csak fõzd meg úgy, ahogy az urad parancsolta. Aztán mikor már megfõzted, van a konyhában egy macska, annak add oda, hogy egye meg.

A galamb elrepült, a leány pedig fõzéshez látott, s mikor azzal készen volt, a macskának dobott mindent, s az meg is ette mind egy befaló falásig.

Jõ haza Brúgó, jönnek vele a cselédei is, s kérdi a leányt:

- Na, megfõzted-e a három kosfejet?

- Megfõztem - felelt a leány.

- Meg is etted?

- Meg.

- Szem, száj, fül, orr, hol vagytok? - kérdi Brúgó.

- Itt vagyunk a jó meleg hasban - feleltek azok.

Megörült ennek Brúgó, egyszeriben megvilágosult a setét szoba. Lett nagy dínomdánom, hejehuja, lakodalom, s úgy kedvire járt az asszonynak, hogy az csupa csuda. Hiába volt ördög, mégsem vette észre, hogy a macska ette meg a három kosfejnek a szemét, a száját, a fülét s az orrát.

Telik-múlik az idõ. Brúgónak hová, hová nem, el kellett utaznia, s megparancsolta a cselédeknek, hogy az asszonynak minden szavát megfogadják, mert hét esztendeig lesz oda, s azalatt az asszony lesz az úr a háznál.

Egyedül maradt az asszony a nagy palotában. Bú volt éjjele, bú volt nappala. Csak kesergett mindig, hogy hírét sem hallja apjának, anyjának. Itt kell, hogy elpusztuljon az ördög házában.

Amint egyszer sírdogálna, berepül hozzá a fehér galamb, s kérdi:

- Hát te mért sírsz megint, te jó leány?

- Ó, hogyne sírnék, mikor az ördögnek a házába kerültem, s nem is lesz innét soha szabadulásom.

- Egyet se búsulj - mondotta a galamb -, hallgass csak reám. Csináltass a cselédekkel egy olyan bárkát, melyen sem ajtó, sem ablak. Hordass belé hét esztendõre való eleséget. Akkor aztán eresztesd a sík tengerre, menj be a bárkába egy titkos ajtón, vidd magaddal a várkapu kulcsát is, a többit bízd a jó Istenre.

A galamb szépen elrepült, a leány pedig mindjárt megparancsolta a cselédeknek, hogy csináljanak ilyen meg ilyen bárkát. Hát a cselédek meg is csinálták, hordottak bele hét esztendõre való eleséget, beletaszították a tengerbe, a leány pedig egy titkos ajtón szépen bebújt a bárkába, s azzal Istennek ajánlotta lelkét.

Telik-múlik az idõ. Eltelik egy esztendõ, eltelik kettõ, s hát a harmadik esztendõben hazakerül Brúgó, pedig mikor elment volt, azt mondta, hogy hét esztendeig ne is várják. Keresi a feleségét, végigjár a szobákon: volt feleség, nincs feleség. Kérdi a cselédeket, de azok nem mertek szólani semmit.

Hopp! Fölpattan Brúgó a kecskére, benyargalta az egész világot, megkérdezett boldog-boldogtalant, nem láttak-e ilyen meg ilyen leányt. Nem látta senki. Akkor neki a tengernek, benyargalta azt is, de ott sem találta meg.

Hazament nagy búsan Brúgó, ette a méreg s a bosszúság, hogy egyszer talált egy igazi jó feleséget, aki megfõzte a kosfejeket, s meg is ette a megennivalót, s most abból is kifogyott.

Ezalatt a bárka úszott szép csendesen, s mikor majd négy esztendeje úszott, meglátták a halászok, kihúzták a tenger partjára, megtalálták benne a leányt, vitték egyenesen a királyfihoz. A királyfinak erõsen megtetszett a leány, ott tartotta magánál. De hogy szavamat össze ne keverjem, ez a királyfi olyan kényes volt az ételben, hogy csak az édesanyja fõztjébõl evett. Fogadhatott a királyné akármilyen híres szakácsokat, nem evett a fõztjükbõl.

Egyszer, mikor a királyfi vadászni volt, a leányhoz repül a fehér galamb, s azt tanácsolja neki, hogy menjen ki a konyhára, segítsen fõzni a királynénak.

A leány megfogadta a tanácsot, kiment a konyhára, ott sürgölõdött-forgolódott, fõzte a levest, gyúrta a tésztát. Jön az öreg királyné, nézi, nézi a leányt, megtetszett neki a keze fogása, s kérdi tõle:

- Hát te ki s mi vagy, édes leányom?

- Én bizony egy szegény ember leánya vagyok, felséges királyné.

- Hát hogy s mint kerültél te ide?

Elmondja a leány nagy búsan a történetét, hallgatja az öreg királyné, s azt mondja:

- No, lám, lám, de jó volna, ha a fiam feleségül venne téged. Megfõzi a leány az ebédet, aztán visszamegy a szobájába, ahol a királyfi tartotta. Jön haza a királyfi, asztalhoz ül, s kezd áradozni, hogy õ soha még ilyen jó ebédet nem evett.

- Pedig ezt nem én fõztem, fiam - mondja a királyné.

- Hát ki?

- Az a leány, akit a szobádban tartasz elzárva.

Szalad a királyfi az ajtóhoz, szól a leánynak:

- Nyisd ki, te szép leány, az ajtót!

- Bizony nem nyitom én - felelte a leány.

Hiába istenkedett a királyfi, a leány nem eresztette be. Másnap megint vadászni ment a királyfi, de föltette magában, hogy hamarább visszafordul, akkor majd a konyhában találja a leányt. Úgy is lett, ahogy a királyfi gondolta. Ahogy hazajött a vadászatról, ment egyenesen a konyhába, s hát ott süt-fõz a leány. Hirtelen betoppan a királyfi, megfogja a leány kezét, s mondja lelkes szóval:

- Te az enyim, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!

Hát éppen abban a szempillantásban kinyílik az ablak, beröppen a fehér galamb, s mondja a leánynak:

- Hamar, hamar, bújj be a bárkába, mert jõ Brúgó!

Hej, istenem, szalad a leány, elbújik a bárkába, hanem a királyfi is elészólítja a legényeit, hamar megolvasztat 300 mázsa szurkot, s a kapu elé önteti. Jön Brúgó sebes vágtatással, nekivágtat egyenesen a kapunak, bele a forró szurokba, s porrá égett kecskéstül, mindenestül.

Akkor a fehér galamb rászállott a bárkára, s mondta a leánynak:

- Na, most kijöhetsz, elpusztult Brúgó, nem kell félned tõle. Lehetsz azé, akihez a szíved hajlandósággal vagyon. Még csak azt a tanácsot adom, hogy a Brúgó várának a kulcsát dobd a tengerbe, tenger vize majd kiveti a kulcsot, a Brúgó cselédei megtalálják, s elhozzák neked. Te meg add által a királyfinak, õ lesz ezentúl Brúgó várának a gazdája.

A fehér galamb aztán elrepült, s még aznap megvolt a lakodalom. Hét nap s hét éjjel szólt a muzsika, akkor aztán a szegény leányból lett királyné kisétált az urával a tenger partjára, a kulcsot beledobta a tengerbe, s hét óra sem telt belé, jöttek a Brúgó cselédei nagy örvendezéssel. Tudták már ebbõl, hogy Brúgó elpusztult. Eleget sanyargatta õket Brúgó, bezzeg örültek, hogy más gazdájuk akadt.

Egy hét múlva, kettõ múlva felkerekedett a fiatal pár, elmentek Brúgó várába, s ím, amikor beléptek, megvilágosodott egyszerre, ragyogott, tündökölt minden szege-köve. Aztán ismét felkerekedtek, s idehozták a királyné apját, anyját, minden nemzetségét. Azt sem tudták ezentúl, hogyan élnek, olyan vígan éltek.

Itt a vége, fuss el véle!