Szélike királykisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta farkú malac túr, volt egy király, annak egy fia, János volt a neve.

Azt mondja egyszer a király a fiának, aki serdülõ legényecske volt:

- Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál! Úgy lesz belõled derék ember.

Kétszer sem mondotta ezt János királyfi, tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe, elbúcsúzott apjától, anyjától, s ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, találkozik az úton egy rettentõ hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja. Nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy, erõs csodálkozástól, mert õ még ilyen hosszú embert nem látott. Kérdezte:

- Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged?

Felelte a hosszú, vékony ember:

- Az én nevem: Villámgyors. Olyan sebesen tudok futni, mint a villámlás, még annál is sebesebben.

- No, azt szeretném látni - mondja a királyfi.

Még jóformán ki sem mondja, eléugrik a bokrok közül egy szarvas. Uccu! utána Villámgyors, egyet szökik, kettõt ugrik, s utoléri a szarvast.

Mondja a királyfi:

- Már most csakugyan elhiszem, hogy oly sebesen tudsz futni, mint a villámlás. Gyere velem, legyünk kenyeres pajtások, bizony nem bánod meg.

Kezet csapnak, barátságot fogadnak, mennek ketten tovább.

Amint mennek, mendegélnek, látják, hogy egy rettentõ széles vállú ember feküdt egy nagy hegynek, s azt emelgeti. Odamennek, köszönti a királyfi, s kérdi a széles vállú embert:

- Hát te ki vagy s mi vagy, atyafi?

Feleli a széles vállú ember:

- Én Hegyhordó vagyok. Nincs az a nagy hegy, hogy a vállamon el ne vigyem.

Mindjárt fel is kapta azt a hegyet, s vitte a vállán, mintha csak egy zsák búza lett volna.

- Ejnye, atyafi - mondja a királyfi -, nem csapnál fel közénk kenyeres pajtásnak?

- Jó szívvel - mondotta Hegyhordó.

Azzal kezet csaptak, s mentek tovább hárman. Mentek, mendegéltek, s beértek egy rengeteg erdõbe. Hát ott egy rengeteg széles mellû ember csak ráfúj a fákra, rettentõ szél kerekedik, s a fák szörnyû nagy recsegéssel-ropogással dõlnek ki tõbõl.

Megállanak a kenyeres pajtások, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól, még ilyet sem láttak világéletükben. Kérdi a királyfi:

- Hát te ki vagy s mi vagy? Mi a mesterséged?

Mondja a széles mellû ember:

- Én Fúvó vagyok, s egy fuvintásomra a legnagyobb ház is összedõl, s a legnagyobb fákat is pozdorjává töröm.

- Ejnye - mondja a királyfi -, éppen nekünk való ember vagy, állj közénk kenyeres pajtásnak.

Mindjárt kezet csapnak, nagy barátságot fogadnak s mentek tovább. Most már voltak négyen.

Mennek, mendegélnek, s találkoznak az úton egy nyilas emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi tõle:

- Hát te ki vagy, mi vagy, mi a mesterséged?

Mondja a nyilas ember:

- Én Jóltaláló vagyok, a borsószemet úgy ellövöm akárkinek a tenyerérõl, hogy a tenyerének semmi baja nem lesz.

- Próbáljuk meg! - mondja a királyfi.

Volt a nyilas embernél egy szem borsó, azt a királyfi a tenyerén kitartotta, s a nyilas ember csakugyan úgy ellõtte, hogy a királyfi tenyerét a nyíl még csak nem is súrolta.

Na, kezet csap a királyfi Jóltalálóval is, s mentek tovább öten. Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy kicsi, zömök emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi:

- Hová, merre, földi? Ki s mi vagy, mi a mesterséged?

Felelt a kicsi, zömök ember:

- Az én nevem Péter, s ha a fejemet a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak s cselekszenek, akármilyen messzire vagyok tõlük.

Megörvend a királyfi Péternek, erõsen megbarátkoznak, s ment Péter is velük. Most már voltak hatan, mind kenyeres pajtások. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s addig mentek, mendegéltek, amíg éppen Tündérországba nem értek.

Volt Tündérország királyának egy gyönyörûséges szép leánya, akinél szebbet a világ nem látott, s aki olyan sebesen tudott szaladni, mint a szél. Nem is volt más az õ neve: Szélike királykisasszony.

Egyszer kihirdetteti a király az országában, még azon is túl, hogy annak adja a leányát, aki a futásban elhagyja, de úgy próbáljon szerencsét akárki, hogyha leányát el nem tudja hagyni, karóba kerül a feje.

Hiszen próbáltak szerencsét királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények, de karóba is került a feje valamennyinek.

Hallják ezt a kenyeres pajtások, fölmennek mind a királyhoz, s ott elõretaszigálják Villámgyorsat, hogy hát ez a pajtásuk szerencsét próbálna.

- Jól van - mondja a király -, csak próbálj, kilencvenkilenc legénynek karóban a feje, a századik lesz a tied.

Tenger nép gyûlt a király udvarába, hadd lássák, melyik tud jobban futni, Szélike-e, vagy az a hosszú, langaléta ember?

Megfutamodik Szélike, utána Villámgyors, egyet ugrik, kettõt szökik, s úgy elhagyta Szélikét, hogy az nagy, erõs szégyenében keservesen sírni kezdett.

Azt mondja a király Villámgyorsnak:

- Hiszen sebesebben futottál, az igaz, de bizonyosan valami baja van a leányomnak. Tegyünk holnap még egy próbát.

Futnak másodszor is, de Villámgyors most is úgy elhagyta Szélikét, hogy Szélike még nyomába sem ért. Hej, istenem, szégyellette magát a királykisasszony erõsen, sírva szaladt a palotába.

- No, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, látom, hogy most is jobban futottál, mint a leányom, de harmadik az isten igaza, fussatok harmadszor is.

Ezalatt Szélike királykisasszony egyet gondolt, s Villámgyorsnak egy gyönyörû szép gyémántgyûrût küldött ajándékba. Örült Villámgyors az ajándéknak, mert nem tudta, hogy miféle gyûrû az. Afféle gyûrû volt az, hogy aki az ujjára húzta, mikor menni akart, a földbe gyökeredzett a lába. No de ha Villámgyors nem tudta ezt, bezzeg tudta Péter, mert õ a földhöz nyomta a fejét, s megtudta, hogy min jár a Szélike esze. Mindjárt szólott Jóltalálónak, hogy mikor Villámgyors kiáll futásra, lõje el a gyûrû fejét, mert abban van a varázs.

Na, elkövetkezik a harmadik nap. Kiáll Szélike s Villámgyors egymás mellé. Megfutamodik Szélike, futna Villámgyors is, de nem tud. Állott egy helyben, mintha odacövekelték volna.

Abban a szempillantásban Jóltaláló megcélozza a gyûrû fejét, ellövi, s hát indul Villámgyors, szalad, mint a villámlás, s harmadszor is elhagyta a királykisasszonyt.

Sírt a királykisasszony, majd fölvetette a méreg s a bosszúság. Hogy az a hosszú, vékony ember így csúffá tegye! Most már akár akar, akár nem, hozzá kell menni feleségül. Pedig úgy láttam, mint ma, a királykisasszonynak János királyfin akadt meg a szeme. Bizony nem bánta volna, ha ez hagyja el a futásban.

Bezzeg megörült, mikor a kenyeres pajtások fölmentek a királyhoz, s azt mondotta Villámgyors, hogy nem kell neki a királykisasszony, csak annyi aranyat s ezüstöt adjon neki, amennyit Hegyhordó el bír vinni.

- Adok én jó szívvel - mondotta a király -, nem annyit, de többet, mint amennyit egy ember elbír.

Megtöltetett hat szekeret arannyal-ezüsttel színig.

- Itt van, vigyed, ha bírod!

Fölkapja Hegyhordó a hat szekér aranyat s ezüstöt, de annyi volt neki, mint másnak hat zacskó arany. Hozatott a király még hat szekér aranyat s ezüstöt: meg se kottyant Hegyhordónak.

No, már ennél több aranya s ezüstje a királynak sem volt. Akkor összeszedték, ami drágaság csak volt a palotában. Aranytálakat, tányérokat, késeket, villákat, kanalakat s mindent. Mikor mind felszedte Hegyhordó, mondta:

- No, most elég!

Elmentek a kenyeres pajtások, de alig mentek el, a király erõsen megbánta, hogy ezeknek a jöttment embereknek azt a rengeteg sok kincset odaadta. Gondolkozott, okoskodott, törte a fejét, hogy tudná valamiként visszaszerezni. Egyet gondol, s utánuk szalasztja Szélikét, hadd menjen velük, mintha elrabolták volna, akkor aztán utánuk küld egy regiment katonát, s Szélikét meg a tenger kincset is visszahozatja.

Hiszen Szélikének sem kellett egyéb. Bezzeg szaladott örömmel utánuk. Hipp-hopp! egy szempillantásra utolérte õket, s mindjárt János királyhoz szegõdött, mellõle el sem maradott.

Mennek, mendegélnek, egyszer Péter lehajtja fejét a földre, s azt mondja a pajtásainak:

- No, most mindjárt csúf dolgunk lesz. A király egy regiment katonát indított utánunk, minket elpusztítnak, s Szélikét meg a kincset visszaviszik.

- Úgy-e - mondja Fúvó -, hát csak jöjjenek. A többit bízzátok rám.

Jött is a regiment. Mikor egy puskalövésnyire volt, visszafordult Fúvó, megfújja magát, kerekedik rettentõ nagy forgószél, s elfújta a katonákat lovastul, mindenestül, talán még a világ végén is túl.

Most már mehettek békességben. Szépen hazaértek a János királyfi udvarába. Ott a termérdek kincset öten elosztották egymás között, János királyfinak maradt Szélike királykisasszony.

Mindjárt papot hívtak, lakodalmat laktak, üstre fõztek, teknõre tálaltak. Csak lé volt kilencféle. Én is ott voltam ebédre. Ettem-ittam, jól mulattam, s aztán szépen elkullogtam.

Itt a vége, fuss el véle!