Fadöntõ

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy gazdag juhász, akinek annyi juha volt, mint égen a csillag. A között a rengeteg sok juh között volt egy, amelyiknek kék volt a gyapja.

Amint egyszer a juhász terelgette hazafelé a nyáját, mit gondolt, mit nem ez a kék juh, keresztülugrott egy magas kõfalon, s többet soha meg nem találták.

Szaladt a juh, mintha a szemét vették volna, s addig meg sem állott, míg egy rengeteg erdõbe nem ért. Rengeteg erdõben lefeküdött egy bokor alá, s hát uramteremtõm, mit talált ott? Ott volt egy kicsi szopós gyermek, s keservesen sírt. Megsajnálta a juh a gyereket, s megszoptatta. Aztán többet el sem hagyta.

Mikor hét esztendeig szoptatta a gyermeket, olyan nagy, erõs legény lett belõle, mint egy óriás.

Azt mondja a juh:

- No, fiam, most már elmehetsz szerencsét próbálni.

Elindul a legény, megy az erdõn keresztül, s ahogy ment, mendegélt, megfogta a legmagasabb s legvastagabb fákat, s csak úgy döntögette ki egymás után, mintha valami vékony karók lettek volna. Gondolja magában a legény: "Hiszen érzem, hogy erõs vagyok, de még másként is megpróbálom az erõmet."

Volt nála egy fejsze, s azt úgy fellódította a magas levegõégbe, hogy elveszett a szeme elõl. De egy jó öreg óra múlva a fejsze mégiscsak visszaesett a földre. Mondja magában Fadöntõ (mert ez volt a neve a legénynek): "Ez még nem elég. Csak akkor leszek igazi erõs, ha úgy fel tudom hajítani a fejszét, hogy többet vissza sem esik a földre."

Visszamegy a juhhoz, s mondja:

- Édesanyám, még nem vagyok elég erõs, szoptasson még hét esztendeig.

Hát jól van, a juh szoptatta még hét esztendeig Fadöntõt. Mikor a hét esztendõ kitelt, felkapta a fejszét, s úgy fellódította, hogy azt többet emberi szem nem látta. Akkor aztán elbúcsúzott a juhtól:

- Isten áldja meg, édesanyám, köszönöm, hogy dajkált!

S elindult világgá.

Megy, mendegél erdõkön-mezõkön, hegyeken-völgyeken által, egyszer csak látja, hogy egy nagy, óriás ember a legmagasabb hegyeket s a nagy darab szántóföldeket felforgatja. Csak alája tette a kezét, s egyik oldaláról a másik felére fordította. Odamegy Fadöntõ, s mondja neki:

- Hej, atyafi, ne bántsd a szegény emberek földjét!

- Ejnye, ilyen-olyan adta - förmed rá Hegyforgató -, eltakarodj innét, mert rútul jársz!

- Hiszen majd megválik, hogy melyikünk erõsebb - mondja Fadöntõ. S egyszeriben birokra mennek. Derékon kapja Hegyforgató Fadöntõt, s elsõ fogásra jól a földhöz vágja. Uccu, felugrik a földrõl Fadöntõ, megragadja Hegyforgatót, s úgy vágja a földbe, hogy csak a feje látszott ki. De bezzeg elkezdett rimánkodni Hegyforgató:

- Hagyd meg az életemet, Fadöntõ, hûséges társad leszek, ameddig élek!

Jól van, Fadöntõ megkegyelmezett Hegyforgató életének, kihúzta a földbõl, erõs barátságot fogadtak, s azzal együtt továbbmentek. Mennek, mendegélnek, s egyszer csak látják, hogy egy ember úgy gyúrja a vasat, akárcsak az asszonyok a tésztát. Köszönti Fadöntõ illendõképpen, s kérdi:

- Hát kend mit csinál, atyafi?

- Vasat gyúrok, nem látod-e, majd mindjárt meggyúrlak téged is.

- Engem-e? Abból nem eszel!

Ott mindjárt összekapnak, birokra kelnek, s Fadöntõ úgy belevágja a földbe Vasgyúrót, hogy éppen a derekáig süppedett.

- Látom - mondja Vasgyúró -, hogy erõsebb vagy, mint én, de hagyd meg az életemet, mert amíg élek, hûséges társad leszek.

Jól van, Fadöntõ meghagyja a Vasgyúró életét is, s mentek tovább hárman. Még a föld is rengett, amerre ez a három óriás ember elhaladt.

Mennek, mendegélnek, s egyszer csak egy nagy, süppedékes helyhez érnek. Hát, uramteremtõm, azon a süppedékes helyen elakadt vagy húsz szekér, mind a húsz szekér elé négy-négy ló volt fogva, s mind a húsz szekér színig meg volt rakva vassal. Könyörögnek a fuvarosemberek:

- Az isten áldja meg kigyelmeteket, segéljenek, húzzuk ki ezeket a szekereket valahogy!

Mondja Fadöntõ:

- Mi jó szívvel, ha aztán annyi vasat adtok nekünk, amennyit elbírunk.

Hogyne ígérték volna meg a fuvarosok, megígérték jó szívvel. Beleáll a három ember a süppedékbe, s mintha csak olyan játékszekerek meg játék lovak lettek volna, magukra szedték mind, amennyi volt, s vitték a szekereket lovastul, vasastul, mindenestül. Hej, megijedtek a szegény fuvarosok, elkezdettek könyörögni, hogy legalább a szekereket s a lovakat adják vissza, nem bánják, a vasat vigyék isten hírével.

Megsajnálta Fadöntõ az embereket, visszaadta szekerüket, lovukat, csak éppen három szekér vasat vittek el, mert hát arra még szükségük lehet. Amint továbbhaladtak, mondja Fadöntõ Vasgyúrónak:

- No, Vasgyúró, csinálj két csépet s egy fejszét, mert erre még szükségünk lehet.

Egy szempillantás nem telt belé, ami vas volt, összegyúrta Vasgyúró, s megvolt a két csép meg a fejsze. Bemennek egy faluba, s hát ott egy földesúrnak annyi búzája van, hogy ezer cséplõ izzadhatott volna egy esztendeig, s mégsem tudta volna kicsépelni. Bemegy Fadöntõ a társaival a földesúrhoz, s mondja, hogy õk hárman azt a rengeteg sok búzát reggelig mind kicsépelik, ha jól megfizeti. Nagyot kacag a földesúr, s mondja:

- No, hát csak eredjetek, csépeljétek ki, s ha reggelig, ami búzám van, mind kicsépelitek, elvihetitek mind egy szemig. Még a csûröket is nektek adom, azt is elvihetitek.

Kimennek a csûröskertbe, egy szempillantásra szertehányják az asztagokat, neki a vascsépekkel, s még nem is pitymallott, ami búza volt, mind egy szemig kicsépelték. Azzal fölmérték a búzát, s mikor a földesúr fölkelt, nem volt sem csûr, sem búza, elvittek mindent.

Szörnyû haragra lobbant a földesúr, utánuk eresztette a legvadabb bikáit, de mikor a bikák utolérték, megfordult Fadöntõ, s a fejszéjével mind egy szálig agyonverte. Továbbmentek szép csöndesen, s addig mentek, mendegéltek, míg egyszer a király városába értek. Hát ez a város gyászfeketébe volt borítva, gyászfekete posztó volt húzva még az utcákra is, a kerítésekre is. Kérdi Fadöntõ egy embertõl:

- Mért gyászol ez a város, atyafi?

Mondja az ember:

- Azért gyászol, mert a királynak három gyönyörûséges szép leányát elrabolták, s senki lélek nem tudja, hogy hová, merre vitték.

Gondolja magában Fadöntõ: hiszen majd visszahozom én azokat a lányokat, ha a föld alá vitték is. Ment egyenesen a királyhoz, mentek oda a társai is. Ott elémondja Fadöntõ, hogy õ visszahozza a három királykisasszonyt, s nem is kíván azért semmi jutalmat, csak adjon neki a király ötven ökröt, ötven kocsi kendert, s ötven kocsi kását. Hiszen adott a király jó szívvel mindent, odaadta volna minden kincsét, csak a leányait visszahozzák. Kiválogatták a legszebb ötven ökröt, megraktak ötven szekeret kenderrel, ötvenet kásával, s azzal kimentek az erdõbe, s ott egy tisztáson letelepedtek. Az elsõ nap Fadöntõ s Hegyforgató elment be az erdõbe, hogy egy kicsit széjjelnézzenek, s otthagyták Vasgyúrót, hogy õrizze a szállásukat, s fõzzön, mire visszakerülnek, jó vacsorát. Nagy tüzet rak Vasgyúró, a tûz fölé egy rengeteg nagy kandért, a kandérba egy szekér kását, a kása közé egy ökörnek a húsát s minden csontját-bontját. Fõzi, kavargatja, s mikor éppen leveszi a tûzrõl a kandért, odajön egy szetemnyi kis emberke, de olyan kicsi, hogy a szakállától nem látszott, bele volt abba csongolyodva, s mondja Vasgyúrónak:

- Hé, bátya, adjon nekem abból a kásából!

Mondja Vasgyúró:

- Ebbõl nem eszel, öcsém.

- Nem-e? Eszem én mindjárt, mégpedig a hátadról.

Azzal a kicsi emberke megragadta Vasgyúrót, földhöz vágta, hogy csak úgy megnyekkent belé, hasra fektette, a forró kását a hátára kitálalta, s mind egy falásig megette. Mire Fadöntõ s Hegyforgató visszakerült, a kicsi emberke eltûnt, mintha a föld nyelte volna el. Egy falás nem sok, annyi vacsora sem volt, de Vasgyúró szégyellette megmondani, hogy mi történt vele. Másnap Hegyforgatót hagyták otthon, de ez éppen úgy járt, mint Vasgyúró. Hanem a kicsi emberkérõl õ is hallgatott.

- No, látom - mondotta Fadöntõ -, hogy még vacsorát sem tudtok fõzni. Ma én maradok itthon, menjetek el ti.

Otthon maradt Fadöntõ, s hát amikor a kását éppen el akarja venni a tûzrõl, jõ a kicsi emberke, belecsongolyodva a szakállába.

Köszöntötte nagy hetykén Fadöntõt:

- Isten jónap, Fadöntõ, adsz-e kását?!

- Nem én, nincsen tálam.

- Nem baj, eszem a hátadról.

- Az enyémrõl-e, te emberizink?

Azzal megfogta a kicsi emberkét, kicsongolyította a rettentõ nagy szakállából, lefektette egy csutakra, vett egy szeget, elõ a fejszét, s a kicsi ember nagy szakállát a csutakhoz szegezte.

Abban a pillanatban leszáll egy madár a levegõégbõl, olyan sebesen, mint egy nyílvesszõ, aztán mintha intene Fadöntõnek, s szép csendesen elkezd szárnyalni elõtte, repül, repül elébb-elébb, Fadöntõ utána, s egyszerre csak eltûnik a madár a földön, egy nagy fekete lyukban.

Gondolkozik Fadöntõ, vajon menjen-e utána? Bizonyosan az alvilágba megy ez a madár, arrafelé lesznek a királykisasszonyok. Mégis meggondolkozik, visszamegy a szállásra, s hát, halljatok ide, nincs ott a kicsi emberke, csak a szakálla; azt ott hagyta, õ maga pedig eltûnt.

Hazajönnek a társai is, mondja nekik, hogy mi történt. Egyszeriben elegyezik, hogy abból az ötven szekér kenderbõl kötelet fonnak, Fadöntõt azon leeresztik az alvilágba. Hegyforgató s Vasgyúró ott marad a lyuk szélén, s várnak, amíg alul Fadöntõ meg nem rándítja a kötelet, akkor aztán húzzák fel.

Megfonják a kötelet nagy hirtelenséggel, leeresztik Fadöntõt. Hét nap s hét éjjel folyton eresztették, akkor ért földet a talpa.

Hát, kit látnak szemei! Ott vánszorog nagy erõtlenül a kicsi emberke, a szakálla nélkül.

- No, te Fadöntõ - mondja a kicsi emberke -, odafel hagyám a szakállamat s a szakállammal az erõmet is. De tudom, hogy miben jársz, s ha meghagyod árva életemet, megmutatom, hol van a három királykisasszony. Mert úgy tudd meg, hogy van nekem három bátyám, s azok rabolták el a királykisasszonyokat.

Mennek ketten, s egy ezüstvár elé érnek. Ott a kicsi emberke dobbant egyet a lábával, erre mindjárt megáll a vár, bemennek, s hát csak Fadöntõ elé ugrik egy hosszú szakállú törpe, s nagyot rikkant:

- A királykisasszonyért jöttél, úgy-e? Na, ide jó helyre jöttél.

S megragadja Fadöntõt.

Hej, Fadöntõ sem rest, nekihuzakodik a fejszével, s úgy kettévágta a törpe fejét, hogy még egy jajszót se mondott. Azzal bement a palotába.

Ott ült a királykisasszony, éppen akkor hullatta könnyeit egy ezüsttálba.

De bezzeg vége lett a sírásnak mindjárt, örült a királykisasszony, hogy nem találta helyét. Ezüstvesszejével megsuhintotta a palotát, s mindjárt ezüstszilva lett belõle. Azzal mentek az aranyvárhoz, ott lakott a középsõ királykisasszony.

Aranyvárnak a gazdáját is megölte Fadöntõ, s vitték azt is aranyalma képében.

Onnét mentek a gyémántpalotához, abban lakott a legidõsebb királykisasszony. Gyémántpalotának a gazdáját is megölte Fadöntõ, s vitték a gyémántpalotát is, gyémántkörte képében.

Mentek nagy örömmel a lik szájához, ott megrándította a kötelet Fadöntõ, s szépen sorjában felhúzták a három királykisasszonyt.

De mit gondoltok, mi történt?

Az történt, hogy negyedszer nem eresztették le a kötelet. Ottmaradt szegény Fadöntõ az alvilágban. Ment, mendegélt nagy búsan, majd megszakadt a szíve nagy bánatában. Mert hát szó, ami szó, tetszett neki a legkisebb királykisasszony. Megy, mendegél Fadöntõ, azt sem tudja, merre. Egyszer látja, hogy egy szörnyû nagy kígyó tekerõdzik fel egy fára, a fának a tetején sasfészek. Mindjárt tudta Fadöntõ, hogy hová igyekszik a kígyó: a sasfiak éppen nyújtották a nyakukat, bizonyosan az anyjukat várták, s ím, jött az anyjuk helyett a kígyó.

"Megállj, kígyó - mondja magában Fadöntõ -, azokból a sasfiakból nem eszel!"

Fölmászik nagy hirtelenséggel a fára, s kettéhasítja a kígyónak a fejét. Éppen abban a szempillantásban jött haza az öreg sas.

- No, te legény - mondja a sas -, megmentetted a fiaim életét. Jótétel helyébe jót várj. Mit kívánsz?

- Nem kívánok én egyebet, csak vígy fel engem innét a hazámba.

Felül Fadöntõ a sas hátára, s csak úgy zúgott-búgott a levegõ, amint a sas nekivágott rettentõ nagy szárnyával. De olyan sebesen repült, hogy Fadöntõ a szemét sem merte kinyitani.

Egyszer csak megszólal a sas:

- Nyisd ki a szemedet, mit látsz?

Hát uramteremtõm, ott van Fadöntõ éppen a király városa mellett. No, éppen jókor jött. Állt a lakodalom a király udvarában.

Hegyforgatónak adta a legidõsebb leányt, Vasgyúrónak a középsõt a király. De a kicsi királykisasszony, az nem akart férjhez menni, hiába esekedtek érte királyfiak, hercegek. Azt mondta, addig nem megy férjhez, amíg olyan ruhát nem hoznak neki, amilyent odalent viselt az ezüstpalotában.

Hallja ezt Fadöntõ, kimegy éjjel a mezõre, ott az ezüstvesszõvel megsuhintja az ezüstszilvát, arany vesszõvel az aranyalmát, gyémántvesszõvel a gyémántkörtét, s volt reggelre három olyan palota, hogy csudájára járt az egész világ. Aztán bement az ezüstpalotába, ezüstpalotában a királykisasszony szobájába, a királykisasszony szobájában felnyitotta a szekrényt, kivette onnét a legszebb színezüst ruhát, s vitte egyenest a királykisasszonynak.

- Itt a ruhád, szép királykisasszony.

De bezzeg most nem kérette magát a királykisasszony. Mindjárt papot hívtak, összeadták Fadöntõvel, s a király nagy örömében Fadöntõnek adta egész országát s királyságát.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.