Vas laci

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak három fia meg három lánya. A legkisebb fiút Vas Lacinak hívták, mert az olyan erõs volt, mint maga a vas.

No, nemcsak erõs volt Vas Laci, de csintalan is: hét ördög lakott benne. Egyszer, amikor az iskolából jött hazafelé, nekiszaladt egy öregasszonynak, aki a feje tetején egy kosár tojást vitt. Leütötte a fejérõl a kosarat, s a tojás mind összetört. Azt mondta az öregasszony:

- No, te fiú, én neked rosszért jót kívánok. Azt kívánom, hogy amit legelébb kívánsz, azonnal teljesedjék.

Vas Laci nagyot kacagott, amint szaladt hazafelé, és azt gondolta magában: "Ejnye, de bolond asszony ez, még jót kíván nekem, mikor a tojását mind összetörtem. No csak hazamenjek, mindjárt valami jót kívánok!"

Hazamegy a fiú, hát a nénjei éppen labdáznak. Közéjük áll õ is, de a királykisasszonyok összeegyeztek, hogy mind csak Lacit üssék, legalább így visszafizetik neki a kölcsönt, mert õket is sokat bosszantotta a csintalanságával.

Hej, megmérgelõdött Laci, mikor látta, hogy mind csak õt püfölik a labdával, s nagy mérgében odakiáltott a leányoknak:

- Ó, hogy a föld nyeljen el benneteket!

Abban a pillanatban megnyílt a föld, eltûnt a három királykisasszony.

Nagy volt a szomorúság a király udvarában. Keresték a királykisasszonyokat mindenfelé, az egész világon, de sehol sem találták, nem is tudták, hogy merre keressék, mert Vas Laci egy szóval sem mondta, hogy a nénjeit a föld nyelte el. Utánuk ment a legidõsebb királyfi, utánuk a középsõ királyfi, de eltelt egy esztendõ, eltelt kettõ, három, még több is, a királyfik még vissza sem kerültek, valahol elpusztultak bizonyosan.

Aközben Vas Laci felcseperedett, nagy, erõs legény lett belõle, s mondta a királynak:

- Édesapám, elmegyek én is a nénéim után, úgyis én vagyok az oka a szerencsétlenségüknek.

- No bizony, ha te vagy - mondotta a király -, indulj, s addig ne kerülj a szemem elé, míg a nénéidet meg nem találod s vissza nem hozod.

Elindult Vas Laci, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken által, s mikor már hét nap s hét éjjel folyton ment, beért egy rengeteg erdõbe. Amint megy az erdõn keresztül, látja, hogy egy öregasszony éppen a hátára akar emelni egy csomó száraz ágat, próbálja kétszer is, háromszor is, de nem tudja felemelni. Odamegy Vas Laci, s az öregasszonynak szépen a hátára emeli az ágakat. Mondja az öregasszony:

- Köszönöm, Vas Laci, hogy segítettél nekem, jóért jóval fizetek. Tudom én, hogy miben jársz te. A három nénédet keresed, akiket a föld nyelt el. De ne búsulj, ha te segítettél rajtam, én is segítek terajtad.

Azzal az öregasszony csak rátoppintott a földre, a föld egyszeriben megnyílt, kipattant belõle egy nagy vasláda. Mondta az öregasszony:

- Csak bújj belé bátran ebbe a ládába! Ez levisz téged a föld alá, s ott megtalálod a legidõsebb nénédet s a másik kettõt is.

Belefeküdt Vas Laci a ládába, a láda pedig ment lefelé, hét nap, hét éjjel folyton-folyvást mehetett, aztán leért az alvilágba, s fölpattant a födele. Hát istenem, egy ezüstvár volt ott egy hajításnyira tõle, az ezüstvár elõtt egy folyó, de a folyón keresztül beretvából volt verve a híd, s azok a beretvák úgy táncoltak, ugráltak, hogy azon halandó ember által nem mehetett.

Elszomorodott Vas Laci, nagyot sóhajtott:

- Ide eljöheték, de ezen a hídon soha, míg ez a világ, keresztül nem mehetek!

Mert úgy tudjátok meg, hogy a hídnak a túlsó vége éppen az ezüstvár kapujáig nyúlt, s másként a várba nem lehetett bekerülni. Megszólalt a láda:

- Ne búsulj, Vas Laci, én a víz alatt szépen általviszlek, a várba is beviszlek, a többi aztán a te gondod.

Bebújt Vas Laci a ládába, a láda meg szépen általúszott a víz alatt, bevitte Lacit a várba, aztán szépen visszaúszott, otthagyta Lacit a várban.

Meglátja Lacit a nénje, összecsapja a kezét, elébe szalad:

- Jaj lelkem, öcsém, hogy jöttél ide! Vége az életednek. Nem tudod, hogy a hétfejû sárkányé ez a vár, s ha hazajõ, megöl téged?

- Ne félj semmit - mondotta Vas Laci -, csak adj nekem egy kardot, a többit bízd reám.

Bementek a fegyveres szobába, ott Vas Laci leakasztott egy kardot. Hát uramteremtõm, abban a pillanatban nagyot döndül az ezüstvár. A hétfejû sárkány hajította haza a buzogányát hetvenhét mérföldrõl.

- Jaj, lelkem, öcsém, mindjárt itt lesz a sárkány, készülj a halálra!

- Ne félj, néném, ne félj!

Jött is a sárkány rettentõ nagy haraggal.

- Hát te mit akarsz itt?!

- Meg akarok veled küzdeni életre-halálra - mondotta Vas Laci.

- Ó, nem küzdök én meg akárki fiával! Elébb hadd látom, mit tudsz!

Kivett az asztalfiából egy kõkenyeret meg egy vasbicskát, s azzal leszelt egy karéj kenyeret.

- No, lássuk, mit tudsz te?

Vas Laci fogta a kenyeret, s a vasbicskával kettészelte.

- No, most megküzdhetünk - mondotta a sárkány -, látom, hogy hozzám való vagy. Gyere velem a vascsûrbe.

Lemennek a vascsûrbe, birokra kelnek. A hétfejû sárkány felkapja Vas Lacit, s térdig vágja a vasba. Nosza, kiugrik Vas Laci, felkapja a hétfejû sárkányt, jól megkerengeti a levegõben, azzal úgy levágja, hogy derékig süppedett a vasba. De kiugrik a hétfejû sárkány is, s levágja Vas Lacit, hogy mellig süppedt a vasba. Nekirugaszkodik Vas Laci, kiugrik a vasból, fölkapja a hétfejû sárkányt, még jobban megkerengeti a levegõben, s úgy levágja, hogy nyakig süppedt a vasba. Akkor kirántotta a kardját, s a sárkánynak mind a hét fejét levágta.

- No, édes néném - mondotta Vas Laci -, most már gyere velem, mehetünk.

- Jaj, dehogy mehetünk, dehogy mehetünk, a beretvahídon nem tudunk mi keresztülmenni, itt kell elpusztulnunk!

Gondol ide, gondol oda Vas Laci, mit is csináljon hamarjában. Õ bizony egyet gondol, kiássa a földbõl a sárkány testét, lenyúzza a vastag bõrét, beteríti vele a beretvahidat, s úgy átsétáltak, hogy még a lábukat sem vérezték meg. Hát amint keresztülmentek a hídon, ott van az öregasszony, s mondja Vas Lacinak:

- No, fiam, ezt a nénédet szerencsésen megszabadítád. Én a vasládában fel is viszem. Te pedig menj most az én kovács bátyámhoz, csak ide nem messze lakik. Mondd meg neki, tisztelem, amit lehet, segítsen rajtad.

Elválnak egymástól. Az öregasszony ment a királykisasszonnyal a ládában fölfelé - ment Vas Laci is, amerre az öregasszony utasította. Megy, mendegél Laci, megérkezik a kovácsmûhelybe, de az olyan kovácsmûhely volt, amilyent még õ világéletében nem látott. Tiszta csupa acél volt a fala, a födele kívül-belül. Bemegy a mûhelybe, hát a kovács tetõtõl talpig tiszta csupa acél. Köszön Laci illendõképpen, elémondja, miben jár, s mit üzent az öregasszony.

- Jól van, fiam - mondotta a kovács -, ismerem a dolgodat, hiszen erõs legény vagy, amint látom, vasból van a tested, de megacélozlak tetõtõl talpig, hogy kard ne fogja testedet.

Azzal mindjárt meg is acélozta Vas Lacit, s mondta neki:

- No most, fiam, mehetsz, állj belé ebbe az útba a mûhely elõtt, s ki se térj belõle. Egyenesen az aranyvárhoz érsz, abban lakik a középsõ nénéd, a tizennégy fejû sárkány tartja szomorú rabságban.

Megköszöni Vas Laci a kovács jóindulatát, elbúcsúzik tõle, s meg sem áll, míg az aranyvárhoz nem ér. Az aranyvár elõtt nem volt beretvahíd, de úgy forgott egy kacsalábon, mint a veszedelem. Hiszen foroghatott, nem forgott sokáig. Odaszökött Laci, s úgy megfogta a kacsalábat, hogy a vár egyszeriben megállott a forgásában, a másik kezével pedig bedöndítette a kaput, s belépett a várba.

Éppen jókor érkezett, jött elébe a tizennégy fejû sárkány.

- Hát te mit akarsz itt?! - kiáltott rá a sárkány.

- El akarom vinni a nénémet.

- Megállj, öcsém, elõbb küzdjünk meg!

- Én nem bánom - mondotta Vas Laci -, küzdjünk meg - s nekigyürkõzött.

- Nem úgy, öcsém, nem úgy! Legyen belõled vaskerék, énbelõlem papiroskerék. Menjünk ki két hegy tetejére, s úgy ütközzünk össze!

Mondotta Laci:

- Csak légy te a vaskerék, én a papiroskerék, úgysem félek én tõled.

Kimentek a hegy tetejére. Vaskerék lett a tizennégy fejû sárkányból, papiroskerék Vas Laciból, gurultak lefelé, mint a sebes szélvész, de egyszerre csak kiesett a vaskerékbõl egy küllõ, azzal a kerék elkezdett forogni maga körül, mint a kergeteges juh, s felfordult. Az a küllõ a tizennégy fejû sárkánynak a feje volt.

Feltápászkodik a vaskerék, s mondja a papiroskeréknek:

- Nem jól van ez így. Belõlem lesz kék láng, belõled veres láng, s úgy csapjunk össze.

- Nem úgy, komám - mondotta Vas Laci -, te légy a veres láng, én a kék láng.

- Nem bánom - mondotta a sárkány -, nekem mindegy, akárhogy.

Veres láng lett a sárkányból, kék láng Vas Laciból, s úgy csaptak össze, de egyik sem bírt a másikkal. Egyszerre csak egy holló repül el felettük, s felkiált a sárkány:

- Te holló, csöppents egy csepp vizet a kék lángba, egy fejet adok érte!

Felkiáltott Vas Laci is:

- A veres lángba cseppents egyet, te holló, s én tizennégy fejet adok érte!

Hát bezzeg hogy a veres lángba cseppentett vizet a holló. Ki is aludott mindjárt, vége volt a tizennégy fejû sárkánynak, a hollóé lett mind a tizennégy feje, Vas Laci pedig szaladott fel az aranyvárba, s vitte a nénjét a kovácshoz. Az meg vitte az öregasszonyhoz, s az öregasszony a vasládában szépen felvitte a középsõ királykisasszonyt is.

Ezalatt Vas Laci ment tovább, hogy megkeresse a harmadik nénjét is. Amint ment, mendegélt rengeteg erdõn keresztül, látja, hogy egy nagy szénaboglya ég s a boglyában egy kicsi kígyó vergelõdik. Megszólítja a kicsi kígyó Vas Lacit:

- Mentsd meg az életemet, s jótétel helyébe jót várj!

Odaszalad Vas Laci, s kikapja a kicsi kígyót az égõ boglyából. Hej istenem, hálálkodott a kicsi kígyó, s mondta Vas Lacinak:

- Megmentél a tûzhaláltól, áldjon meg az Isten, gyere velem az édesapámhoz, aki a kígyók királya, tudom, hogy meghálálja a te jóságodat, ad neked mindent, amit csak kívánsz, temérdek aranyat, ezüstöt. De én azt mondom neked, akármi drágát, szépet kínál az apám, el ne fogadd tõle, csak kérjed tõle a legrosszabbik lovát, legrozsdásabb kardját s a legszennyesebb ingét.

Megérkeznek a kígyókirály palotájába, ott a kígyó-királykisasszony elémondja, hogy mi történt. Bezzeg hogy volt becsülete Vas Lacinak, tejbe-vajba fürösztötték, el sem akarták engedni, maradjon ott egész életére.

Mondotta Vas Laci:

- Köszönöm a jóságodat, felséges királyom, de nekem mennem kell, hanem ha az Isten megsegít, visszatérek még hozzád.

- Hát vígy magaddal az útra ezüstöt-aranyat s mindent, ami kell.

- Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, felséges királyom, add nekem a legrosszabb lovadat, legrozsdásabb kardodat, legszennyesebb ingedet, s az elég lesz nekem.

"No - gondolta a király - ezt bizonyosan a leányom tanácsolta neki, de jól van, nekiadom!"

Mondta Vas Lacinak:

- Mindent jobb szívvel adtam volna, fiam, de megmentetted a leányom életét, hát legyen a tied a ló is, a kard is, az ing is.

Azzal kimentek a ménesbe, kiválasztották a legrosszabb lovat. Olyan bogos volt, olyan sánta volt, alig tudott lépni. Azután kiválasztották a legrozsdásabb kardot s a legszennyesebb inget. A kardot mindjárt az oldalára kötötte Vas Laci, az inget pedig felvette. Amikor elbúcsúzott, a kígyó-királykisasszony megsúgta neki:

- Hallod-e, te királyfi, jól vigyázz erre a lóra, mert táltos! Jól a kardra is, mert amíg ilyen rozsdás, megölhetsz ezzel akárkit, de jól vigyázz az ingedre is, nehogy kimossák, mert amíg szennyesnek marad, kard ezt az inget nem fogja.

Elindult Vas Laci, s meg sem állott, míg a gyémántvárhoz nem ért. Ott volt a legkisebb nénje, szomorú rabságban a huszonegy fejû sárkánynál. Fölmegy Laci a gyémántvárba, s ím, elébe szalad a nénje nagy örvendezéssel.

- Jaj, lelkem, öcsém, édes öcsém, hogy találtál ide?!

De mindjárt el is szomorodott, hullott a könnye, mint a záporesõ, s mondta Lacinak:

- Fordulj vissza, édes öcsém, lelkem, öcsém, mert elpusztít a huszonegy fejû sárkány. Itt vannak a bátyáid, a füstre kötötte mind a kettõt, s úgy aszalja, téged is odaköt.

Mondta Laci:

- Ne félj, néném, van nekem olyan kardom, hogy azzal megölöm a sárkányt, ha százfejû is, s olyan ing van a mellemen, hogy kard azt nem fogja.

- Ó, édes öcsém, lelkem, öcsém, hiába a kardod, hiába az inged, a huszonegy fejû sárkányt még meg is ölheted, de a felesége ördöngös asszony, az bizonyosan elpusztít téged. Jobb lesz, ha szépszerivel kiváltasz minket.

Mondta Laci:

- Nem bánom, megpróbálom szépszerivel.

Fölmennek a palotába, ott ült aranylócán a huszonegy fejû sárkány, mellette az ördöngös felesége. Az asszony csak ránézett Vas Lacira, s tudta, hogy ki s mi, tudta, hogy miben jár; azt is tudta, hogy milyen kardja s milyen inge van.

- A nénédért jöttél, úgy-e, Vas Laci? - kérdezte tõle az ördöngös asszony.

Mondta Vas Laci:

- A nénémért jöttem, és a bátyáimért.

- Jól van, elviheted a nénédet is, a bátyáidat is, csak add az uramnak azt a rozsdás kardot, azt a szennyes inget, ami a melleden van.

Egy szóval sem ellenkezett Vas Laci, leoldotta a kardját, levette a nyakáról a szennyes inget, s odaadta a sárkánynak.

Nagyot kacagott az ördöngös asszony, de még a huszonegy fejû sárkány is.

- No, te világbolondja - mondotta a sárkány -, most kezemben az életed.

Mondotta Vas Laci:

- Igazad van, huszonegy fejû sárkány, világbolondja vagyok, látom, hogy vége az életemnek, csak addig kegyelmezz életemnek, amíg elbúcsúzok a lovamtól.

A sárkány megengedte jó szívvel, s Laci kiment az udvarba, nyakába borult a lovának, s elmondta neki keserves könnyhullatások közt, hogy mi történt.

- Szerencséd - mondta a táltos -, hogy csak a kardodat s az ingedet kérte, s én nem jutottam az eszébe. Kérd meg a sárkányt, hogy ha összevagdalja a testedet, tegye belé egy zsákba, akassza fel a nyereg kápájára, s én majd hazaviszlek a kígyókirályhoz, hátha az még segíthet rajtad.

Visszamegy Laci a palotába, s kérdi a sárkány:

- Na, elbúcsúztál-e a lovadtól, Vas Laci?

- Elbúcsúztam, huszonegy fejû sárkány, most már megölhetsz, miszlikbe vagdalhatod a testemet, csak arra kérlek, tedd belé egy zsákba minden porcikámat, akaszd föl a lovamra, hadd menjen vele világnak.

- Megteszem jó szívvel - mondotta a sárkány.

Azzal csak kirántotta a rozsdás kardot, ezer darabra vagdalta Vas Lacit, aztán minden csontját-bontját fölszedte, egy zsákba belérakta, s a zsákot felakasztotta a ló hátára, s a ló elnyargalt, mint a szélvész, még annál is sebesebben. Egyszer csak a kígyókirály valami nagy zúgást-búgást hall, s mondja a leányának:

- Valami nagy szerencsétlenség történhetett Vas Lacival, leányom, mert hallom, hogy jõ a táltos. Hamar szólj a legényeknek, hogy tegyenek nagy tüzet a kapu elé, hogy a tûz lángjával hûtse le magát, mert hallom, hogy nagy haraggal vágtat hazafelé.

Hirtelen nagy tüzet raknak a kapu elé, akkorát, hogy a lángja s a füstje felcsapott a magas levegõégbe. Hát jõ a táltos, vágtat, mint a gondolat, neki a tûznek, s egy szempillantásra mind elnyeli a lángot, s attól egy kicsit lehülepedett.

Lejõ a király s a királykisasszony az udvarra, kérdik a táltost:

- Mi baj, mi történt?

Mondja a táltos:

- Hazahoztam Vas Lacit, miszlikbe vagdalta a huszonegy fejû sárkány.

Levették a zsákot a nyeregbõl, felvitték a palotába, aztán belefújt a sípjába kígyókirály, s jöttek a kígyók mindenfelõl, csak úgy nyüzsögtek az udvaron, s várták a kígyókirály parancsolatját.

- Eredjetek - parancsolta a király -, hozzatok mindenféle forrasztófüveket!

Amennyi kígyó volt, erre a szóra mind eltûnt, mintha a föld nyelte volna el. Elszéledtek az erdõn-mezõn, szedték a forrasztófüveket, vitték a király udvarába. Forrasztófüvekkel a királykisasszony Vas Lacinak a húsát, csontját megkenegette, minden porcikáját összeforrasztotta, s hát uramteremtõm, hétszerte szebb és erõsebb lett, mint volt annak elõtte. Aztán ott tartották egy hétig, kettõig, s megtanították mindenféle bûbájos mesterségre. Úgy indult el ismét Vas Laci a gyémántudvarba. Hanem most nem ment fel a gyémántpalotába. Volt a huszonegy fejû sárkány kertjében egy nagy halastó, odament Vas Laci, annak a partján keresztülbucskázott, aranykacsa lett belõle, belement a tóba, s ott úszkált egész nap.

Arra megy egyszer a huszonegy fejû sárkány felesége, látja az aranykacsát, s mindjárt gondolta, hogy az a kacsa Vas Laci lehet. Jött a huszonegy fejû sárkány is, s nézte nagy gyönyörûséggel a kacsát.

- Jaj de szép kacsa, jaj de szép, ilyent még nem láttam! - mondotta a sárkány. - No, ennek jó gondját viseljük.

Mondotta az ördöngös asszony:

- Bizony ne viseld te annak semmiféle gondját, mert én úgy megkívántam a máját, hogy ha nem ehetem belõle, szörnyet halok.

- Jól van - mondotta a sárkány -, hát ha megkívántad, egyél belõle - s elévette a nyilát, rálõtt a kacsára. Rálõtt százszor is, de egyszer sem találta, mert a kacsa mindig a víz alá bukott.

- No, megállj! - kiáltott a sárkány -, ha meg nem tudlak lõni, megfoglak!

Ledobta a tó partjára a rozsdás kardját, le a ruháját s a ruhájával a szennyes inget is. Beleugrott a tóba, úszott a kacsa után. De amint beleugrott, a kacsa kiröppent a tó partjára, általbucskázott a fején, ismét Vas Laci lett belõle, fölkapta a kardot, felvette a szennyes inget, s mondta a sárkánynak:

- No, most gyere ki!

Hát hiszen kijött a sárkány, de ha kijött, fûbe is harapott mindjárt. Az ördöngös asszony ijedtében felült egy seprûre, s elvágtatott azon, Laci pedig ment nagy örömmel fel a palotába, ott a füstrõl levette a bátyjait. Meg voltak aszalva szegények, mint a szilva. Aztán elindult a nénjével, föltették egy szekérre a bátyjaik testét, s mentek a kígyókirály udvarába.

Fölmennek a palotába, de Vas Lacinak szeme-szája tátva maradt, mikor a kígyókirály mellett meglátja a leányát. Nem volt az többé kígyó, hanem gyönyörûséges szép leány, akinek egy fényes csillag ragyogott a homlokán.

Na, mindjárt hoztak mindenféle csodafüveket, megkenegették a két idõsebb királyfi testét, talpra állították õket, s aztán mentek haza a leánytestvérükkel. Csak Vas Laci maradt ott a kígyókirály udvarában. Azt mondta:

- Megélek én itt is.

Mindjárt papot hívtak, Vas Lacit s a kígyó-királykisasszonyt összeeskették, csaptak nagy lakodalmat. Az öreg kígyókirály általadta neki egész országát s rettentõ nagy gazdagságát.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.