Pengõ

Volt egyszer egy király, annak három fia. Ez a király a halála órájában meghagyta a fiainak, hogy minden áldott nap új csizmát húzzanak fel, ne sajnálják a pénzt, mert ha szavát megfogadják, bizony nem bánják meg. Meghal a király, nagy ceremóniával eltemetik, s a királyfiak csakugyan mindennap új csizmát húztak. De két-három esztendõ múlva úgy leszegényedtek, hogy még az is alig volt, amit egyenek, nemhogy mindennap új csizmát húzzanak a lábukra.

Mondja az idõsebb királyfi:

- Lássátok, lássátok, kár volt megfogadni az apánk szavát. Elkoldusodtunk mi is, el az ország is, most már mit csinálunk?

- Igazad van - mondotta a középsõ királyfi -, bizony kár volt hallgatnunk az apánkra, elég lett volna, ha mindennap szépen kifényesítettjük a csizmánkat, mindenki újnak hitte volna.

Azt mondja a legkisebb királyfi, akinek Pengõ volt a neve:

- Ne panaszkodjatok, tudta édesapánk, hogy mit beszél. Ha el nem szegényedünk, itthon maradunk egész életünkre, így legalább el kell mennünk valamerre, s látunk országot-világot.

Hát hiszen nem is tehettek egyebet, el kellett, hogy menjenek világgá. Ahogy kimentek a városból, azt mondja a legidõsebb királyfi:

- No, fiúk, én kilövöm a nyilamat, s ahol leesik a nyílvesszõ, ott hálunk meg.

Kilövi a nyilat a királyfi, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást mentek, akkor találták meg a nyilat rengeteg erdõ közepében. Ott leheveredtek, vacsoráltak, de a legidõsebb királyfi azt mondta az öccseinek, õ nem alszik el, strázsál az éjen, nehogy valaki megcsúfolja.

Elalszik a két kisebb királyfi, az idõsebb meg fel s alá sétált, s hát egyszer csak jön egy rettentõ nagy vadkan. Szörnyû nagy agyarai voltak, mégpedig tiszta színarany agyarai. A királyfi kirántotta a kardját, megölte a vadkant, az agyarát kirántotta, s eltette a tarisznyájába.

Reggel felébrednek az öccsei, semmit sem tudtak arról, hogy mi történt. A bátyjuk sem szólott, s mentek tovább. Most azt határozták, hogy a középsõ királyfi lõje ki a nyilát, s ahol az leesik, ott hálnak meg. Kilövi a középsõ királyfi a nyilát, s három nap, három éjjel mentek, amíg a nyílvesszõt megtalálták.

Leülnek, vacsorálnak, a legidõsebb s a legkisebb el is alszik, de a középsõ fennmaradt strázsának. Alig szenderül el a két királyfi, lecsap a magas levegõégbõl egy szörnyû nagy saskeselyû, rettenetes nagy szárnyával nekivág a királyfinak, de a királyfi hirtelen kirántotta a kardját, s kettéhasította a saskeselyû fejét. Két gyönyörû ezüsttoll volt a saskeselyû két szárnyában, ezt a királyfi kihúzta, tarisznyájába tette, s reggel, mikor a testvérei fölébredtek, egy szót sem szólt, csak mentek tovább. Most már a legkisebb királyfi lõtte ki a nyilát. Mentek is hét nap s hét éjjel megállás nélkül, amíg a nyilát megtalálták. Nagy tüzet raknak, letelepednek, vacsoráznak, s vacsora után azt mondja Pengõ:

- No, ma éjjel én strázsálok.

A bátyjai nem akarták engedni, eleget mondták, hogy kicsi legény õ még ahhoz, de Pengõ azt mondta, nem gyerek õ már, s fennmaradt strázsának.

Amint járt fel s alá, egyszer valami szomorú éneket hall. "Vajon ki lehet, vajon mi lehet?" - gondolja magában, s elindul a hang után. Megy, mendegél, s egy patakhoz ér, de abban alig volt víz; ami kevés volt, az is állott benne. Ebben a száraz patakban fickándozott, vergelõdött egy aranyhalacska, ez énekelt olyan búsan, olyan bánatosan. Kérdi Pengõ:

- Hát neked mi bajod van, aranyhalacska?

- Ó - mondja az aranyhalacska -, nagy bánatom van énnékem. Megáradott a patak, lesodort ide, messze az én hazámtól, most meg elapadott, nem tudok visszaúszni, s így kell elpusztulnom.

- De már azt nem engedem - mondotta Pengõ, s fölvette az aranyhalacskát, s addig vitte a patak mentén, amíg jó mély vizet nem talált. Ott szépen a vízbe eresztette.

Mondotta az aranyhalacska:

- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, te jó fiú. Nesze, adok neked két aranypikkelyt, tedd el jól. Ha bajba kerülsz, csak lehelj rájuk, s eljövök a segítségedre.

Azzal a halacska nagy vígan tovább úszott, Pengõ is visszament a bátyjaihoz. Az ám, de mire visszaért, a tûz elaludott.

Megijedt Pengõ, hogy mit gondolnak róla a bátyjai, ha felébrednek. Bizonyosan nem strázsált, aludott õ is. Gyújtott volna tüzet; nem volt mivel, mit csináljon, merre forduljon? Fölmászott egy magas fa tetejére, hátha lát valahol tüzet. Látott is valahol messze-messze az erdõben, s õ bizony fogta magát, elindult abba az irányba. Alig indul el, szembe jõ vele az Éjfél. Köszönti illendõképpen.

- Adjon isten jó estét, öregapám! Álljon meg egy kicsit, az isten áldja meg, amíg tüzet hozok.

- Jaj, édes fiam - mondja az Éjfél -, amíg te azt megjárod, addig én hétszer megyek s hétszer jövök, nem lehet nekem olyan sokáig várnom.

- Bizony, ha nem vár szépszerént, majd vár másként - mondotta a királyfi. Volt a zsebében egy jó erõs spárga, s azzal Éjfélnek mind a két kezét egy fához kötötte. Megy tovább, de egy óra, kettõ alig telik belé, jõ szembe vele a Hajnal. Köszönti ezt is:

- Jó reggelt, húgomasszony!

- Adjon isten, te királyfi!

- Álljon meg lelkem, húgomasszony, míg amonnét tüzet hozok.

- Jaj, azt nem lehet - mondja a Hajnal. - Amíg te azt a nagy utat megjárod, hétszer megyek s hétszer jövök én. Nem alhatnak az emberek olyan sokat egyfolytában.

- Bizony, ha meg nem vár, mindjárt meg is kötözöm, húgomasszony. - S megkötözte a Hajnalt is egy fához.

Most már mehetett bátran a királyfi. Meg nem állott, amíg ahhoz a nagy tûzhöz nem ért. Látja messzirõl, hogy tizenkét óriás ül a tûz körül. Hej, gondolja magában, itt nem kapok én tüzet szépszerével. Fogja a nyilát, odacéloz, s kilõ egy égõ szenet a tûzbõl. De megint meggondolja magát, mégis elmegy oda. Ne mondják, hogy lopja a tüzet. Odamegy, köszön illendõképpen, az óriások fogadják, jól megnézik tetõtõl talpig, s kérdik tõle:

- Ugyan bizony, te lövéd-e ki a szenet a tüzünkbõl?

- Én lõttem ki - mondja Pengõ -, de meggondoltam a dolgot, mégis idejöttem. Adjanak kendtek egy darab égõ szenet Isten nevében.

- Adunk mi jó szívvel - mondotta a legidõsebb óriás -, hanem elõbb forgasd meg a pecsenyénket.

Éppen ott sült a tûz felett egy ökör, nyársra húzva. Pengõ megfogta a nyársat a kisujjával, s úgy forgatta-pergette, akárcsak egy leány az orsót. Mikor jól megpirult az ökör, mondotta Pengõ:

- De már most csakugyan adjanak tüzet, mert sietõs az utam nagyon.

- Várj csak egy kicsit - mondja az öreg óriás -, látod-e amott azt a fekete várat? Annak a falán van egy kakas, azt elébb lõdd le, akkor aztán adunk tüzet.

Célba veszi Pengõ a kakast, s úgy lõtte le, hogy egyszeriben lefordult a vár faláról. Hej, istenem, az óriások nem tudták, hogy mit csináljanak nagy örömükben.

- Hát ennek ugyan mit tudnak kendtek örülni? - kérdezte Pengõ.

- Hm - mondja az öreg óriás -, mindjárt megtudod. Tudd meg, fiam, hogy mi a bakarasznyi ember szolgái vagyunk. Nekünk kell bevenni azt a várat. Abban a várban lakik a fekete király s annak három szép eladó leánya. A bakarasznyi ember feleségül akarja venni a legidõsebb királykisasszonyt, a középsõt meg az idõsebb fiának szánta, aki saskeselyû képében szokott járni, a legkisebb királykisasszonyt pedig a legkisebbik fiának, aki vadkan képében jár. Hiszen rég bevettük volna mi ezt a várat, hanem az a huncut kakas mindig felébresztette a kukorékolásával a katonákat. No, többet nem ébreszti fel. Hanem azért neked velünk kell jönnöd. A vár falában van egy lyuk, azon bebújsz, aztán kinyitod a kaput.

A királyfi nem szólt semmit, mit volt mit tenni, ment az óriásokkal, szépen bebújt a lyukon, hanem mikor benn volt a várban, visszaszólt az óriásoknak:

- A kaput nem tudom kinyitni. Már ahogy tudtok, úgy jöjjetek utánam, különben kint maradtok.

Mit csináljanak az óriások. Ha bõrüket ott hagyják is, mégiscsak rászánták magukat. Sorjában bújtak keresztül a lyukon, s amint az elsõ bedugta a fejét, Pengõ lecsapta a kardjával, a testét meg utánarántotta, s így tovább mind a tizenkettõnek levágta a fejét. Akkor fölment szépen a palotába, lábujjhegyen végigment a szobákon, s hát a három királykisasszony mind más-más szobában alszik. A legidõsebb királykisasszony szobájában egy egész meg egy félig leégett gyertya volt. Az egész gyertyát meggyújtotta, a félig leégettet a zsebébe tette. Aztán ment a középsõ királykisasszony szobájába, annak az aranyrojtos selyemkendõjét vette el. Ment a legkisebb királykisasszony szobájába, de már annak a gyûrût húzta le az ujjáról. Azzal szépen kiment a szobából, el az óriások tûzéhez, fölkapott egy darab égõ üszköt, s szaladott vissza a bátyjaihoz. Amint ment visszafelé, eloldotta a Hajnalt.

- No, most mehet, húgomasszony, szerencsés utat!

Aztán eloldotta az Éjfélt.

- Menjen kend is, bátyámuram, Isten hírével, eleget aludtak az emberek!

Mire kivirradott, s a testvérei fölébredtek, csak úgy ropogott-pattogott a tûz. De egy árva szó nem sok, annyit sem szólt arról a bátyjainak, hogy hol s merre járt, s hogy milyen sokáig aludtak.

Hát jól van, továbbment a három királyfi, mentek hetedhét ország ellen. Egyszer betértek egy kocsmába. Hej, sok vendége volt annak a kocsmának, alig fértek el benne az emberek. De nem is csoda, mert itt minden utas annyit ehetett-ihatott, amennyi belefért, s egy árva krajcárt sem kelletett fizetni. Az volt a fizetés, hogy aki ide betért, s evett-ivott, mielõtt elment, el kellett hogy mondja a maga történetét. Azám, ti nem is gondoljátok, hogy ki lehetett a kocsmáros. Ez a kocsmáros az a király volt, akinek a várát az óriások be akarták venni. Mióta Pengõ megölte az óriásokat, mindenfelé kurrentáltatta a király, hogy ki lehet az a derék vitéz ember, aki az óriásokat megölte, de senki sem állott elé. Kocsmát nyitott, úgy akarta megtudni az igazságot.

No, bemennek a királyfik ebbe a kocsmába, jól esznek-isznak. Hordják a bort a királykisasszonyok, kínálják a dali szép legényeket, aztán Pengõ elkezd beszélni, de még felét sem mondta el a történetének, int a király a legidõsebb lányának, az eltûnik, s hát egy kicsi idõ múlva megáll a kocsma elõtt négy aranyos-bársonyos hintó. Mind a négy hintó elé hat ló volt fogva.

- No - mondja a király -, csak azt akartam megtudni, édes fiam, hogy ki ölte meg az óriásokat. A fiaim vagytok mind a hárman. Gyertek velem a váramba, s még ma megtartjuk a lakodalmat. - Beleülnek a hintóba párosával, hazavágtatnak a fekete várba, hívatnak három papot, összeesketik a fiatalokat, lett nagy dínomdánom, lakodalom, folyt a bor Hencidától Boncidáig, nem volt vége a hejehujának hét álló hónapig.

- Lássátok, lássátok - mondotta Pengõ a bátyjainak -, mégis javunkat akarta az édesapánk, mert különben nem láttunk volna országot-világot, s tán hírét sem halljuk ennek a három szép leánynak.

- Igazad van - mondották az idõsebb királyfik -, javunkat akarta az édesapánk. Hanem most már illendõ volna, hogy megnézzük a mi országunkat is.

- Jó lesz biz' a - mondják az öccsei, s mindjárt megegyeznek, hogy indulnak haza, hadd lássák, nem szökött-e el még az országuk.

Befogatott a király három hintóba, s indultak haza mind a hárman, s vitték magukkal a feleségüket is. Az elsõ kocsiban a legidõsebb királyfi ült, s egyszer csak látja, hogy az út közepén a nagy sárban egy bakarasznyi ember vergelõdik. Kéri a bakarasznyi ember:

- Húzz ki a sárból, te királyfi, bizony megszolgálom!

Mondta a királyfi:

- Nem húzlak én, minek mentél bele - s azzal továbbhajtott.

Jön utána a középsõ királyfi, azt is megszólítja a bakarasznyi ember, de a középsõ királyfi sem húzta ki. Hanem a legkisebb királyfi, az már megállíttatta a hintaját, leszállott, kihúzta a bakarasznyi embert a sárból, még fel is ültette a hintóba. Hát egyszerre, uramteremtõm, mi történt! A bakarasznyi ember megragadta a királyfi feleségét, belecsavarta a hétrõfös szakállába, s úgy eltûnt vele, mintha a föld nyelte volna el.

Hej, istenem, nagy búbánat nehezedett a királyfi szívére. Mondotta a bátyjainak:

- Ti csak menjetek haza, mert én addig meg nem nyugszom, amíg a feleségemet meg nem találom.

Visszaküldötte a hintót az apósához, s elindult gyalog. Ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, egy patakhoz ér, s eszébe jut az aranyhalacska, hátha ez tudna segíteni rajta. Elõveszi a két arany halpénzt, ráfuvint, s abban a pillanatban ott volt az aranyhalacska, s kérdezte:

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mondja Pengõ:

- A bakarasznyi ember elragadta a feleségemet, ugyan bizony nem tudnád-e megmondani, hol s merre lehet?

Feleli az aranyhalacska:

- Én nem tudom megmondani, de azon a hegyen túl, látod-e, van egy bölcs ember, az három dolgon kívül mindent tud ezen a világon, s talán meg tudja mondani, hol van a feleséged.

Elment Pengõ királyfi, s addig meg sem állott, amíg a bölcs emberhez nem ért. Ott ült a bölcs ember egy nagy sziklának a tetején, lelógott hosszú fehér szakálla. Köszönti Pengõ illendõképpen, s elémondja, hogy miben jár.

- Tudom, ha nem is mondod - szólt a bölcs ember -, de ha meg akarod kapni a feleségedet, elõbb te segíts rajtam. Kerek száz esztendeje, hogy ezen a sziklán ülök, s nem tudok felkelni, mert a mátkám a gyûrûjével együtt elveszett. Ha megtalálod a mátkámat s a gyûrûjét, akkor te is megkapod a feleségedet.

Kérdezte Pengõ:

- Hát hol találom én meg a te mátkádat?

- Hej, fiam - felelte a bölcs -, hiszen éppen azt nem tudom, hogy hol van. Mert tudd meg, hogy csak három dolog van a világon, amit én nem tudok, s ez éppen a közül a három közül való.

Visszament Pengõ nagy búsan az aranyhalacskához, s elpanaszolja, hogy mivel fogadta õt a bölcs ember.

- Csak ne búsulj! - mondja az aranyhalacska. - A bölcs ember mátkája a gyémántvárban van. Meríts egy palack vizet, tégy bele engem, s vígy magaddal, majd visszaszerezzük a bölcs ember mátkáját.

Elindul Pengõ királyfi. Megy hegyeken-völgyeken át, erdõkön-mezõkön keresztül, egyszerre csak megérkezik a gyémánt várhoz. Azt mondja az aranyhalacska:

- No, te királyfi, jól megjegyezd, hogy ebben a várban minden fekete, még étellel is csak fekete étellel kínálnak. De te, akármit csináljanak veled, akárhogy megkínozzanak, egyebet el ne fogadj fehér ételnél.

Bemegy Pengõ a gyémántvárba, hát belõl olyan fekete, mint a korom. Feketék a falak, feketék a garádicsok, az ablakok; megy a szobákba, azok is mind feketék. Jönnek a szolgák, fekete az arcuk, fekete a ruhájuk. Aztán asztalt terítenek, fekete abrosszal, fekete tálakkal. Hozták az ételeket, kínálták Pengõt, egyék. De Pengõ semmihez sem nyúlt, mert minden étel fekete volt. Akkor egyszerre csak megtelt a szoba fekete emberekkel s asszonyokkal, s úgy megverték Pengõt, hogy elnyúlt a földön. Második nap éppen így járt. Hiába erõltették, hiába kínozták, hozzá nem nyúlt az ételekhez. Elkövetkezik a harmadik nap, s hát megfehéredtek mind a szobák, fehér ruhás emberek s asszonyok jöttek a szobába, fehér abrosszal terítettek asztalt, csupa fehér ételeket hoztak, s énekeltek Pengõnek szebbnél szebb nótákat. De most már Pengõ is evett mindenbõl, amennyi csak belefért. Mondja reggel az aranyhalacska Pengõnek:

- No, a próbát jól kiállottad. Most menj le az istállóba, ottan találsz négy fekete paripát. Ez a négy paripa négy leány. Egy a bölcs ember mátkája, egy a farkas-, egy a sas- s egy a hollókirályé. Ezt a négy leányt az a vén boszorkány rabolta el, akié ez a gyémántvár. Mert úgy tudd meg, ennek a vén a boszorkánynak abban telik kedve, hogy mátkás leányokat rabol, azokat lovakká változtatja, hintó elé fogja, mikor jól lejárta õket, vízbe fullasztja, s megint más lányokat szerez helyettök. Majd az istállóban meglátod a vén boszorkányt darázs képében. Hol az egyik, hol a másik ló hátára száll. De te csak végy egy ostort a kezedbe, csapkodj a lovakra, s ha meg is kínozod szegényeket, addig csapkodj, amíg a darázst el nem találod.

Úgy tett Pengõ, amint a halacska tanácsolta. Lement az istállóba egy jó szíjostorral, elkezdette csapkodni a lovakat, hogy azok fájdalmukban mind felrúgták a padlást, nagyokat nyerítettek: hanem egyszer eltalálta a darázst is; lefordult egy ló hátáról, abban a pillanatban vénasszonnyá változott, nagy sivalkodással kiszaladt az istállóból, s úgy elszaladt, hogy talán meg sem állt a világ végéig.

Hát, uramteremtõm, amint a banya kiszaladt az istállóból, a négy ló meg gyönyörûséges szép négy leánnyá változott. Pengõ mindjárt indult a négy leánnyal, s vitte õket a bölcs emberhez. Megérkeznek a sziklához, föl akar kelni a bölcs ember, s hát nem tud felkelni, pedig ott volt a mátkája elõtte.

- Hát a gyûrût nem hoztátok el? - kérdezte a bölcs ember.

- Jaj, istenem - sírt a leány -, azt a vén boszorkány elvette tõlem, s magával vitte.

Gondolkozott egy keveset a bölcs ember, s mondta:

- Azt már tudom, hogy a földön nincs a gyûrû, mert ha ott volna, tudnom kellene. Hát vagy a levegõben, vagy a vízben van.

Eközben odaérkezett a farkas-, a sas- meg a hollókirály is a mátkájukért, s a sas- meg a hollókirály mondotta:

- No, annyit mi is mondhatunk, hogy a levegõben nincs a gyûrû, mert különben tudnunk kellene róla.

Megszólal az aranyhalacska:

- Akkor bizonyosan a tengerben van.

Egyszeriben összehítta a halakat mind, s kérdezte, hogy nem láttak-e egy mátkagyûrût. Mind azt felelték, hogy õk nem láttak.

- Mind itt vagytok-e? - kérdezte az aranyhalacska.

- A sánta csuka még nincs itt - felelték a többiek.

Hát egyszer jön a sánta csuka is. Ráförmed az aranyhalacska:

- Hát te hol voltál, hol késtél meg?!

Mondja a sánta csuka:

- Én bizony egy gyûrût találtam a tengerben, s azt beittam a kocsmában.

- Ilyen-olyan teremtette - kiáltott az aranyhalacska -, mindjárt visszahozd azt a gyûrût!

A sánta csuka nagy dérrel-dúrral elinalt, visszahozta az aranygyûrût, odaadták a bölcs embernek, s ím az abban a pillanatban felállott, s mondta Pengõnek:

- A te feleséged a tenger kilencvenkilencedik szigetén van a bakarasznyi embernél. Eredj oda, ott megtalálod, s ha igazán szeret, majd kitudja a bakarasznyi embertõl, hogy miben van a szörnyû nagy ereje, mert szörnyû nagy ereje van. Akkor aztán elhozhatod a feleségedet.

Az aranyhalacska mindjárt elészólított egy nagy cethalat, Pengõ a hátára ült, s úgy úszott a kilencvenkilencedik szigethez. Hát amint odaérkezik, s kilép a szigetre, éppen ott sétál a felesége. Ölelik-csókolják egymást, de mikor vége volt ölelésnek, csókolásnak, azt mondja az asszony nagy búsan:

- Hiába fáradtál ide, édes uram, nem tudsz megszabadítani a bakarasznyi embertõl, mert szörnyû nagy ereje van, s én meg nem tudom, hogy miben tartogatja.

A bakarasznyi ember éppen a déli álmát aludta. Mondta az asszony Pengõnek, csak bújjon el valahová, majd mégis megpróbálja, hátha mézesmázos szavakkal kiveszi belõle a titkot.

Fölmegy a királyné a palotába, éppen akkor ébredett fel a bakarasznyi ember, odamegy az asszony hozzá, simogatja a hétrõfös szakállát, cirógatja az arcát, s mondja:

- Látod, látod, mindig mondod, hogy így meg úgy szeretsz engem, de én nem hiszek neked.

- Hát azt én mivel tudjam bebizonyítani? - kérdi a bakarasznyi ember.

- Mivel-e? Azzal, ha megmondanád, hol tartogatod az erõdet, legalább én is vigyáznék reá.

Nagyot kacagott a bakarasznyi ember.

- Hát megmondom neked. Ott van ni, az ajtó mellett, abban a darab fában.

- Jaj, istenem, hát hogy lehet ott tartani? Hátha valaki elvinné! - mondotta az asszony. Azzal fölkapta a fát, s bezárta az almáriumban.

A bakarasznyi ember nagyot kacagott.

- No, látod-e, elbolondítottalak, mert nem a fában van az erõm, hanem abban a seprûben, ni!

- Bizony, ha abban van, akkor azt is elzárom - s elzárta az almáriumba.

A bakarasznyi ember még nagyobbat kacagott.

- Látod-e, megint elbolondítottalak, mert nem a seprûben van az erõm, hanem a piszkafában.

Az asszony szépen felvette a piszkafát, kendõbe takargatta, s úgy zárta el az almáriumba.

Azt mondta akkor a bakarasznyi ember:

- No, most már látom, hogy igazán szeretsz. Hát tudd meg, hogy sem abban a fában, sem a seprûben, sem a piszkafában nincs az én erõm. Ott van az én erõm messze innét az erdõben, aranyszarvasban. Ez az aranyszarvas, amikor én alszom, mindig lejár inni az aranypatakba. Ha valaki meglõné, egy bárány szöknék ki belõle. Akkor ebben lenne az erõm. A bárányt ha meglõnék, kirepülne belõle egy aranykacsa. Aranykacsát ha meglõnék, abból kiszállana egy aranybogár, s ha ezt el nem pusztítanák, ebben megmaradna az erõm, de ha ezt is elpusztítják, akkor az én erõmnek vége.

Hiszen csak azt várta az asszony, hogy elaludjék a bakarasznyi ember. Mindjárt kisurrant a palotából, szaladott Pengõhöz, s tövirõl hegyire elmondotta neki, amit a bakarasznyi embertõl hallott. Megy Pengõ az erdõbe, s amint megy, mendegél, meglát egy farkast; meg akarja lõni, de a farkas megszólal:

- Ne ölj meg, királyfi, mert engem a farkaskirály küldött a te segítségedre!

Megy tovább Pengõ, s egyszer csak a feje fölött egy sas repül el. Veszi a nyilát, megcélozza, de a sas megszólalt:

- Ne lõj meg, királyfi, mert én tereád vártam itt! A saskirály küldött a segítségedre.

Jól van, nem lövi meg, hogy lõtte volna meg?

Megy tovább Pengõ királyfi, s hát egy holló repül feléje. Célba veszi azt is, de a holló is megszólalt:

- Ne lõj meg, királyfi, mert engem a hollókirály küldött a te segítségedre.

Pengõ nem lõtte meg a hollót, hanem ment egyenesen az aranypatakhoz. Ott meghúzódott egy bokor mögé, s várta az aranyszarvast. Hát egyszer jön az aranyszarvas, hegyezi a fülét, néz erre, néz arra, s hogy nem látott senkit, belemegy a patakba. Úszott benne fel s alá, fürdette magát, s akkor Pengõ szépen célba vette a nyilával, lelõtte. Szalad oda Pengõ, hogy megfogja az aranyszarvast, de már abban a szempillantásban ki is ugrott belõle az aranybárány. Uccu, ott volt a farkas, nekiszökött a báránynak, szétszaggatta. A bárányból kiröppent az aranykacsa, de arra lecsapott a sas, összetépte. Aranykacsából kiszállott az aranybogár, de azt meg a holló fogta meg. Szépen odavitte Pengõnek, s Pengõ a zsebkendõjébe kötötte a bogarat, úgy vitte a bakarasznyi ember palotájába. Fölmegy Pengõ a palotába, mondja nagy örömmel a feleségének, hogy megvan a bakarasznyi ember ereje. Hát arra a szóra támolyog ki a szobából a bakarasznyi ember is, s mondja Pengõnek:

- Megfogád az erõmet, királyfi, de ha visszaadod, cserébe neked adom minden vagyonomat.

Mondotta Pengõ:

- Nem kell a vagyonod, s nem is hiszek a szavadnak, mert te jóért rosszal fizettél nekem.

Azzal a bogarat beledobta tûzbe, porrá égett, s ím halljatok csudát, szemük láttára porrá s hamuvá lett a bakarasznyi ember is.

- No, feleség - mondotta Pengõ -, most már kettõnké a világ.

S mentek haza az asszony apjához. Csaptak nagy lakodalmat, meghítták rá a bölcs embert, a saskirályt, a hollókirályt, a farkaskirályt, Pengõ királyfi két bátyját, s hét nap s hét éjjel szólott a muzsika, folyt a bor Hencidától Boncidáig. Lakodalom után a király Pengõnek adta egész országát, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.