A rác, a róka meg a szarka

Egyszer egy rác ember kiment az erdõbe, ott egy fa alatt tüzet rakott, s kolbászt sütött. Mi dolga akadt, mi nem, leteszi a kolbászt, félremegy, s azalatt odavetõdött egy róka, fölkapta a kolbászt, s elszaladt vele.

Nekiáll a róka, hogy megegye a kolbászt, s abban a pillanatban leröppen egy szarka, kikapja a kolbászt a róka szájából, s fölrepül vele egy fa tetejére.

Szalad a rác a kolbász után, s hát látja, hogy ott fityeg a szarka csõrében. Gondolkozik, mit csináljon, hogy a kolbászt visszakapja. Õ bizony - gondolja magában - levágja a fát. De megint mást gondol, azt gondolja magában, hogyha a szarka meglátja a fejszét, elrepül. Fogja magát, a fejszét a háta mögé dugja, s felkiált a szarkának:

- Dáj szarkica, kalbászica, nincsen nálam szekerica. (Add ide, szarkácska, kolbászocskát, nincsen nálam fejszécske.)

Hanem a szarkának több esze volt, mint az embernek, s úgy elrepült a kolbásszal, hogy hûlt helye sem maradott.

Ha a szarka el nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna.