Mátyás király juhásza

Az igazságszeretõ Mátyás királynak volt egy juhásza, akit erõsen szeretett, mert sohasem hazudott. Egyszer a burkus király meglátogatta Mátyás királyt, s asztal fölött Mátyás beszélni kezdett a juhászról, hogy az ilyen meg amolyan becsületes ember; hogy az életében sohasem hazudott; hogy nincs az a kincs, amelyért hazugságra lehetne bírni.

- De már ezt nem hiszem - mondotta a burkus király.

- Nem hiszed? Jól van, hát fogadjunk!

- Miben?

- Ha hazugságra bírod a juhászomat, neked adom az országom felét. Ha meg nem bírod hazugságra, te add nekem az országod felét.

Egyszeriben kezet csapnak, s a burkus király leánya, aki szintén ott ült az asztalnál, elütötte a kezüket.

Aztán többet nem is beszéltek a juhászról. Egyébre jött a beszéd sora. Ettek-ittak, vígan voltak, a juhászra nem gondoltak. Hanem mikor az ebédnek vége volt, s a burkus király a szállására ment, nem volt nyugodalma. Mind azon tûnõdött, hogy kaparinthatná meg Magyarország felét. Hallotta, hogy van Mátyás királynak egy aranyszõrû báránya, s az is a juhász keze alatt van. Gondolta magában, kimegy a tanyára a juhászhoz, ígér neki tenger kincset az aranyszõrû bárányért, s ha majd Mátyás király kérdõre fogja a juhászt, hogy hova lett a bárány, nem mondja meg az igazat. S akkor övé lesz az ország fele. Felöltözött a burkus király magyar paraszt-gúnyába, s kiment a juhászhoz. Köszöntötte illendõképpen:

- Adjon isten jó napot, atyafi!

- Adjon isten, fölséges uram! - fogadta a juhász.

- Hát te honnét tudod, hogy én király vagyok?

- Látom én azt a járásáról - mondja a juhász.

- No, jól van - mondta a burkus király. - Ha megismertél, hát az se baj. Tudod-e, miért jöttem hozzád?

- Tudom, ha felséged megmondja.

- Azért jöttem hozzád, te juhász, hogy add el nekem ezt az aranyszõrû bárányt, s annyi pénzt adok érette, hogy halálodig hatlovas hintón jársz.

Mondta a juhász:

- Nem tehetem, felséges uram. Mit mondanék az én királyomnak, ha kérdené, hol az aranyszõrû bárány?

- Ó, te bolond, hát azt mondanád, hogy a farkasok elvitték!

- Azt én nem mondanám, felséges uram, mert én még sohasem hazudtam, s nem is hazudok soha.

- Add ide, juhász, úrrá teszlek!

- Nem akarok én úr lenni, felséges uram, hadd maradok az én szegénységemben. Ha felségednek olyan erõsen tetszik ez a bárány, vegye meg a királytól. Hátha eladja.

Látta a burkus király, hogy itt hiábavaló minden beszéd, visszament a szállására nagy búsan, gondolkozott, tûnõdött magában, hogy tudná megkeríteni azt a bárányt. Mit gondol, mit nem, azt gondolja magában, hogy elküldi a leányát a juhászhoz, ha tõle megtagadta is, majd nem tagadja meg a leányától, aki, közbe legyen mondva, olyan szép volt, mint égen a csillag. Mondja a leányának, hogy mit gondolt.

- Jól van, édesapám, elmegyek, megpróbálom.

Kimegy a leány a tanyára, vitt magával annyi aranyat, amennyit egy ládácskában elbírt. A juhász éppen terelgette a nyájat. Odamegy egyenest, s köszönti:

- Adjon isten jó estét, szegény juhászlegény!

- Adjon isten, királykisasszony! Ugyan bizony, hol jár itt ilyen késõ este?

- Hej, te szegény juhászlegény, ha tudnád, miért jöttem! Nincsen nyugtom, maradásom, mióta az aranyszõrû báránynak hírét hallottam. Nézd csak ezt a ládácskát, tele van színarannyal. Add nekem a bárányt.

- Nem adhatom, felséges királykisasszony.

Vitt magával a királykisasszony jóféle borokat is. Kínálta a legényt:

- Igyál, szegény juhászlegény!

Ivott a juhászlegény, jókedve is kerekedett, s a királykisasszony megint szerencsét próbált. Kinyitotta a láda födelét, hadd lássa a fényes aranyokat.

- No, lásd, szegény juhászlegény! Ez mind a tied, s még kapsz sokkal többet, csak add nekem az aranyszõrû bárányt!

Mondta a juhászlegény:

- Nem adhatom, felséges királykisasszony. Az aranya s a világ minden kincse mind hiábavaló. De ha egyszer megcsókolna, Isten engem úgy segéljen, mindjárt magának adnám az aranyszõrû bárányt.

A királykisasszony egy kicsit gondolkozott, aztán õ bizony megcsókolta a juhászlegényt.

- No -, mondta a királykisasszony -, most öld meg a bárányt, nekem csak az aranygyapjas bõre kell, a húsát edd meg a legényeiddel!

Megöli a juhász a bárányt, lehúzza a bõrét, a királykisasszony kikapja a kezébõl, s szalad vele haza nagy örömmel. Hej, örült a burkus király! Alig várta a reggelt, ment Mátyás királyhoz, vitte a bárány bõrét.

- Ihol, itt az aranyszõrû bárány bõre, most hadd lássuk, vajon megmondja-e a juhász az igazat?

Eközben a juhász is fölkelt, s szörnyû búnak eredt szegény feje. Szidta magát, mint a bokrot. Szomorú volt, mint a háromnapos esõs idõ. Mit csináljon? Ha megtudja a király, felakasztatja.

Gondolja magában, bemegy a királyhoz, s kérdés nélkül megmondja a tiszta szent igazságot. Amint megy a pusztán, talál egy ürgelyukat, abba beleszúrja a botját, ráteszi a kalapját, aztán egy kicsit hátrált, s mintha az a bot lett volna Mátyás király, szép csöndesen, alázatosan ment feléje, s köszöntötte illendõképpen:

- Adjon isten jó reggelt, felséges királyom!

Mindjárt válaszolt is magának:

- Adjon isten neked is, juhászlegény! Mi újság a tanyán?

- Ott bizony nagy baj van, felséges királyom. Elveszett az aranyszõrû bárány.

- Nem igaz, kutya teremtette, mert akkor a többi is elveszett volna!

Kihúzta az ürgelyukból a botját nagy búsan, s mondta magában: "Nem sül el a hazugság, jobb, ha megmondom az igazat."

Ment tovább, s megint talált egy ürgelyukat. Abba is beleszúrta a botját, rátette a kalapját, gondolta, hogy ez Mátyás király, s köszöntötte:

- Szerencsés jó reggelt, felséges királyom!

- Adjon isten, juhászlegény! Hát mi újság a tanyán?

- Nagy a baj, felséges királyom. Az aranyszõrû bárány beleesett a kútba, s odadöglött.

- Nem igaz, kutya teremtette, mert akkor a többi is beleesett volna!

- Így nem jó - dörmögött magában a juhász. Kihúzta botját az ürgelyukból, szemére csapta a kalapját, s ballagott nagy búsan Budavára felé. Hanem amint ment, mendegélt, harmadszor is talált egy ürgelyukat. Gondolja magában: három az Isten igaza. Harmadszor is beleszúrja a botját, s megpróbálja a hazugságot.

- Adjon isten jó reggelt, felséges királyom!

- Hozott isten, juhászlegény, mi újság a tanyán?

- Nagy baj van ott, felséges királyom. A farkasok megették az aranyszõrû bárányt.

- Hazudsz, ilyen-olyan teremtette, mert akkor a többit is megették volna.

Hej, uramteremtõm, mit csináljon?! A harmadik hazugság sem sült el.

Isten neki, megmondja az igazat. S ahogy erre határozta magát, valami olyan furcsa dolog jutott az eszébe, hogy egyszeriben nagyot kacagott. Most már nem búsult, felvidult az arca, félrecsapta árvalányhajas kalapját, s úgy ment fel Budavárába nagy hetykén, a király színe elé.

Mátyás király éppen az asztalnál ült, ott ült a burkus király is, ott ült a burkus király leánya is. Már elõre örült a burkus király, hogy övé lesz az ország fele, mert a juhász bizonyosan nagyot hazudik.

Köszön a juhász:

- Adjon isten jó reggelt, felséges királyom! Kigyelmednek is, burkus király õfelsége s szép királykisasszony!

- Hozott isten, juhászlegény! Mi újság a tanyán?

- Ott bizony nincs egyéb, felséges királyom, csak az aranyszõrû bárányt elcseréltem egy fekete bárányért.

- Miféle fekete bárányért?

- Hej, felséges királyom, szebb az a bárány az aranyszõrûnél. Olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de arra nem.

- Hát hol az a bárány? Hozd be!

- Nem kell azt behozni, felséges királyom, ott ül az asztalnál. - S rámutatott a burkus királykisasszonyra.

Nagyot kiáltott örömében Mátyás király:

- Jól van, fiam, csakhogy az igazat mondtad, legyen a tiéd, amit nyertem igaz szavadért!

Mit volt mit tenni a burkus királynak, az országa felét elnyerte Mátyás király, oda kellett, hogy adja. Mátyás király meg a juhásznak adta. De ha már az ország fele a juhászé, hadd legyen övé a leánya is. Bezzeg a királykisasszony egy szikrát sem húzódozott a juhászlegénytõl. Ott helyben papot hívtak, nagy lakodalmat laktak.

Így volt, vége volt, mese volt.