Az õzhús

Mondok egy mesét, kibõl okulhat minden pörlekedõ. Ment, mendegélt a szõrdisznó rengeteg erdõben, pataknak a mentén, s találkozott az õzzel. Már jó messzirõl kiáltott a szõrdisznó:

- Szervusz, testvér, hogy vág a bajusz?!

- Jól vág, jól - felelt az õz -, de hogy mersz te énvelem így beszélni, hé?

- Na már, testvér, vagyok én olyan legény, mint te. Nem teszel te olyat, hogy utánad ne csináljam.

Ej, megmérgelõdik az õz, hogy egy macskabéka teremtés ilyen kicsibe veszi õt.

- Hát jere ki velem versenyfutásra! Menjünk ki elébb eme hegy tetejébe, s amelyik hamarébb visszafut a patakhoz, annak a másik egész életére legyen hûséges szolgája.

- Itt a kezem, nem disznóláb! - rikkantott a szõrdisznó, s azzal fölment a hegy tetejére.

Ahogy fölértek, az õz - uccu neki, vesd el magad! - nekifutamodott a lejtõnek, mintha csak a szemét vették volna ki; a szõrdisznó pedig szépen összezsugorodott, s úgy hengergõzött utána nagy messzirõl. Hej, de bezzeg megjárta az õz a nagy sietséggel. Mikor épp a patakhoz ért, keresztülesett a fején, nyakát szegte, s mindjárt szörnyû halált halt. Nagy késõre ért be a szõrdisznó, egy kicsit mintha sajnálta volna is az õzet, de hamar megvigasztalódott, nekiállott a húsának, és jóllakott belõle. Olyan élete volt, hogy még a királlyal se cserélt volna. Evett, aludt, s meg sem moccant az õz húsa mellõl.

Teltek-múltak a napok, s még mindig annyi volt az õz húsából, hogy félesztendõre is elég lett volna kicsi szõrdisznónak. Egyszer azonban odaállít egy kiéhezett róka, s köszönti:

- Adjon isten, szõrdisznó!

- Adjon isten, ami nincs, róka koma!

- Én már eleget kértem, de nem ad - kesergett a róka -, hanem látom, szõrdisznó barátom, hogy neked több van a soknál, adj belõle.

A szõrdisznónak jó szíve volt, adott a róka komának annyi húst, amennyi csak belefért. Róka komának úgy megtetszett az elsõ ebéd, hogy ott felejtette magát három napra a szõrdisznónál, s nem is akart elmenni a nyakáról. A harmadik nap már nem állhatta meg szó nélkül a szõrdisznó.

- Róka koma, tovább egy házzal, mert mindjárt egy betevõ falás sem marad nekem. Pedig ez a hús becsületes keresményem.

- Már akár becsületes, akár nem - toppantott az erõre jött róka -, nem megyek én innét! Hanem tudod mit, szõrdisznócskám, osszuk kétfelé, ami még van.

Mit volt mit tenni: a szõrdisznó beleegyezett az osztásba. A róka tüstént neki is fogott az osztásnak, de a húst nem két-, hanem háromfelé osztotta.

- Hát ez miféle dolog, róka koma, hiszen ketten vagyunk. Nem jól van ez így!

- Dehogy nincs jól. Ez az elsõ adag a enyém, a másik engem illet, a harmadik pedig nekem dukál.

- Hát nekem mi dukál?

- Mondtam már! Nem érted?! Az elsõ adag az enyém, a második engem illet, a harmadik nekem dukál.

- Ugyan, úgy-e? Majd meglátjuk! Megyünk a törvénybíró elé igazságért!

Elindultak a törvénybíró elé. Estére beértek egy faluba. Amint mennek, a szõrdisznó egy tyúkól elõtt kaptányt lát, s azt mondja:

- No, róka koma, itt a törvényszék. Aki ennek az ajtaján baj nélkül keresztülmegy, azé lesz az õzhús.

A róka beleegyezett, s a szõrdisznót elõretuszkolta. Ez szépen összezsugorodott, s úgy átment, hogy semmi baja sem lett. Utána a róka, de õ már nem fért át, s a farkánál fogvást odacsípte a kaptány.

A szõrdisznó visszament az erdõbe, a róka pedig ott maradt. Jön ki reggel a gazda, s már messzirõl kiáltja nagy örvendezéssel:

- Ahá! Tyúkhús kellett volna, úgy-e?! - Azzal elévett egy mogyorófa pálcát, s félholtra verte a rókát. Közbe mind azt kiabálta:

- Nesze, tyúkhús, ez a tied, ez téged illet, ez neked dukál!

Azt hitte a gazda, hogy már meg is döglött a róka, s ott hagyta, hadd érjék meg jól a nyúzásra. De a róka föleszénkedett, összeszedte az erejét, kiszabadult a kaptányból, s visszavánszorgott az erdõbe.

Kérdi a szõrdisznó, mikor meglátja a rókát:

- Hát, koma, mit mondott a törvény?

- Azt, hogy egész reggelig két vas közt tartott, reggel pedig jött a törvénybíró, s félholtra vert. De már most csakugyan igazságosan osztom el a húst - fogadkozott a róka.

Hanem - kakas csípje meg a ravasz máját - most is csak háromfelé osztotta az õzhúst.

Megint csak törvényre kellett, hogy menjenek. Ahogy mentek, egy farkasveremre találtak, s a szõrdisznó azt mondta:

- Ez is törvényszék, koma, aki ennek a tetején keresztül tud menni, azé lesz az õzhús.

A szõrdisznó könnyen áthöngörgött, de a rókát nem bírta meg a gyönge leveles ág, s belesuppant a verembe. Reggel ott találták az emberek, s félholtra verték. Nagy késõre eszénkedett föl, s visszavánszorgott a szõrdisznóhoz, de a ravasz rókát a kétszeri csúfuljárás sem tudta megjavítani, megint csak háromfelé osztotta az õzhúst.

Harmadszor is törvényre mentek, de míg odajártak, arra vetõdött egy farkas, s ez az õzhúst mind egy falásig megette. Mikor a szõrdisznó s a róka visszatért a törvényrõl: szemük-szájuk koppant. Egy porcogó csont nem sok, annyit sem találtak.