A zöld királyfi

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, s annak három leánya. Az a király nem szerette a leányait, s egyszer nagy haragjában azt találta mondani:

- Bárcsak az ördög vinné el ezeket a leányokat!

Még jóformán ki sem mondotta: megnyílt a föld, egyszerre három ördög ugrott elé, megfogták a három királykisasszonyt, nagy fergeteg kerekedett, s úgy elnyargaltak velük, hogy többet nem is látták.

A király mégis megbánta a szavát, búsult, bánkódott, de hamar megvigasztalódott, mert csakhamar három fiúval áldotta meg az Isten. A fiúk már nagy legények voltak, de senkitõl sem hallották, hogy leánytestvérük is volt.

Eközben a király erõsen leöregedett, s mindig sóhajtozott:

- Hej, ha még egyszer fiatal lehetnék!

Hallották ezt a fiúk, s megegyeztek, hogy elmennek a tündérek kútjához, s fiatalító vizet hoznak az édesapjuknak.

Mondják, hogy mit akarnak, s az öreg király, akinek - közben legyen mondva - zöld király volt a neve -, jó szívvel beleegyezett, csak menjenek.

Elindul a három királyfi három aranyszõrû paripán. Estére kelve betérnek egy csárdába, ott ételt-italt rendelnek; esznek-isznak, s különösen a két idõsebbnek olyan virágos kedve kerekedett, hogy nem is akartak továbbmenni a csárdából.

Eleget hívja a bátyjait a kicsi zöld királyfi, hogy induljanak, mert így soha, míg a világ s még két nap, a tündérek kútjához nem érnek, de az idõsebb királyfiúk meg sem mozdultak, azt mondták az öccsüknek:

- Csak eridj, te bolond! Majd mi is odaérünk, s ha nem érünk, úgy is jó!

Jól van, a kicsi királyfi ott hagyta a bátyjait a csárdában, s még aznap egy rengeteg erdõbe ért. Rengeteg erdõben talált egy kicsi házat, s bement oda éjjeli szállásra. A kicsi házban egy öreg remete lakott.

A királyfi köszönti illendõképpen, a remete fogadja, s kérdi, hogy mi járatban van?

Mondja a királyfi, hogy a tündérek kútjához igyekezik: fiatalító vízért.

- Hej - mondja a vén remete -, abból a vízbõl én is szeretnék kapni, s ha visszakerülsz onnét valaha, hozz nekem is egy csöppöt. Hanem a te lovadon hiába ne is menj, mert azon sohasem jutsz oda. Van nekem egy tarka lovam, az ördögök lovával testvér, ülj erre: ez a világ végére is elvisz!

Megköszöni a királyfi a vén remete nagy jóindulatát, felül a tarka lóra, s még ki sem mennek az erdõbõl, megszólal a ló:

- Hallod-e, kicsi gazdám, míg a tündérek kútjához mennénk, több rendbeli utad lészen addig. Mikor te még a világon sem voltál, volt a te apádnak három leánya, mind a hármat elvitték az ördögök. Elébb azokat meg kell szabadítanunk, úgy megyünk a tündérek kútjához.

Elõször elmegyünk a legidõsebb nénédhez. A sógorod nem lesz otthon, de én majd hazakergetem, s mikor megtudja, hogy a tündérek kútjához igyekezel, õ is kér, hogy hozzál a fiatalító vízbõl, de addig meg ne ígérd, míg azt a lepedõt neked nem adja, amelyik az ágyán van. Ennek a lepedõnek olyan tulajdonsága van, hogy ha magadra teríted, sem ördög, sem ember meg nem lát téged.

Ahogy ezt mondotta a tarka ló, nagyot fújt, s mint a nyíl felszállott a magas levegõégbe. Repült, mint a gondolat, erdõk, mezõk, tengerek felett.

Aztán egyszerre csak leszállott a földre, s megállott egy kacsalábon forgó gyémántpalota elõtt.

- Itt lakik a legidõsebb nénéd, kicsi gazdám. Te csak menj be, én meg kimegyek a selyemrétre, ott jár valahol a te ördög sógorod, mindjárt hazakergetem.

Bemegy a királyfi a palotába, a tarka ló is ki a selyemrétre, ott az ördögöt meglátja, s elkezdi hajtani.

- Haza, ördög, haza! Ott van a sógorod, adj neki vacsorát!

- Hej, kutya egye meg a májadat - mondotta az ördög a lónak -, te vagy a mi megölõ hóhérunk!

De nem mert ellenkezni, szaladott a ló elõtt, föl a palotába egyenesen.

A királyfi ott ült egy lócán, beszélgetett a nénjével, mikor az ördög belépett. Köszönti az ördög:

- Szervusz, sógor! Mi jóban jársz?

- A tündérek kútjához indultam, sógor - mondja a királyfi -, fiatalító vizet viszek az apámnak.

- Hej, sógor - mondja az ördög -, azt én is megpróbáltam, nem egyszer, de százszor, hanem a kútnak még közelébe se juthattam, mert a kúttól hetvenhét mérföldre már olyan szörnyû melegség van, hogy aki arra jár, töpörtyû lesz belõle.

- Nem bánom én, mégis odamegyek.

Aközben az ördög ételt-italt rakat az asztalra, kínálja a királyfit:

- Egyél-igyál, sógor, úgysem eszel-iszol sokáig.

Mondotta a királyfi:

- Ne félj attól, sógor!

Esznek-isznak, vígan vannak, s egy kicsi idõ múlva megszólal az ördög:

- Ha a tündérek kútjához jutsz, sógor, hozz nekem is a vizébõl! Nesze, itt van egy disznótök, merítsd tele. Adok aztán néked annyi aranyat, ezüstöt, amennyit elbírsz.

- Nem kell nekem sem aranyad, sem ezüstöd, van nekem elég; add nekem az ágyad takaróját!

Eleget az ördög, hogy így, meg úgy, mindent kívánjon, csak azt ne, de a királyfi azt mondta:

- Kell-e a fiatalító víz?

- Kell, sógor, kell!

- No, ha kell, add ide a takarót!

Mit volt mit nem tenni az ördögnek, odaadta a takarót, azzal a királyfi elbúcsúzott, felült a tarkára, s repültek tovább: erdõk, mezõk, tengerek felett.

Megszólal egyszer a tarka ló:

- No, édes gazdám, mindjárt leszállunk a mellé a palota mellé, ahol a középsõ nénéd lakik. Majd ez a sógorod is kívánja, hogy hozz neki a fiatalító vízbõl, de addig meg ne ígérd, míg az ujjáról a gyûrût neked nem adja. Ennek a gyûrûnek az a tulajdonsága van, hogy akármilyen mélyen alszol, megszorítja az ujjadat, s mikor éppen szükség, akkor ébreszt fel.

Leszáll a tarka ló a földre, egy kacsalábon forgó gyémántpalota mellé. A királyfi bemegy, a ló meg kimegy a rétre, hogy hazakergesse az ördögöt, mert az is ott lõdörgött a réten. Megtalálja az ördögöt, s ûzõbe veszi.

- Haza, ördög, haza, mert itt a sógorod!

Az ördög mindjárt megismerte a lovat, látta, hogy az õ lovának a testvére, visszaszólt haragosan:

- Megyek, megyek, a kutya egye meg a májadat! Te vagy a mi megölõ hóhérunk!

Felmegy az ördög a palotába, fogadja a sógorát nagy barátsággal; három akó bort tétet az asztalra, s mindenféle jó ennivalót. Esznek-isznak, s közben megkérdi:

- Mi jóban jársz, sógor?

Mondja a királyfi, hogy miben jár.

Nagyot kacag az ördög.

- Hej, sógor, én százannyit érek, mint te, mégsem tudtam hozni a fiatalító vízbõl, pedig sokszor megpróbáltam.

- Próbáltad vagy nem próbáltad - mondotta a királyfi -, én is megpróbálom, s hozok is, meglátod.

- Hát akkor hozz nekem is, s annyi kincset adok, amennyit elbírsz.

- Nem kell a kincsed, add nekem a gyûrûdet.

- Azt nem adom!

- No, ha nem, nem is hozok vizet.

Azzal a királyfi felszedelõzködött s indult, de mikor az ajtóhoz ért, az ördög utána szaladt, s odaadta a gyûrût.

Ahogy felült a tarkára, mondja ez a királyfinak:

- No, édes gazdám, még csak a legkisebb nénédhez megyünk. Az õ urának olyan kardja van, hogy csak szólani kell: kard, ki a hüvelybõl! s ha annyi ellenség fog körül, mint fûszál a réten s csillag az égen, akkor sem kell félned, mert mind egy szálig levágja.

Megérkeznek a legkisebb nénjéhez, s megkapja a királyfi a kardot, éppen olyan móddal, mint ahogy megkapta a takarót, a gyûrût, s úgy indultak a tündérek kútjához.

Fölszáll a tarka a levegõégbe, hét nap s hét éjjel szállott, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Akkor aztán leszállott a földre, s megállott egy olyan palota elõtt, amilyent még emberi szem nem látott. Ezüst volt a fundamentoma, arany az oldala, gyémánt a fedele. Kilencszázkilencvenkilenc ablaka volt, aranyból, gyémántból valamennyi. S éppen annyi garádicsa, az is színarany.

Mondotta a tarka:

- Menj fel ide, édes gazdám! Itt lakik a tündérek királynéja. Most éppen vacsorázik, egyedül, magában. Vedd a takarót magadra, ülj le mellé, s egyél-igyál te is. Ne félj, nem lát meg, csak annyit lát, hogy valaki eszik-iszik, de nem tudja, hogy ki. Azután feküdj le, s hajnalban, mikor a gyûrû szorítja az ujjadat, hamar szedd magadra a gúnyát, s gyere le hozzám, hogy vizet meríthessünk a kútból.

Fölmegy a királyfi a tündérkirályné palotájába, hát csakugyan éppen vacsorázik a királyné. Leül mellé a királyfi, jól eszik-iszik a sok drága ételbõl-italból, de a királyné csak azt látta, hogy fogy az étel is, az ital is, nem látott senkit.

Haj, istenem, megijedt a tündérkirályné, végigszalad hetvenhét szobán, fellármázza a tündéreket:

- Talpra, talpra! Szaladjatok a kúthoz, fújjátok az ólmot, hadd égjen, mert valaki kerülgeti a kutat.

De teremtõ istenem, lett erre szörnyû nagy tûz a tündérek kútja körül! Támadt olyan forró melegség, hogy a kúttól hetvenhét mérföldre megsült ember, állat, minden.

Azalatt a királyfi aludott szép csendesen, de egyszerre csak szorítani kezdi a gyûrû, felugrik az ágyból, szalad a lovához, felpattan a hátára.

Mondja a ló:

- Látod-e azt a tüzes folyót, édes gazdám? Azon túl van a tündérek kútja. Amennyi tündér, mind az ólmot fújja. Kapaszkodj belém jól, mert ha lefordulsz a hátamról, szörnyû halálnak halálával halsz meg. Olyan magasra szállok veled, hogy a fejed a csillagokat veri, oda nem ér el az ólom melegsége. Aztán a kút felett hirtelen leereszkedem. Te pedig azt a tököt, mit a sógorod adott, szúrd a kardod hegyére, s mielõtt az én lábam a kúthoz érne, hirtelen merítsd meg a tököt, mert ha elébb ér le az én lábam, vége az életednek, vége az enyémnek is.

Fölszáll a ló a levegõégbe, fel olyan magasra, hogy a királyfi feje a csillagokat verte, aztán egyet ugrott, kettõt szökött, s mint a gondolat, leszállott a tündérek kútjához.

Áldott szerencsére a királyfi, mielõtt a ló lába a kutat érte volna, megmerítette a tököt, azzal hopp! nekiiramodott a ló, fel ismét a levegõégbe.

Kiabálhattak, fenyegetõzhettek a tündérek, egy pillantásra úgy eltûnt a szemük elõl, mintha soha ott nem járt volna.

Mentek egyenest a királyfi legkisebb nénjéhez, ott a takarót magára vette a királyfi, ettõl a sógora nem látta meg, s elvitte a nénjét. Ugyanígy vitte el a középsõt; ugyanígy a legidõsebb nénjét is. Vitte mind a hármat a lován, úgy mentek a vén remetéhez.

Már messzirõl kiáltotta a remete:

- No, fiam, hoztál-e fiatalító vizet?!

- Hoztam, öregapám, hoztam!

- Hát akkor csak cseppents a tenyeremre egy cseppet.

Reácseppent a királyfi, s hát uramteremtõm, abban a pillanatban megfiatalodott a remete.

- No, fiam, köszönöm, hogy megfiatalítottál. Tartsd meg a tarka lovat, legyen a tiéd, van még ennek testvére, az kiszolgál engem.

Megköszöni a királyfi a lovat, elbúcsúzik a remetétõl, s még egy nap sem telt belé, otthon volt a nénjeivel. A bátyjai már rég otthon voltak, s az öreg király azt hitte, hogy valahol elpusztult a legkisebb fia. De aztán nagy volt az öröm, mikor mind haza kerekedtek. Hát még mikor a királyfi a fiatalító vízbõl rácseppentett az apja kezére - annak örült csak igazán a király. Már alig tudott tipegni-tapogni, s ím, egyszerre úgy megfiatalodott, hogy még szebb s erõsebb lett, mint volt réges-régen, fiatal korában. Hanem eközben mi történt? Eközben az történt, hogy a tündérek királynéjának nem volt nyugodalma, s elindult Tündérországból a tündéreivel, hogy megkeresse azt a királyfit - mert jól tudta, hogy nem lehetett más királyfinál -, aki merített a tündérek kútjából. Megérkezik a tündérkirályné a zöld király országába, s hírül adja elõre, hogy álljon elé az a királyfi, aki a tündérek kútjából merített, s a felesége lesz annak.

De bezzeg búsult most a két idõsebb királyfi, hogy miért nem voltak a tündérek kútjánál.

Jön a királyné a király udvarába, ott egy nagy kádat megtöltet ólommal, keverteti, s felkiált:

- Aki a tündérek kútjából merített, ugorjék ebbe a kádba; arról tudom meg, hogy ott volt-e, vagy sem.

A király s a két legidõsebb fia szeretett is volna beleugorni, nem is, hanem a legkisebb királyfi egy szempillantásig sem gondolkozott, elõvezettette az istállóból tarka lovát, s fölpattant a hátára. Akkor a ló felszállott a levegõbe, mint a nyíl, onnét egyenest le a kádba, s amint szállott lefelé, az egyik orra lyukán felszívta a forró ólmot, a másikon visszaeresztette: úgy ereszkedett bele a kádba, s az ólom úgy lehûlt, hogy semmi bajuk sem lett.

- Te vagy az, te vagy az, aki nálam járt! - kiáltott a tündérek királynéja. - Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Egyszeriben nagy lakodalmat csaptak, a lakodalom után fölkerekedtek, s Tündérországig meg sem állottak. Még ma is élnek mind a ketten, ha meg nem haltak.