Zeta vára

Zetelakán túl, nem messze, magas szikla tetején állott hajdanában Zeta vára.

Aki arra jár, még ma is láthatja ennek a várnak a romladékát. Nem sokkal azután, hogy a magyarok a keresztény hitre kezdettek térni, építtette ezt a várat egy Zeta nevû büszke nagyúr, pedig lent, a hegy tövében, a Cselõ völgyében, gyönyörû palotája volt - olyan, hogy messze földön nem volt párja. De Zeta, nehogy ráerõltethessék az új hitet, fényes palotáját földig romboltatta, s a hegy tetejére épített egy várat.

- Odamenjen, kinek az élete nem kedves!

Zetának két leánya s egy fia volt. A leányok vele laktak a várban, hanem a fiú ritkán ült otthon. Háború volt akkor a magyarnak az élete - nem ült otthon, aki kardot tudott forgatni.

Esztendõ esztendõ után múlt el, mindenféle hírek jöttek a fiatal Zetáról - csak õ nem jött haza. Egyszer az a híre jött, hogy meghalt a csatában: akkor az apja elsiratta. Másszor az a hír jött, hogy áttért az új hitre: akkor az apja megátkozta.

- Inkább halt volna meg a hittagadó! - mondotta az öreg Zeta, s többet a fia nevét nem volt szabad kiejteni.

Hanem a fiú egyszer mégis hazajött. Mikor nem is gondolt senki rá, fölvágtatott a várba fehér paripáján.

- Vissza - kiáltott az apa -, õseid hitét elhagytad, nem vagy az én fiam!

Mondotta szelíden a fiú:

- Ne ûzd el fiadat, apám! Inkább térj át az új hitre te is.

Aztán a testvéreihez fordult, akik éppen aranyhímet varrottak.

- Ugye ti is követtek az új hitre engem?

Feleltek a leányok:

- Mi megmaradunk az apánk hitén.

- Hallod?! - kiáltott az öreg Zeta. - Nem kell a te jövevény Istened! Ki a házamból!

S ím, halljatok csudát, ebben a pillanatban megdördült az ég, megingott a szikla, hogy összeomlott a büszke vár, maga alá temette Zetát s a két leányát - csak a fiúval volt az Isten. Fehér táltosával leugratott a vár faláról, s nem történt semmi baja.

Összeomlott Zeta vára, s eltemetõdött - nemcsak Zeta, de vele tenger kincs is. Az omladékok között nehéz vasajtók alatt van ma is Zeta kincse, s ezek a vasajtók megnyílnak minden Szent György napjának az éjjelén...

Azóta sok száz esztendõ telt el, s Szent György napján sok ember próbált szerencsét, de aki egyszer bement a megnyílt vasajtón, többé nem került vissza. Mind azt szerette volna, ha a kincset egészen elhozhatja.

Mire aztán kifelé indultak, a vasajtók újra bezárultak, s többet nem látták Isten áldott napját. Hanem ennek elõtte úgy száz esztendõvel élt Zetelakán egy Botházi nevû ember, ez azt mondta:

- Ami másokkal megtörtént, nem történik meg velem. Elég lesz nekem egy tarisznya arany is, s míg a vasajtó újra bezáródnék, kijövök én onnan.

Elkövetkezik Szent György napja. Éjfélkor nagy lángot vet a vasajtó, szörnyû dördüléssel kinyílik, s Botházi bemegy.

Szeme-szája elállott a nagy csodálkozástól.

Tele volt egy nagy pince arannyal, ezüsttel, gyémánttal, szinte megvakult a szertelen ragyogástól. Ott a nagy kincshalomnak a tövében ült két leány, aranyhímet varrt mind a kettõ.

- Hát ti kik vagytok? Mik vagytok? - kérdi Botházi.

- Mi a Zeta leányai vagyunk - felelték a leányok. - Hétszáz esztendeje ülünk itt, s varrunk hímet.

- S meddig akartok még itt ülni? - kérdezte Botházi. Feleltek a leányok:

- Ameddig a tehenek meleg tejet adnak, s az asszonyok kendert fonnak.

- No, akkor itt is maradtok míg a világ s még két nap - mondotta Botházi.

Azzal nekiesett az aranynak, színig töltötte a tarisznyát.

"Ejnye - gondolja magában -, bár még egy tarisznyát hoztam volna!"

Lekapta a kucsmáját, s teletöltötte azt is. Megint sóhajtott:

- Bárcsak még egy kucsmám volna!

Mondották a leányok:

- Siess, mert itt pusztulsz!

- De már a zsebjeimet még megtöltöm!

Hirtelen megtöltötte a zsebeit, s azzal uccu neki, vesd el magad! szaladott ki a pincébõl.

Éppen mikor kitette fél lábát az ajtón, akkor csapódott be az ajtó, s odaütötte a másik lábát. A kincset kihozta, de az egyik lába ott maradt. Meggazdagodott, de gazdagságán nem volt Isten áldása.

Ahogy jött, el is ment a pénz, nem maradt egyebe, csak a csúfneve: Sánta Botházi.

Azóta békén varrhatnak hímet a Zeta leányok, nem háborgatja õket senki...