Hamupipõke

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl: volt egyszer egy özvegyember, s annak egy szépséges szép leánya.

Az özvegyember szomszédjában lakott egy özvegyasszony, annak meg két leánya volt, de egyik csúnyább a másnál.

Egyszer az özvegyasszony általüzent az özvegyembernek: vegye feleségül õt, majd meglátja, milyen jó dolga lesz neki is, a leányának is. Gondolta az özvegyember: "Biz az jó lesz! Ha ketten leszünk, megoszlik a teher."

Nem sokáig gondolkozott, feleségül vette az özvegyasszonyt. Hanem egy hét, kettõ alig múlt el, keservesen megbánta a házasságát, mert az új asszony csak a maga leányaival gondolt, azokat szép ruhában járatta; az özvegyember leányának pedig jó volt a rongy is. El is nevezték a szegény leányt Hamupipõkének.

Telik-múlik az idõ, egyszer az ember bemegy a városba, s kérdi a leányokat:

- No, leányok, mit hozzak nektek a városból?

Mindjárt elõállott a két csúnya leány, s alig gyõzték elésorolni, hogy mi mindent hozzon nekik. Drága selyemköntösöket, aranygyûrût, fülbevalót, karperecet s a jó isten tudja, még mit.

- Hát neked, Hamupipõke, semmit se hozzak? - kérdezte az apja.

- Ne hozzon nekem semmit, édesapám - mondotta Hamupipõke -, jó nekem így rongyosan is.

- De már ha a másik kettõnek hozok, rólad sem feledkezem meg - mondotta az ember.

- Jól van, édesapám, ha mindenképpen akar hozni valamit, hozzon nekem három diót, én azzal is beérem.

- No, az nem sok - mondotta az ember, s azzal elment, be a városba.

Ottan vett a mostohaleányainak mindent, mit kívántak, s az édesleányának csakugyan nem hozott egyebet három diónál.

Másnap éppen vasárnap volt, s a csúnya leányok felöltözködtek nagy cifrán, úgy indultak a templomba.

Hamupipõke is szeretett volna elmenni, de õt otthon hagyták, s hogy ne üljön dolog nélkül, kiöntöttek az udvarra egy véka konkolyos búzát, s megparancsolták, hogy mire a templomból visszajönnek, mind egy szemig tisztítsa meg a konkolytól, különben jaj neki.

Haj, Istenem, sírt szegény Hamupipõke, hullott a könnye, mint a záporesõ.

- Istenem, Istenem - sóhajtozott magában -, hogy tudjam én ezt a búzát megtisztítani?

Hát abban a pillanatban leszáll egy sereg fehér galamb az udvarra, nekiesnek a búzának, s egy szempillantás alatt kiszemelték a konkolyt a búzából. Ugrált, táncolt örömében Hamupipõke, nem tudta, mit csináljon.

Gondolja magában, hadd legyen neki is egy jó vasárnapja, feltör egyet a három dióból. Csakugyan fel is tör egy diót, s ím, halljatok csudát: egy ragyogó szép rézköntös esett ki a dió hajából. Ámult-bámult Hamupipõke, nézte, forgatta mindenfelõl a rézköntöst, s aztán mit gondolt, mit nem, hirtelen magára vette, s elment õ is a templomba.

Történetesen a királyfi is éppen ott volt a templomban, s mikor Hamupipõke belépett, a királyfi reá vetette szemét, s többet le sem vette róla. Nézték, csudálták a népek is. Azt hitték, hogy valami királykisasszony, senki sem ismerte meg Hamupipõkét. Az apja sem, az anyja sem, a nénjei sem.

Hanem Hamupipõke nem várta meg, míg a pap áment mond, hirtelen kifordult a templomból, hogy mire a többiek hazajönnek, otthon lehessen az õ rongyos ruhájában.

Azám, de a királyfinak sem volt maradása a templomban. Egyszeriben kijött az inasával, s szalasztotta Hamupipõke után, hadd nézze meg: hová tér be.

De Hamupipõke az õ kicsi rézpapucsában olyan sebesen ment, mint a szél. Egy pillantás alatt eltûnt az inas szeme elõl, s hiába nézett be minden udvarra, minden házba, Hamupipõkét sehol sem találta meg.

Aközben hazaértek a leányok, s mondották nagy dicsekedéssel:

- Hej, mit láttunk mi, Hamupipõke! Ha te azt láttad volna!

- Ugyan mit láttatok? - kérdezte Hamupipõke.

- Ott volt a királyfi a templomban, aztán ott volt valami királykisasszony, de olyan szép, mint égen a ragyogó csillag.

- Ó, én azt jól láttam - mondotta Hamupipõke.

- Ugyan honnét láttad volna?

- Honnét?! Felmentem a lajtorján a kémény mellé, s onnét néztem, míg az utcán szépen végigsétált.

- Úgy! Hát te a kéményen mászkálsz, ahelyett hogy a búzát tisztítanád?

Mondotta Hamupipõke szép csendesen:

- Ó, ne féljetek, megtisztítottam én a búzát is.

A leányok majd megpukkadtak mérgükben, mikor látták, hogy egy szem konkoly sincs a búzában - de olyan tiszta, mint az arany. Nagy mérgükben diribdarabba vagdalták a lajtorját, hogy többet a kéményhez föl ne mászhasson, s délután, mikor vecsernyére mentek, két véka konkolyos búzát öntöttek ki az udvarra, hadd tisztítsa meg Hamupipõke. Azzal elmentek a templomba, leültek az elsõ székbe nagy cifrán, kényesen, mint két páva, s illegették-billegették magukat, hátha valahogy rájok tekintene a királyfi. Mert a királyfi délután is elment a templomba, hadd lássa, ott lesz-e ismét Hamupipõke.

De Hamupipõke akkor még ott ült az udvaron, sírdogált, kesergett magában, hogy mindenki mehet templomba, csak õ nem. Egyszer segítettek rajta a galambok, de vajon másodszor eljönnek-e?

No, nem kellett sokáig keseregnie, kétannyi fehér galamb szállott le, mint amennyi délelõtt. A csõrüket beleütögették a búzába, s egy szempillantás múlva egy szem konkoly nem sok, annyi sem volt benne. Azzal, huss! elrepültek.

Hamupipõke pedig elõvette a második diót, hátha abban is talál valamit.

Hiszen talált is abban olyan szép ezüstköntöst, hogy királykisasszonynak sem lehetett annál különb. Mindjárt fölvette magára, s ment a templomba. Haj, uramistenem, mikor belépett a templomba, minden szem õreá esett, még a pap is megakadott az imádságában, s a két csúnya leány illegethette magát, mert a királyfi csak Hamupipõkére nézett, le sem vette róla a szemét. De Hamupipõke másodszor sem várta meg a prédikáció végét, hirtelen fölkelt a helyérõl, s kiillant a templomból, mint a tünemény.

Utána a királyfi az inasával, végig a falun, de hiába szaladtak. Hamupipõke másodszor is eltûnt a szemük elõl.

Jönnek haza a leányok, mondják nagy dicsekedéssel:

- No, Hamupipõke, sajnálhatod, hogy nem lehettél a templomban! Megint ott volt a királyfi s egy még szebb királykisasszony, mint amilyen délelõtt volt.

- Ó, én jól láttam azt a királykisasszonyt - mondotta Hamupipõke.

- Ugyan honnét láttad volna?

- Fölállottam a kerítés tetejére, s onnét jól láttam, amint végigsétált az utcán, színezüst ruhában, színezüst köntösben.

- Úgy! Hát a búzát megtisztítottad-e?

- Ott van, nézzétek, azt is megtisztítottam.

Majd megette a méreg s a bosszúság a leányokat. Befedték tövissel a kerítést, hogy többet ne állhasson reá Hamupipõke, s következõ vasárnap négy véka konkolyos búzát öntöttek az udvarra, hadd legyen, amivel bajlódjék, kínlódjék.

No, elmennek a leányok a templomba, Hamupipõke otthon maradt, s szemelgetni kezdi a búzát, de még jóformán belé sem kezdett, jöttek a fehér galambok nagy szárnycsattogtatással, annyian voltak, hogy alig fértek az udvaron, s egy percet, kettõt alig voltak ott - tisztára vált a búza, mint a színarany, s azzal továbbrepültek.

- Ó, édes Istenem - fohászkodott Hamupipõke -, csakhogy ismét megsegítettél!

Azzal mindjárt feltörte a harmadik diót is, hadd lássa, mi lehet abban.

Volt, ami volt az elsõ s a második dióban, de a harmadikból olyan aranyköntös kerekedett ki, hogy ragyogott, mint a nap; suhogott, mint a selyem, s mikor Hamupipõke magára vette, s a kicsi tükör elé állott, magamagát sem ismerte meg.

Bemegy a templomba, s hát amint belép, felállanak a népek, földig hajolnak elõtte, még a nénjei is, pedig azokat ugyancsak ölte a bosszúság, mert vagy nézett reájuk a királyfi, vagy nem addig, mostantól kezdve csak Hamupipõkét nézte.

Hamupipõke most sem várta be a prédikáció végét, hirtelen kifordult a templomból, szaladott hazafelé, de mégsem olyan gyorsan, mint azelõtt, s a királyfi inasa látta messzirõl, hogy melyik kapun fordult be. Odaszaladott, s a kapufélfa hasadékába beleszúrt egy aranyrózsát, hogy arról megmutathassa a gazdájának, hol lakik az a szépséges szép leány.

Visszamegy az inas, jelenti a királyfinak, hogy mit látott, mit csinált.

- Jól van - mondja a királyfi -, gyerünk haza, hadd fogatok be hatlovas hintóba, s úgy megyünk annak a leánynak látogatására.

Aközben a leányok is hazamentek a templomból, s már a kapuból kiabálták Hamupipõkének:

- Hej, Hamupipõke, búsulhatsz, hogy nem voltál a templomban! Ott volt megint az a szép királykisasszony, mégpedig színarany köntösben.

- Ó, én jól láttam - mondotta Hamupipõke.

- Ugyan honnét láttad?

- Honnét? Felmásztam az eperfára, s jól láttam onnét.

- Úgy... te az eperfára mászkálsz? Bizonyosan meg sem tisztítottad a búzát.

- Dehogynem, dehogynem, nézzétek csak, egy szem konkoly sincs benne.

Mérgelõdtek, bosszankodtak a leányok, s mérgükben kivágatták az eperfát, hogy többet ne mászhasson reá Hamupipõke.

De már ezt megsokallotta Hamupipõke édesapja is, mondotta a leányoknak:

- Látom, hogy nem élhettek egymással békességben, elválasztlak egymástól.

Azzal vitte Hamupipõkét a falu végére, s ott egy öregasszonynak a gondjára bízta. Alig ment el Hamupipõke hazulról, jött a királyfi hatlovas hintón. Be egyenesen a kapun, amelyiknek a félfájába az inas beszúrta volt az aranyrózsát.

Bemennek a házba, de Hamupipõkét nem látják sehol.

Kérdi a királyfi az asszonyt:

- Hol a leányod, jó asszony?

- Ó, felséges királyfi! Van nekem kettõ is, mindjárt beszólítom.

Beszólítja a leányait, de a királyfi elszomorodott, s mondta:

- Egyik sem az, akit én keresek. Hát nincs még egy lányod? - kérdezte a királyfi.

- Nincs nekem, felséges királyfi, nem is volt soha.

Kimegy nagy búsan a királyfi, végigmennek a falun; benéznek minden udvarra, beszólnak minden házba, sehol sem találják a szép Hamupipõkét. A falu végén, abba a kicsi házba, ahol Hamupipõke lakott, be sem akartak nézni; mégis meggondolkoznak, bemennek, s kérdik az öregasszonyt:

- Van-e magának leánya, néne?

- Nincs nekem, lelkem, nem is volt soha.

- Hát valaki másnak a leánya nincsen-e a háznál?

- Van, felséges királyfi, itt lakik nálam egy szegény leány, de bizony az nem is érdemes a megtekintésre.

Mondotta a királyfi:

- Már érdemes, nem érdemes, én megtekintem.

Abban a pillanatban kilép az ajtón Hamupipõke színarany köntösében. Hej, ámult-bámult az öregasszony, meg sem ismerte Hamupipõkét ebben a köntösben.

Odament a királyfi, megfogta a kezét, s mondá lelkes szóval:

- Te vagy az! Te vagy az, akit én keresek! Ülj fel a hintómba, viszlek a palotámba. Légy a feleségem!

Mindjárt felültek a hintóba, meg sem is állottak a király váráig. Egyszeriben papot hívtak, nagy lakodalmat laktak, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.