A tordai tündérvár

Tordától nem messze, az Aranyos vize mellett van egy hegy, Tündér a neve. Ennek a hegynek a tetején réges-régen egy fényes, nagy vár volt, Tündérvár volt a neve, de ma csak a romladékát lehet látni.

Sok száz esztendeje lehetett annak, még ezernél is több esztendeje, Erdélynek a földjén egy hatalmas király lakott.

De hiába volt a nagy hatalma, nem volt boldog, mert Isten nem áldotta meg gyermekekkel. Sokat tûnõdött azon, hogy kire hagyja az országát.

Egyszercsak mit gondolt, mit nem, a szomszéd királynak több fia volt, egyet fiának fogadott.

Telt-múlt az idõ, dali szép legénnyé nevekedett a fogadott fiú, s szerette volna, ha idõnek elõtte kezére kerül az ország. Azt mondja egyszer az apjának:

- Apám, engedd meg, hogy építsek egy várat a Tündér-hegyre.

- Jól van, fiam, építs, én nem bánom.

Belefog a királyfi a vár építésébe. Ezer meg ezer ember hordotta a nagy köveket a hegy tetejére, hét álló esztendeig folyton hordották, rakták, s állott a vár, melyhez hasonlatos nem volt messze földön. Akkor a királyfi elment az apjához, s mondotta:

- No, apám, felépítettem a várat, hét esztendeig tartott az építés, most engedd meg, hogy hét esztendeig pihenjek.

- Jól van, fiam, pihenj - mondotta a király.

Hanem a királyfi nem pihent, nagy titokban gyûjtötte, toborozta a katonákat, tele volt a vár fegyveres emberekkel. Az volt a szándéka, hogy amint lesz elegendõ katonája, kicsap a Tündérvárból, s erõvel elveszi a nevelõapja országát.

Csakhogy nem maradt titokban gonosz szándéka, hírül vitték azt a királynak. Szörnyû haragra lobbant a király, s körülfogta a várat. De az a vár erõs volt, erõsebb a sziklánál. Hét álló esztendeig vívták, s mégsem tudták bevenni. Mikor látta a király, hogy hiábavaló minden erõlködése, lassanként elpusztul minden embere, mégsem tudja megbüntetni a háládatlan fiút, követeket küldött hozzá.

Felmennek a követek a várba, mondják nagy alázatosan:

- Felséges királyfi, a királytól jövünk üzenettel. Látja, hogy nem tudja bevenni a váradat, nem is vívja többé. De arra kér téged, hogy küldj neki két galambot a te nagy vitézséged emlékezetére.

- Hiszen ha csak galamb kell - mondotta a királyfi -, vigyetek akár tizenkettõt, van a vár udvarán elég.

Nagy hirtelen összefogdostak tizenkét galambot, viszik a követek a királyhoz. Mondja a király az embereinek:

- Na, most kötözzetek ezekre a galambokra mindenféle gyújtószerszámokat, s aztán eresszétek el!

Úgy tesznek, amint a király parancsolja, s eleresztik a galambokat, azok felszállnak a magas levegõégbe, kerengenek ottan, azután hirtelen berepülnek a várba, s égõ szárnyakkal lebuktak szegények a házak födelére. Rettentõ nagy tûz támadott, s lángba borult az egész vár, jajgatva s ordítva menekültek ki a katonák az égõ várból. De ott várták a király katonái, s levagdalták õket, hogy még hírmondónak sem maradott közülük. Megölték a királyfit is. Porrá-hamuvá lett a Tündérvár. Csak valami romladéka látszik, de az emléke megmaradott, meg is marad örökkön-örökké.