Attila földje

Világhódító Attila halála után úgy négyszáz esztendõ múlhatott el már, mikor Hunor testvérének, Magyarnak a maradvái megmozdultak s fölkerekedtek Szittyaországból, hogy visszaszerezzék Attila földjét. Azt a földet, melyrõl csudálatos szépeket regélt a visszatért Csaba. A legszebb mindamaz országok között, melyeket Attila meghódított. Fekete a földje. Édes a vize. Zöld selyemnél zöldebb s puhább a füve. Megmérhetetlen síkságon keresztül két nagy folyam hömpölyög: Duna és Tisza, S körös-körül a végetlen síkságot erdõ borította hegyek szegik. Tündérek földje nem lehet szebb és ékesebb.

- Jertek velem! - mondotta Csaba. - Elvezetlek apám földjére. A legszebb föld ez kerek e világon.

- Hisszük minden szavadat s mondásodat - szóltak az öregek. - Mennénk is veled, Attila fia, a te apádnak földjére, ha meg nem ölöd vala entestvéredet. Ám az a föld most még testvérvértõl piros. Te mondád, hogy két pártra szakadt a hun nemzetség: testvér testvérnek vérét ontotta. Hej, a testvérvért a föld nem issza be hamar! Nem megyünk veled, Csaba. Várjuk az idõ múlását. Számon tartjuk apád földjét. Ha mi nem is láthatjuk meg, meglátják majd fiaink, maradváink. A magyarok Istene sok csudálatos dolgot jelentett meg már minékünk, bízunk benne: õ megjelenti nekünk vagy maradváinknak: induljunk-e Attila földjére.

Nagy, erõs bánat nehezedett Csaba királyfi szívére. Bú volt éjjele, bú volt nappala. Minek is jött vissza! Miért hagyta ott azt a háromezer hun vitézt tenger ellenség prédájának! Szittyaország felé jöttében háromszor fordult vissza: elõször a földnek indulása, másodszor a vizeknek áradása, harmadszor a szeleknek zúgása hozta hírül, hogy bajban van a székely! Mind a háromszor gyõzedelmeskedett. Ha õ akkor gondolta volna, hogy a magyar testvérek nem hallgatnak a szavára: nem hagyja ott azt a maroknyi népet. "Elzüllõdnek, el!" - kesergett magában Csaba királyfi.

Szegény Csaba! Nem láthatta többet apja földjét. Csak egyszer: a másvilágról. Oda vitte hírül a Szaturnusz csillag: bajban van a székely.

A fényes mennyországból kerekedett föl vitézeivel, s a csillagos ég boltozatján vágtatott vissza Attila földjére, hogy még egyszer megvédje a székelyt. Meg is védte. És fölszállott ismét a csillagos ég boltozatára, vele a vitézek. Ragyogó fehér út verõdött a paripák lába nyomán. Láthatjátok csillagos estéken: a Hadak útja ez.

Telt-múlt az idõ, esztendõre esztendõ terült: nem mozdultak a magyarok Szittyaországából. De ahogy esztendõ esztendõre terült, szaporodtak, sokasodtak Hunor és Magyar maradvái: minden esztendõvel szûkült a föld. Tanakodni kezdettek az öregek, s meg-megmozdultak a fiatalok. Apáról fiúra szállott Csaba emlékezete, az õ sok szép szava, mondása Attila földjérõl.

- Odamegyünk s visszavesszük, akárki bírja most! - mondták az ifjabbak egy szívvel, lélekkel.

Felbolydult az egész ország, öreg, fiatal, mind készülõdött Attila földjére. Hegyek-völgyek zengtek a lelkes szózatoktól: visszavesszük Attila földjét. Szájról szájra szállott Csaba mondása az elhagyott hazáról: fekete a földje, édes a vize, zöld selyemnél zöldebb s puhább a füve. Örvendezett minden lélek, csak Elõd volt szomorú. Elõd s a felesége: Emese, Elõd, Attila másodunokája, Szittyaországban az elsõ ember, az elsõk elseje. Vitéznek a legvitézebb, bölcsnek a legbölcsebb, öregnek is a legöregebb. Megmérhetetlen bánat ült a lelkén: nem volt gyermeke. Abban még megnyugodnék, hogy nem látja meg Attila földjét, csak az õ vérébõl való vér vezetné a magyart az új hazába.

Éjjel-nappal ezen kesergett õ is, a felesége is.

- Lám - mondotta Emese -, a fûben mászó bogárnak is van gyermeke, csak énrajtam nem könyörül az Isten!

Este lefektében, reggel fölkeltében csak egyért imádkozott Emese, fiúért, aki fölváltsa az apját.

Isten meghallgatta Emese könyörgését. Csudálatos álmot látott egy éjszaka. Látta Attilát és fiait, amint szárnyas paripákon végigszáguldanak Szittyaország földjén. Nyomukban a hun vitézek. Attila kezében lengõ lobogó. A lobogón turulmadár, szárnyát csattogtatja, s egyszerre csak leröppen a lobogóról, és száll egyenest az õ ölébe, kebelére hajtja a fejét, s ottan elszenderül. És ím, halljátok a csudálatos álmot: Emese kebele megnyílik, s kebele nyílásán patak vize csörgedez elé. Aztán a patak nõ, nõ, nagy folyammá duzzad, elterül Szittyaország földjén, áttör erdõkön, hegyeken, át az ország határán, s úgy folyik tovább az egész világon...

Ez igazán csudálatos álom volt. Vajon van-e halandó ember, aki megfejtse, magyarázza? Egyszeriben hívatták a táltosokat: magyarázzák meg. Egybeültek a táltosok, hét nap s hét éjjel folyton tanakodtak, és mondának olyan jövendõt, melytõl felvidult a szíve Elõdnek is, Emesének is, s amelyet nagy szívbeli örömmel vettek hírül öregek, fiatalok, minden renden lévõk.

- A te álmodnak magyarázatja - mondá a táltosok eleje - nagy öröm minékünk. Azt jelenti az az álom, hogy isten egy fiúgyermekkel áld meg, aki megnövekedvén, elvezéreli a magyart Attila földjére.

Azt emberi szó ki nem tudja beszélni, mely nagy volt az öröme Emesének és az õ urának. De nagy volt öröme a népeknek is mind közönségesen. Hát még amikor be is beteljesedék a táltosok jövendõmondása, s Emesét egy szép, erõs fiúgyermekkel áldotta meg az Isten! Még aznap egybehívatá a nép bölcseit Elõd, hogy adnának nevet az õ fiának.

- Álom jelentette meg a születését, legyen Álmos a neve - mondták a bölcsek.

Tetszett ez a név Elõdnek is, Emesének is. És nevelék nagy gonddal, szeretettel Álmost. És teltek-múltak az évek, dali szép vitézzé serdült Álmos, nagyra nõtt észben, erõben. Eszének, vitézségének híre ment messze földön. A csüggeteg, aggóskodó lelkûek is megbátorodtak, s Álmos indító szavára elindulának mind: öregek, ifjak, asszonyok, gyermekek.

Ám minekelõtte elindult volna a magyar nép honszerzõ útjára, a hét fõnemzetség vezérei hûséget esküdtek Álmosnak. Vérrel pecsételték meg esküjöket. Vért eresztettek mind a karjukból egy edénybe; ebbe a vérbe mind a heten belemártották kardjukat, s úgy esküdtek meg, hogy valameddig csak Álmos nemzetségébõl lesz egy fiúivadék, más nemzetségbeli nem lehet a magyarnak vezére. De vért eresztett Álmos is a karjából, s megesküdött, hogy a hét vezér és maradvái minden idõben megmaradnak az elsõségben.

- Aki esküjét megszegi, így folyjon vére! - kiáltott föl Álmos, midõn piros vére kicsordult.

- Így folyjon, így! - kiáltottak a vezérek mind.

Rengett a föld, a fák hajladoztak, amerre a magyarok vonultak. A férfiak lóháton és gyalogszerrel, az asszonyok, a gyermekek ökrös szekereken. Erdõbõl pusztaságba, pusztaságból erdõbe, hegyeken-völgyeken át, járatlan utakon hömpölygött elébb, elébb a honszerzõ magyarok áradatja; mindent sepert magával, ha ki nem tért útjából: embert, állatot. Közbe-közbe tenger nép verõdött össze ellenük, hogy visszaszorítsák, de meg is lakoltak keservesen. Ott, hol feltartották honszerzõ útjokban: kõ kövön nem maradt.

Hanem esztendõ múlt esztendõ után, s csak nem tudtak rátalálni Attila földjére. Hányan haltak meg idegen földön, Istenem! Messze Szittyaországtól, az édes anyaföldtõl s messze, ki tudja, milyen messze a földtõl, hová törekedtek! Fiatalon, virágjában indult el Álmos is, s ím már leöregedett, legyengült. Sokszor mondotta fiának, Árpádnak, ki a hosszú vándorlásban serdült dali vitézzé: örömmel szállanék koporsóba, fiam, csak bár megpillanthatnám Attila földjét! Csak odavezethetném az én népemet!

Egyszer találtak is olyan földre, mely hasonlatos volt Attila földjéhez. Fekete volt a föld, édes a víz, zöld selyemhez hasonlatos a fû. Végtelen nagy mezõség, azon nagy folyamok s körös-körül erdõs hegyek. Már azon is voltak, hogy itt letelepedjenek. De mikor éppen sátorverésnek láttak, egyszerre tenger sok keselyû csapott le a levegõégbõl, hogy ég s föld elfeketedett. Rászállottak a legelõ barmokra, vágták, csipkedték, s éktelenül vijjogtak, károgtak, mintha mondták volna: tovább, tovább, nincs itt helyetek!

Az is volt a vijjogások értelme. Így magyarázták azok a táltosok, kik értették a madarak beszédét.

- Tovább! Tovább! Ez nem az Attila földje!

És fölkerekedtek újra, s mentek, mendegéltek, erdõkön-mezõkön, folyóvizeken által, sokat sanyarogva, de sohasem csüggedve. Velük volt az Isten. S ím, midõn azt hitték, hogy messze, nagyon messze vannak még Attila földjétõl, valami csudálatos sejtelem szállotta meg az öreg Álmost. Szólt Árpádnak:

- Gyûjtsd egybe a nemzet vezéreit, fiam. Érzem, hogy a föld, melyen állok, Attila földje. Nézz csak körül, amit én sejtek, te látod is bizonnyal. Ameddig a szem ellát, sík rónaság, s körülszegik ezt erdõk és hegyek. Mintha látnám azt a két folyamot is, melyrõl eleinknek Csaba oly sokszor beszélt. Ez az a föld, ez!

Eközben összegyûltek a vezérek s a nép bölcsei mind, örvendezõ és búsongó szívvel hallgatták Álmos szavait. Örvendezett a szívük, hogy ím, megérkezének Attila földjére, s nehéz bánat ült rá, látván a szemébõl Álmosnak, hogy utolszor hallják szózatát.

- Kövessétek õt! - mutatott Álmos a fiára, s holtan hanyatlott a vezérek karjai közé.

Sebes szélnél sebesebben szárnyalt a híre, hogy Attila földjére értek a magyarok. Duna, Tisza, Maros és Olt mentén, erdõn, pusztán hangyabolyként bolydultak fel a népek. Mert még nem halt volt meg Attila emlékezete... Fussanak-e, szembeszálljanak-e Isten ostorának ivadékaival? Csupán a székelyek tudták, hogy mit kell cselekedni. Négyszáz esztendeje várták a magyar testvéreket, s most, hogy valósággal eljövének, fölkerekedett a székelység eleje, mentek éjjel-nappal, hogy színrõl színre lássák a testvéreket, akik után annyit sóhajtoztak.

Lám, nemhiába sóhajtottak: itt vannak a magyarok. Egymás kebelére borul a magyar és székely; sírnak örömükben. Egy a nyelvük, megértik egymást. És ülnek nagy áldomást. Lovakat áldoznak a magyarok Istenének, aki megsegélte, aki ide vezérelte õket.

- Együtt élünk, együtt halunk! - kiáltott magyar és székely, hogy ég-föld zengett belé.

- Induljunk! Elõre! - tüzeskedtek a fiatalok.

- Megálljatok, várjatok! - csendesítették az öregek, a bölcsek. - Elõbb meg kell tudnunk, ki s miféle nép lakja most ezt a földet. Adja-e kezünkre szépszerént Attila örökét vagy nem. Ha lehet: õsi jusson, ha nem lehet: karddal foglaljuk el.

Fiatal volt Árpád, ám észben öreg: helyeselte az öregek tanácsát. Mindjárt szólt Kusidnak, Kund vezér fiának, aki ugyanvalóst fiatal volt, de nagyeszû; akinek okos volt minden gondolatja, s okos gondolatját is kétszer is megrágta, mielõtt kimondta.

- Hallod-e, Kusid, eredj és járd be Attila földjét egymagad! Lássad, halljad, miféle népek lakják. Ki most e földön az elsõk elseje? Amíg te vissza nem térsz, nem mozdulunk innét. Hadd pihenjen a népem addig, míg te visszajössz.

Elment Kusid, s amerre járt, jól megszemléle mindent. Erdõt-mezõt, pusztaságot, folyót, patakot. Csakúgy dagadt a szíve a nagy gyönyörûségtõl, s fel-felkiáltott: ez a föld az, ez, amelyrõl Csaba regélt! Egyszer aztán egy városba ért. Abban a városban lakott a fejedelem, akinek Szvatopluk volt a neve. Fölment egyenest Szvatopluk palotájába. Nem hímezett-hámozott: elmondta, hogy ki s mi õ, kinek az embere.

- S mit akartok itt? - kérdezte Szvatopluk büszkén.

Mondta Kusid:

- Nem vagyunk rossz szándékkal, én mondom azt neked, Kund fia, Kusid. Meg akarunk telepedni eme földön.

- Hát telepedjetek, van hely az én országomban elegendõ - biztatta Szvatopluk. - Jó dolgotok lesz, ha hûséggel szolgáltok engem!

Hiszen éppen eleget értett Kusid ebbõl a beszédbõl. De nem járt el a szája, s csak annyit mondott Szvatopluknak:

- Megértettem mondásodat, Szvatopluk. Visszamegyek, s megmondom az én uramnak.

Visszafelé mentében nem állotta meg, hogy a kulacsát tele ne töltse a Duna vizébõl; a tarisznyájába egy darab földet tett, s egy marék füvet, hadd lássa Árpád, s lássák a magyarok, hogy nem volt mese, amit Csaba mondott.

Megérkezik Kusid, s Árpád összegyûjti a vezéreket, hogy hallják, mivel járt Kund fia.

Kusid elõször is a földet mutatta meg.

- Nézzétek ezt a földet, fekete és puha. Nincs ennek párja a világon.

Kézrõl kézre adták a maroknyi földet, s szemlélték sokáig nagy gyönyörûséggel. Akkor elõvette a marék füvet.

- Nézzetek ide! Ugye zöldebb a zöld selyemnél? S most vegyétek a kezetekbe: ugye puhább a selyemnél?

- Puhább a selyemnél - mondták valamennyien.

- S most igyatok egy cseppet ebbõl a kulacsból. A Dunából merítettem tele.

Sorra járt a kulacs, s mondták valamennyien:

- Édesebb a méznél!

- S miféle nép lakja most e földet? - kérdezte Árpád. - S ki ezen a földön az elsõk elseje?

Arca, szeme lángban égett, mikor ezt kérdezte.

- Sokféle nép lakja ezt a földet - mondotta Kusid. - Ám az elsõk eleje Szvatopluk, a tótok s a morvák fejedelme. Hallhatok ide, mit üzent! Nem bánja, telepedjünk le, van hely elegendõ, csak hûséggel szolgáljuk õt!

Hej, szörnyû haragra gerjedt Árpád! Szikrát vetett a kardja, amint megforgatá nagy felindultában.

- Halljátok?! Szolgaságra hív engem és népemet! Megyünk!

Megfújatta mindjárt a harci kürtöt. Lábra kelt mind, aki fegyverfogható volt. Kusidot azonban elõreküldötte Árpád. Mondta neki:

- Válassz paripáim közül egy fehér paripát. Tétess rá aranyos nyerget, húzass a fejébe gyémántos féket. Menj elõre, s vidd ezt a lovat Szvatopluknak. Mondd meg neki: Árpád, a te urad, küldi. Azért küldi, hogy legyen, amin kiszaladjon Attila földjérõl!

Kund fia csakugyan elõrement, s Szvatopluk elé vezette a fehér lovat. Megmondta egyenesen, bátran, amit Árpád üzent.

- Mit beszélsz, te? Mondd el csak még egyszer!

S akkorát kacagott Szvatopluk, hogy még a föld alatt is ekhót vetett a kacagása.

- El én, százszor is - mondotta Kusid. - Ha kedves az életed, ülj fel a fehér lóra, Szvatopluk, mert bizony mondom, kardhegyre kerül a fejed.

De most már nem kacagott többet Szvatopluk. Arcát elfutotta a méreg s a bosszúság.

- No, hát mondd meg a gazdádnak: nem ülök a lovára. Bunkósbottal agyonütöm a dögállatját; aranyos nyergét a Dunába, gyémántos fékjét a fûbe vetem! Értetted-e?

- Értettem, Szvatopluk. Csak üsd agyon a lovat, majd megeszik a húsát a mi kutyáink. Vesd a nyerget a Dunába: kihalásszák a mi halászaink. A féket is vetheted a fûbe: majd megtalálják a mi kaszásaink. Értetted-e?

Hej, kürtöt fúvatott egyszeriben Szvatopluk, s mire Árpád a Duna mellé ért: akkora sereggel várta, hogy az ég is elfeketedett az árnyékától. Fele sem volt a magyar, egynek jutott három is. Juthatott tíz is: legelöl rohant Árpád s a hét nemzetség élén a hét vezér. Hullott Szvatopluk népe, mint a hulló kéve. Duna vize megáradt s kicsapott medrébõl, annyi vér folyt bele. Futva futott Szvatopluk serege. Futva futott Szvatopluk is, s beleugratott a Dunába, de nem tudott átvergelõdni a megáradt vízen: ahová Árpád nyergét dobta, a Duna feneke lett az õ sírja is...