Botond

A magyarok csak nem tudtak nyugodni, harci kedvük nem lohadott a németországi nagy veszedelem után sem. Amint erõre kaptak, meg sem is állottak a görög császár városáig. Megijedt a görög császár a magyar sereg láttára, elzáratta a városnak mind a hét kapuját, hogy a magyarok be ne mehessenek. Azt üzente, hogy ne ontsák egymás vérét, kár volna a görögért is, a magyarért is, inkább álljon ki a görögök részérõl is egy vitéz, a magyarok részérõl is egy vitéz bajvívásra. Ha a görög gyõz, a magyarok szépen menjenek vissza a hazájukba, ha a magyar vitéz gyõz, nagy adót fizet a magyaroknak.

- Jól van - mondotta a magyarok vezére -, hát csak jöjjön az a vitéz.

Elmennek a követek, s hát egy óra sem telt belé, jõ ki a vár kapuján egy rengeteg nagy óriás, s két karját összefonva, megáll a magyarok elõtt, s mondja nagy büszkén:

- Hadd lám, ki mer kiállani velem! De egyszerre kettõ jöjjön, eggyel nem is kezdek.

Összenéztek a magyarok, szikrázott a szemük a haragtól, s egyszerre száz is kiáltotta: én is kiállok! Én is! A legmerészebb volt azonban köztük Botond, egy köpcös, tagbaszakadt ember, ez egy szempillantásra kivált a seregbõl, elejbe állott a görög vitéznek.

Mondta neki:

- Hallj ide, görög óriás, Botond az én nevem. A legkisebb vitéz a magyarok közt. Állíts csak te magad mellé még két görögöt!

S amikor ezt mondotta, megforgatta a buzogányát, s úgy vágta a vár vaskapujához, hogy egyszeriben kettéreccsent. Akkora lyukat ütött a kapun, hogy egy növendék gyermek ki-be sétálhatott rajta.

- No, no - ingerkedett az óriás -, kár volt eldobnod azt a buzogányt!

- Nem kell nekem sem buzogány, sem kard - mondotta Botond, s üres kézzel ment a görögnek. Egyszer jobbra lódította, aztán balra; akkor felkapta, megkeringette a levegõben, s úgy a földhöz teremtette, hogy ha hét lelke lett volna, az is kiszalad belõle.

De bezzeg szégyellte ezt a csúfságot a görög császár. Ott ült a vár fokán egész háza népével s udvarával, s szentül hitték, hogy az óriás legyõzi akármelyik magyart. S lám, a legkisebbet sem tudta legyõzni. Szégyenszemre visszatakarodtak a palotába, s a császár akkora adót vállalt, amekkorát csak kívántak, csakhogy hagyják békességben a magyarok.