Mit beszéltek a szamarak?

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egy számadó juhász, s annak egy gyönyörûséges szép leánya, de olyan szép, hogy beillett volna grófi palotába is. Be bizony, ha mondom. Hanem a számadó leánya nem vágyakozott semmiféle palotába, s ámbátor legyeskedtek körülötte különbnél különb úrfiak, õ csak a szegény juhászbojtárt szerette, aki az õ apjauránál szolgált. Szerette ám a bojtár is a leányt, mondta is egyszer a számadónak:

- Gazduram, egyet mondok, kettõ lesz belõle, adja nekem a leányát.

De a számadó azt mondta:

- Hallod-e, fiam, az én leányom mellett hiába ne tapodd a földet, mert nem hozzád való!

Hej, Istenem, nagy, nehéz búbánat ereszkedett a szegény juhászbojtár szívére, de búsult ám a leány is, keserves könnyeket hullatott, mikor csak a jó Isten látta. A szegény juhászbojtár az egyik eszivel azt gondolta, hogy elmegy világgá, de a másik eszével mást gondolt: megmaradt a gazdájánál, õrizte tovább is a nyájat, furulyázgatott nagy búsan utána.

Egyszer amint az erdõben sétálgat, furulyázgat a nyáj után, keserves sírást hall; néz erre, néz arra, valami nagy tüzet lát messze bent az erdõben: onnét jött a sírás. Oda billeg-ballag a juhászlegény, s hát, uramteremtõm egy kicsi aranyhasú kígyó vergelõdik a lobogó lángban, az sír, jajgat olyan keservesen. Nosza, kap a juhászlegény egy hosszú ágat, a tûzbe nyújtja, az ágra hirtelen rátekeredik a kicsi aranyhasú kígyó, s annál fogva kirántotta a tûzbõl.

Akkor megszólalt az aranyhasú kicsi kígyó:

- Hallod-e, te szegény juhászlegény, én a kígyókirály fia vagyok, s bizony nem bánod meg, hogy velem e jót cselekedted. Vígy haza édesapámhoz, de elõre mondom, hogy akármit kínál neked, el ne fogadd, csak arra tanítson meg, hogy az állatok beszédjét megértsed.

"Na - gondolta magában a bojtár -, ennek ugyan nem sok hasznát veszem, akár tudom, akár nem!" De azért csak bedugta az aranyhasú kicsi kígyót a kebelébe, s addig ment, mendegélt, amíg a kígyókirály kakassarkon forgó aranypalotájához nem ért.

Fölmegy a legény a palotába, köszönti a kígyókirályt, az fogadja illendõképpen, s kérdi, hogy mi járatban van.

Mondja a legény:

- Én bizony abban, kígyók királya, hogy hazahoztam a kicsi fiadat, akit tûznek lobogó lángjából rántottam ki.

Erre a szóra kibújt az aranyhasú kicsi kígyó a juhászlegény kebelébõl, s mondta õ is: igazat beszél a legény, édesapám!

Örült a kígyókirály - hogyne örült volna! - egyszeriben aranylócára ültette a szegény juhászlegényt, s traktálta mindenféle jóval, étellel-itallal, amennyi csak belé fért, s mondta tetejébe, hogy kívánjon akármit, aranyat, ezüstöt, ád neki annyit, hogy csak elbírja.

- Nem kell nekem sem arany, sem ezüst - mondta a szegény juhászlegény -, csak taníts meg engem, kígyók királya, az állatok beszédjére!

Nagyot kacagott a kígyók királya:

- Hát annak ugyan mi hasznát vennéd, szegény juhászlegény? Legyen eszed, s kívánj egyebet! Kell-e egy szekér arany? Elég-e kettõ? Mert ha nem elég, három szekérrel is adok.

Mondta a szegény juhászlegény:

- Kínálhatsz tizenkét szekér aranyat is, kígyók királya, el nem fogadom. Taníts meg az állatok beszédjére!

- Jól van, szegény juhászlegény, én megtanítlak, hanem azt megmondom, hogy az állatok beszédjét hallgathatod, meg is értheted, de azt senkinek a világon el nem mondhatod, még a feleségednek se, mert ha elmondod, abban a pillantásban szörnyethalsz.

- Ha úgy, hát legyen úgy - mondta a szegény juhászlegény -, én csak amellett maradok, amit mondtam.

- Bizony ha mellett maradsz, hát a te dolgod, bajod, szegény juhászlegény - s azzal csak ráfújt a legényre. - Most már mehetsz Isten hírével, megérted mindenféle állatnak a beszédjét.

Visszaballag a juhászlegény a nyájhoz, s még jóformán meg sem állapodik, egy vén kos nekidûl egy odvas fának, hozzá súrlódik, dörgölõdzik, s mondja a többinek:

- Hej, ha tudná a szegény bojtár, hogy mi tenger arany s ezüst van ebb' a fában!

Hiszen a bojtárnak sem kellett több, kapja a baltáját, nekihuzakodik, vágja, döngeti a fát, földre döndíti, s hát, Szûz Mária, Szent József, arany, ezüst csakúgy omlik, dúvad ki a fa odvából: annyi volt a pénz, hogy a szeme káprázott belé. Csordultig töltötte a tarisznyáját, a szûre ujját, mind a kettõt, de még a kalapja fejét is.

Bezzeg hogy mikor a számadónak megmutatta a temérdek aranyat s ezüstöt, egy szóval sem mondta ez többet, hogy a leány nem hozzávaló: egyszeriben jegyet váltottak, s egy hét, kettõ alig telt el, megtartották a lakodalmat is.

Telt-múlt az idõ, jó sora volt a bojtárnak, úgy élt, mint a hal a vízben, sóra, fára nem volt gondja, mert volt pénz annyi, amennyi csak kellett, még annál is több. Hanem egyszer mi történt? No, nem történt egyéb egy nagy semminél, csak az, hogy felül a bojtár az egyik szamarára, a felesége is a másikra, s úgy indulnak a vásárra. Amint mennek, mendegélnek, a juhász egyszerre csak mit gondolt, mit nem, kampósbotjával jól ódáiba kenegeti a szamarát, s az, ámbátor a szamár a bogáncskórót is jobban szereti a futásnál, megfutamodik, utána a másik, de a bojtár szamara egy jó hajítással elõbbre járt, mint az asszonyé. Visszanéz a bojtár, megállítja a szamarát, bevárja a feleségét, a két szamár összedugja a fejét, aztán elkezdenek szörnyen ordítozni. Egyszer az egyik ordított, s amint abbahagyta, a másik ordított, mintha beszélgettek volna egymással. Hiszen beszéltek is azok. Mit beszéltek, mit nem, én nem tudom, elég az, hogy a bojtár elkezdett kacagni, de olyan lelkébõl, hogy majd lefordult a szamaráról.

- Mit kacag kend? - kérdezte az asszony.

- Jaj, lelkem, azt én meg nem mondhatom.

- De bizony megmondja kend azt nekem!

- Nem mondom biz én!

Szóból szó kerekedett, összevesztek, az asszony az egész úton duzzogott, hiába kérlelte a bojtár, meg nem engesztelõdött, s hogy hazakerültek a vásárról, még az asztalhoz sem ült az urával. Hiszen majd megbékül, gondolta a bojtár, de bizony nem békült az. Másnap, harmadnap s azután is félrefordította a fejét, egy szó nem sok, annyit sem szólt az urához.

- Hallod-e - mondta a bojtár -, elég volt már a haragból! Hát most hallgass ide! Mikor én az aranyhasú kicsi kígyót hazavittem, az apja ezért megtanított engem az állatok beszédjére. Megértettem a szamarak beszédjét is, s azon nevettem. Csakhogy nem mondhatom meg, hogy mit beszéltek, mert amint megmondom, szörnyû halált halok.

- Azt hiszi kend - pattogott az asszony -, hogy bolond vagyok?! Attól még senki sem halt meg, hogy a más beszédjét tovább mondta. Mit beszéltek a szamarak?! - toppantott az asszony a lábával nagy mérgesen.

- Mondom, hogy szörnyethalok egyszeriben, ne firtasd hiába!

De beszélhetett, esküdözhetett a bojtár, nem hitte a felesége, s reggeltõl estig folyt a patália, nem volt nyugodalma a szegény bojtárnak.

Mit gondolt, mit nem, elment nagy bújában az asztaloshoz, koporsót csináltatott magának, hazavitte, s mondta a feleségének:

- Látod-e ezt a koporsót, feleség? Ezt én magamnak csináltattam. Most, ha kívánod, elmondom, mit beszéltek a szamarak, de elébb a koporsómba fekszem, mert tudom szentül, hogy mindjárt meghalok.

- Hal az isten nyilát! Csak jár a kend szája!

- No, mindjárt meglátod.

Belefeküdt a koporsóba, szépen elnyújtózott, s várta, hogy mit szól a felesége.

- Beszéljek-e, feleség?

- Beszéljen, beszéljen!

Éppen beszédbe akar fogni a bojtár, de abban a pillanatban bejõ a kutyája, s búsan, szûkölve leheveredik a koporsó mellé.

- Édös kutyám, éhös vagy, ugye? Te asszony! Vess a Bodrinak egy darab kenyeret.

Az asszony nagy dizzegve-duzzogva vetett egy falás kenyeret a Bodrinak, de az rá sem nézett, csak szûkölt keservesen. Abban a szempillantásban beállít a kakas nagy gangosan, látja a földön a kenyeret, nagyot kukorékol, összecsõdíti a tyúkokat, s biztatja, hogy egyenek. Rámordult a kutya a kakasra:

- Ó, te hitvány, nem szégyelled magad?! Hogy tudsz enni, mikor a gazdánk koporsóban?

- Hadd feküdjék! - mondta a kakas. - Lásd, nekem hány feleségem van, s mindeniknek tudok parancsolni, hát õ miért nem parancsol annak az egynek?! Hej, hiszen majd megtanítanám én!

De bezzeg felszökött a bojtár a koporsóból, ki a pitvarba, elé a kampósbotját, megfogta a feleségét, s nagyot rikkantott:

- Elmondjam-e, amit a szamarak beszéltek?! Elmondjam-e?!

- Jaj, ne mondja, lelkem, uram, édes uram! - könyörgött az asszony.

Többet sohasem kérdezte az urától, hogy mit beszéltek a szamarak, pedig majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság.

Így volt, vége volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána.