Szent lászló

Szent László király csudálatos dolgairól regélek most, olvassátok, hallgassátok kegyeletes szívvel. Sem azelõtt, sem azóta nem volt a magyarnak királya, aki véle vetekedhetnék vitézségben. És tündökölt az õ lelkének tisztasága, nem volt azon egy mákszemnyi folt. Szent életéért szerette az Isten, s valahányszor nagy veszedelem fenyegette a kegyes szívû királyt és népeit: segedelmére küldé Isten az õ angyalait, s népeivel együtt csudálatos módon megmenekedék.

Egyetlenegyszer kényszerült megfutamodni a világhíres vitéz László király az ellenség elõl, mert egymagára maradt, s amint körülnézett, látta, hogy hiábavaló nagy ereje, vitézsége: nem verhet le százakat egyedül. Érezte, hogy szüksége van rá még a magyarnak (a fûszál is feltámadt ellene), megsarkantyúzta hát kedves Szög paripáját, s nekivágtatott a tordai hegyeknek.

- Utána! Utána! - ordították a kunok, hogy ég-föld zúgott az ordításuktól.

Ha Lászlót kézre keríthetik, övék lesz a magyar föld: mind László után vetették hát magukat. Véres hab vert ki a paripáján, már-már utolérték a kunok. Még egy pillanat, s a magyarok aztán sirathatják Szent László királyt.

- Ó, Uram, segélj! - fohászkodott föl László, szemét az égre emelvén.

S ím, abban a pillanatban kettéhasadt a tordai hegy: László háta mögött rettentõ nagy hasadék tátongott. A kunok döbbenve állottak meg a hasadék partján, tehetetlenül néztek erre-arra, hol kerülhetnének ismét László nyomába, de amerre néztek, nagy hosszúságban húzódott a hasadék, László meg csöndes, lassú léptekben mendegélt tovább, vissza az õ népéhez.

Többet aztán nem is történt, hogy László a kunok elõtt fusson. Mindig a kunok futottak õelõtte. Egyszer azonban a nagy diadalnak szinte szörnyû kudarc lett a vége. Eszük nélkül szaladtak a kunok, hegyen-völgyön át, s talán kiszaladnak a világból, ha a kunok vezérének ördöngös gondolata nem támad. Egyszerre csak, mit gondolt, mit nem a kun vezér, szórni kezdte tarsolyából a csengõ aranyat s ezüstöt, s intett a vitézeinek is, hogy csak hányják el azok is, ami pénzük van, majd meglátják, mi nagy haszna lesz ennek.

Na, az ármányos vezér jól számított, mert a magyarok egyszeriben félbehagyták az üldözést, s mohón szedték föl a pénzt.

- Hagyjátok! Hagyjátok! - csendült végig a magyarok sorain László hangja. - Ráértek erre késõbb is! Utánam! Hajtsuk a kunt, hajtsuk!

De hiába, a magyarok nem hallották László szavait. A pénzre gondoltak most mind. Hát nem is csoda, hogy eltántorította, különösen a szegényebb rendû vitézeket, hiszen csak úgy ragyogott, fénylett a föld a tenger aranytól, ezüsttõl. Hiszen csak ez kellett a kunoknak. Amint a magyarok a pénznek estek, megállapodtak a futásban, s visszafordultak, hogy rácsapjanak a pénzszedõ magyarokra.

László szomorúan tekintett föl az égre: onnan várt segedelmet.

Isten meghallgatta a szent életû király imádságát, s ím, halljatok csudát: azok a ragyogó sárga aranyok, azok a tejfehér ezüstök egytõl egyig kõvé változtak. Ez volt a magyarok szerencséje. Megértették Istennek csudás intését, lóra kaptak mind, s haj, kun, haj! kiáltással újra ûzõbe fogták a kunokat, s meg sem is pihentek, míg az országból ki nem kergették.

Abaúj vármegyében, Jászó-Döbröd határán van egy kút: Szent László kútja. A szent király életében fakadt ennek a kútnak forrása. Napok óta bolyongott László az õ seregével a végtelen pusztaságon, s sehol nem találtak forrást, seregestül dõltek el a rettentõ szomjúságtól eltikkadt vitézek. Sem eleség, sem ital: éhínség, szomjúság gyötörte, pusztította a magyarok seregét. Mindnyájan elcsüggedtek, csak László nem: õ bízott Istennek megmérhetetlen jóságában. Imádságra kulcsolta kezét.

- Ó, égnek-földnek Atyja, Teremtõje, ne hagyd el népemet nagy nyomorúságában, tekints le rá!

S ím, egyszerre mindenféle vadállatok húzódtak keresztül a pusztán, nagy seregben. Az éhínségtõl elgyötört vitézek lelkébe visszaszállott a bizalom. Zúgott a levegõ a vitézek nyilaitól, s rakásra hullottak a vadak: nem kellett meghalniok éhhalállal. Erõre kaptak, s továbbmentek. László pedig imádkozott újra:

- Ó, Uram, fakassz forrást is az én népemnek!

És fakadt forrás, tiszta, üdítõ. S eloltván szomjúságukat, lelkesülten követték Lászlót tûzbe-vízbe, mindenüvé!

Hanem Isten újabb csapást küldött a magyar seregre. Akkor küldötte rájuk, mikor szertelen nagy volt az örömük, gyõzedelmeskedvén az ellenségen. Halomban hevertek a holttestek a csatamezõn; folyók, tavak piroslottak a vértõl. Napokig, hetekig vigadoztak a magyarok, de egyszerre csak vége szakadt a vigadozásnak: a holttestek rettentõ szaga megrontotta a levegõt, s mindenféle förtelmes, ragadós betegségek támadtak, és pusztították a magyart. Siralom földje lett a magyarok földje. És zúgni-búgni kezdett a nép:

- Lássátok, büntet a magyarok Istene, mert elhagytuk igazi hitünket! Nem használ a szentkirály imádkozása.

És összeverõdtek minden rendû-rangú emberek, mentek a király sátorába. A szent király imádkozott. Mondta a szószóló:

- Hiába imádkozol, felséges király, úgysem hallgatja meg a magyarok Istene. Térjünk vissza mind a pogány hitre, meglásd, megszûnik a pestis.

A szent király megbotránkozással nézett a hitetlenekre, arca elborult, szemébõl megeredt a könny, s mondá nekik:

- Eredjetek haza békességgel, megtévelyedettek! Ne zavarjatok imádkozásomban. Én hiszek az egy Istenben, mindenható Atyámban! Meg-meglátogat, próbára tesz, de nem hagy el, s letörli könnyeinket.

A hitetlenek megzavarodva indultak kifelé, de e pillanatban, mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk, állottak, mint megannyi szobor. Hirtelen vakító világosság támadt a sátorban, és hallották a mennyei szózatot:

- Ne csüggedj, Szent László! Isten meghallgatta sûrû imádságaidat, s leküldött hozzád engem az angyalok seregébõl, hogy megmondjam néked, mit tégy. Öltsd fel királyi ruhádat, tedd fejedre koronádat, s kimenvén a sátorból, lõdd el a nyiladat a virágos réten. És menj a nyíl után: ahol leesik, találsz egy füvet, mely meggyógyítja a te népedet.

Ezt mondván az angyal felszállott az égbe.

Akkor fölkelt László, magára öltötte királyi ruháját, fejére tette a koronát, kezébe vette nyilát, s kilépett a sátorból. Utána a hitetlenek, csöndesen, levett kalappal. A szent király még egyszer fölnézett az égre, aztán ellõtte nyilát. És ment abban az irányban, a nép meg a nyomában.

- Ihol a nyílvesszõ! - kiáltott fel László. - Nézzetek ide!

Fölvette a nyílvesszõt, mely egy széles levelû növényben akadt meg, keresztülhasítván azt.

- Olyan, mint egy kereszt! - mondták a népek, s térdre borultak. És találtak ehhez a fûhöz hasonlatost még sokat, sokat a népek, s ennek csodaereje meggyógyítá õket.