A kék liliom

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, kidõlt kemencének bedõlt oldalában - volt egyszer egy öregasszony. Ennek az öregasszonynak a házához télen átal minden este fonóba járt tizenkét leány. A tizenkét leány közül tizenegynek volt már jegybéli mátkája, csak egynek nem, a legeslegszebbnek, akinek Kati volt a neve. No, ez igazán Isten csudája volt, de így volt, ha mondom, úgy láttam, mint ma, ott voltam, amikor beszélték, ott én.

Sokat kesergett, sírt a leány, hogy mindenkinek rendel társat az Isten, csak õneki nem, s nagy bújában, keservében azt találta mondani, hogy az ördögnek is szívesen lenne már a mátkája, csakhogy világ csúfjára pártában ne maradjon.

Ez így annyiban maradt, mondás: mondás, ahogy mondta, el is felejtette, de egy hét sem telt belé, hát amint a fonóba megy, s leül a székére, egy szép, ügyibevaló legény melléje telepszik, kelleti magát szép szóval, a leánynak megtetszik a legény, a legénynek is a leány, s ott mindjárt elmátkásodtak.

Hát ez így jó volt, ahogy volt, a leány énekelt nagy vígan a többivel, pergett az orsója nagy frissen, s egyszerre csak kiperdült a kezébõl. Szól a mátkájának, hogy vegye föl, az le is hajol, a leány is lenéz a földre s hát uramteremtõm, akkor látja, hogy az õ mátkájának lólába van!

Hej, édes Jézusom, szörnyen megijed a leány, elfehéredik a színében, mint a gyócsévirág, de szólani sem tudott, úgy megfogyott a szava, csak kitámolygott a szobából. Utána megy az öregasszony, s kérdi:

- Hát neked, édes leányom, mi nagy bajod esett?

- Jaj, lelkem, öreganyám, ne is kérdezze, lólába van a mátkámnak!

- Bizony ha lólába van - mondta az öregasszony -, akkor ördög a te mátkád. Hanem azért csak várd meg itt az ereszben, hadd kísérjen haza. Mikor a kapuban elbúcsúzik tõled, a fonálnak, amit ma este fontál, a végét kösd a dolmánya gombjára, s amint jó messzire távolodott, menj utána, hogy lássad, tudjad, hol van a szállása.

A leány csakugyan úgy tett, amint az öregasszony tanácsolta: mikor a legény elbúcsúzott, a fonálnál fogva messzirõl kísérte, végig a falun, ki a mezõre. Jaj, Uram Jézus hol állott meg a legény! Éppen a temetõ kapuja elõtt. S ím, csak mormogott valamit magában, egyszeriben megnyílt a temetõ kapuja, azon bement, s úgy elnyelte a föld, mintha nem is lett volna.

De majd megszakadt a szíve a leánynak, amikor ezt látta! Nagy sírva-ríva ment haza, nem aludott egész éjszaka, s ahogy pitymallott, ment az öregasszonyhoz.

- Jaj, lelkem, öreganyám, igaza volt kendnek: ördög az én mátkám. A temetõ földjében vagyon a szállása.

Mondotta az öregasszony:

- No akkor, édes lányom, többet el se jöjj hozzám a fonóba, maradj otthon, jól bezárd a házatoknak ajtaját, ablakát, mert különben elvisz az ördög.

Bezzeg jött az ördög este a fonóba, kérdi, hol a mátkája; mondják: nem látták, nem tudják. Meg sem állott, kiszaladt, s nagy mérgében akkora förgeteget csinált, hogy a házak csak úgy recsegtek-ropogtak, azzal ment a mátkája ablakára, s bekiáltott:

- Nyisd ki az ajtót, Kati!

- Nem nyitom én, eredj a pokolba! - szólt ki a leány.

- Nyisd ki, amíg szépen kérlek!

- Bizony nem nyitom ki.

- Nyisd ki, különben reggelre meghal az apád!

- Azt én nem hiszem!

No, ha nem hitte akkor, elhitte reggel, mert reggelre csakugyan meghalt az apja.

Másnap este megint bekopogtatott az ördög, de a leány akkor sem eresztette be. Bizony, ha nem, reggelre meghalt az anyja.

Harmadnap is elment az ördög, s merthogy a leány nem eresztette be, reggelre meghalt a leánynak a testvérbátyja.

Megy reggel a leány nagy sírással-rívással az öregasszonyhoz:

- Jaj, lelkem, öreganyám, mit tegyek, merre forduljak, mondja meg, ha lelke s Istene van! Apám, anyám, testvérbátyám meghalt, most az öcsémen a sor, s azután bizonyosan én következem.

Azt mondta az öregasszony:

- Rajtad van most a sor, édes leányom. Holnap reggelre neked is meg kell halnod. De ne búsulj, jó az Isten, jót ád. Eredj haza, s mondd meg az öcsédnek, hogy ha meghalsz, ne tegye a koporsódat a gerenda alá, s ha indulnak a temetõbe, ne vigyenek ki se az ajtóküszöbön, se az ablakon, a temetõ földjébe se temessenek, csak az árokba, ott is csak egy-két kapa földet vessenek reád.

Mondja a leány az öccsének, hogy mit csináljon vele, ha meghal, s hát csakugyan meg is halt reggelre. Egyszeriben felöltöztetik szép fehér ruhába, koporsóba teszik, de a legény a koporsót az ágy alá dugta, s mikor elkövetkezett a temetés órája, a küszöb alatt egy nagy gödröt ásott, azon keresztül tolták ki a koporsót, a temetõnek meg az árkába tették a koporsót, vetettek rá egy-két kapa földet, s azzal otthagyták.

Na, eltelik egy nap, eltelik kettõ, megvirrad a harmadik is, s hát a leány sírján harmadnap reggel egy gyönyörûséges kék liliom nyílt ki. Történetesen éppen arra járt egy királyfi, erõsen megtetszett neki a liliom, leszakasztotta, hazavitte, aranypohárba tette, s nem tudta levenni a szemét róla, nézte, nézegette egész nap. De volt, ahogy volt nappal, este következett csak az igazi gyönyörûség. Ahogy beesteledett, a kék liliom úgy ragyogott, de úgy, hogy a királyfinak a szeme is káprázott a szertelen ragyogástól. Fél éjszaka elült a virág mellett, csak akkor vette észre, hogy nem is vacsorázott. Közben bejött az inas.

- Felséges királyfi, mért nem vacsorázik?

- Jó, jó - mondta a királyfi. - Hozd a vacsorát a hálószobámba, majd vacsorázok.

Azzal a királyfi bement a hálószobába, de vitte a liliomot is, s nem is nyúlt a vacsorához, pedig az inas az ágya elé tette.

Hát lelkem teremtette, mi történt? A királyfi elaludt vacsora nélkül, s reggel mégis híre-pora sem volt a sok drága ételnek-italnak. Nem tudta elgondolni, pedig ütötte fejét a gond erõsen, hogy ki ehette meg az õ vacsoráját. S másnap reggel megint csak arra ébredt, hogy volt vacsora, nincs vacsora, pedig õ egy befaló falás nem sok, annyit sem evett este.

Szólítja az inast:

- Hé, Jancsi, ki eszi meg az én vacsorámat?!

Égre-földre esküdözik az inas, hogy õ nem tudja, honnét tudná, mikor nem járt a szobában.

- De így meg úgy, neked tudnod kell, s ha holnap reggelre urát nem adod, karóba kerül a fejed.

Hej, megijed Jancsi, a hideg is kirázta, hogy neki most majd meg kell halni nagy ártatlan! Mit gondolt, mit nem, nem egyebet a nagy semminél, megleste, mikor elalszik a királyfi, s bebújt az ágya alá. Hát még jóformán meg sem lapult ott, megrázkódik a kék liliom a pohárban, s gyönyörûséges szép leány lett belõle, azzal egyenest megy az asztalhoz, megeszi a királyfi vacsoráját, vacsora után meg lehajol a királyfira, simogatja, cirógatja, még meg is csókolja, aztán hirtelen visszaszállott az aranypohárba, kék liliom képében.

Bezzeg örült Jancsi! Reggel, ahogy felébredt a királyfi, mondja neki, hogy mit látott.

- No, Jancsi, meglátom, hogy igazat beszéltél-e. Ma éjjel megfogd azt a leányt, ha kedves az életed!

Eltelik a nap, beesteledik, a királyfi lefekszik, s addig nézte a kék liliomot, hogy elnyomja az álom. De bezzeg nem aludt el Jancsi! Várta, hogy leánnyá váljék a liliom. Hiszen egy fertályóra sem telt belé, a liliom megrázkódott, leány lett belõle, leült az asztal mellé, megette a vacsorát, aztán szépen a királyfi fölé hajolt, cirókálta-morókálta az arcát s még meg is csókolta.

Na, csak ez kellett Jancsinak. Ahogy a csók cuppant, megragadta a leányt, az meg akkorát sikoltott, hogy a királyfi egyszeriben fölébredt.

Nézi, nézi a királyfi a leányt, dörzsöli a szemét, hogy még jobban lássa, s egyszerre csak azt mondta lelkes szóval:

- Hallod-e, te leány! Sok országot-világot bejártam, de hozzád hasonlatos szépet nem láttam. Te az enyém, én a tied!

A leány bizony egy szóval sem mondta, hogy nem, s még abban a minutában elmátkásodtak, másnap meg a királyfi kihirdette ország-világ elõtt, hogy házasodik, négy hét múlva lesz a lakodalom, aki jöhet, ne jöjjön, aki nem jöhet, jöjjön el a vendégségbe, mert lesz ott minden, ami jó, enni- s innivaló, csak hozzanak magukkal a vendégek.

No, jól van... de a leánynak nem volt nyugodalma: félt az ördögtõl. Elment az öregasszonyhoz, elmondja, hogy járt, mint járt, hogy lett holtból eleven, csak most az ördög meg ne rontsa.

Azt mondta az öregasszony:

- Ne félj, édes leányom. Mondd meg a mátkádnak, hogy csináltasson olyan hintót, mely csak a templom ajtaja elõtt áll meg, másutt nem, s abból csak az oltárnál lépjetek ki.

Visszament a leány örömmel, mondta a mátkájának, amit az öregasszony tanácsolt. Úgy lett, ahogy kellett, semmi bajuk se lett, a pap szépen összeadta, s az órától fogvást úgy éltek, mint két gilicemadár.

Úgy bizony! Még ma is élnek, ha meg nem haltak.