A király és a bognár

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, kidõlt kemencének bedõlt oldala volt - túlonnan túl, innenen, volt egyszer egy király. Ennek a királynak az udvarában mindenféle mesterember volt, még bognár is, dolgozott is valamennyi reggeltõl estig, csak egyedül a bognárnak nem fért a nyakára a munka: az éjjel-nappal a korcsmában lakott, evett-ivott, muzsikáltatta magát, különb sora volt, mint a királynak.

Csak tûrte, tûrte egy darabig ezt a király, de egyszer mégis megsokallotta, s maga elé hívatta a bognárt.

- No, te ingyenélõ bognár - rivallt rá a király -, nem érdemled meg, hogy Isten áldott napja reád süssön! De majd megdolgoztatlak én úgy, hogy vért izzadsz! Még ez órában menj ki az erdõbe, s holnap reggelre olyan százakós hordót csinálj nekem, hogy azon se fúrás, se faragás ne legyen, mert különben karóba kerül a fejed.

De bezzeg elmúlt a bognár virágos kedve, lefittyent az orra, mintha folyt volna a vére, s úgy ment nagy búsan az erdõbe. Hiszen oda kimehetett, s akár vissza is indulhatott volna, mert hiába törte a fejét, azt ugyan ki nem tudta találni, hogy s mint csináljon olyan hordót, amelyen se fúrás, se faragás ne legyen. Nézte, nézegette a fákat, egyet-kettõt meg is kopogtatott a fejszéjével, de levágni bizony nem vágta le: ugyan minek? Nem is törte többet a fejét, leült egy fa alá, a nyakából kiakasztotta a csíkos tarisznyát, kenyeret, szalonnát kotorászott elé, s nagy bújában-bánatában falatozni kezdett. Gondolta magában, jóllakik utoljára. Amint enne, eddegélne, odasompolyog egy róka, köszönti a bognárt, s mondja neki:

- Vess egy falást nekem is, szegény bognárlegény, két napja, hogy egy befaló falás nem sok, annyit sem ettem.

- Nesze, hogyne adnék - mondotta a bognár, s vetett neki egy jó darab kenyeret s szalonnát is mellé.

- No, te bognárlegény, köszönöm a jóságodat, meg is hálálom. Tudom én, hogy mitõl fáj a fejed. De ne búsulj, mert reggelre meglesz az a hordó, te csak aludjál bátran!

Hitte is, nem is a bognár ezt a beszédet, de gondolta magában, ha megcsinálja, jó, s ha nem csinálja, úgyis csak karóba kerül a feje - õ bizony lefeküdt, s egész éjjel aludott, mint a fekete föld. Hát, Uram Jézus, szeme-szája tátva maradt reggel, mert csakugyan megvolt a százakós hordó, s nem látott azon emberi szem sem fúrást, sem faragást. De bezzeg tátva maradt a királynak is szeme-szája, mert õ is sok minden csudát látott, de még fúratlan-faragatlan hordót õ sem világéletében.

Egy szó nem sok, annyit sem szólt, csak csóválta a fejét jobbra-balra, mintha a mennykõ kerülgette volna, a bognár sem szólt semmit, azt is lassan mondta, ment egyenest a korcsmába, s egész éjjel húzatta a cigányokkal szörnyû jókedvében.

- Hm, hm, már megint vigadozik ez a betyár - mormogott a király magában -, de majd adok én gondot neki ismét, hogy tudom, elmegy a kedve!

Ahogy virradt, hívatta a bognárt, s mondta neki:

- Hallod-e, te ingyenélõ bognár, egész éjjel nem aludtam a dombérozásod miatt, de adok én neked olyan munkát, hogy vért izzadsz belé! Ha holnap reggelre magától járó vasas szekeret nem csinálsz, bizony mondom, karóba kerül a fejed!

Kimegy a bognár a palotából nagy szomorúan, nyakába veti a tarisznyát, karjára akasztja a fejszéjét, s megy az erdõbe, ott is az alá a fa alá, amelyik alatt hált, s elkezdett falatozni. Kettõt sem falt, ott volt a róka.

- Hej, a jó Isten vezérelt ide, édes rókám! Éhes vagy-e?

- Az vagyok, szegény bognárlegény, de nagyobb a te bajod az én éhségemnél.

- Eltaláltad, édes rókám: magától járó vasas szekér kell a királynak.

- Tudom én, ha nem mondod is, szegény bognárlegény, de csak feküdj le s aludj, egyéb gondod ne legyen.

Aközben a róka lekuporodott a legény mellé, jól bekebelezett kenyérbõl, szalonnából, aztán egyet ugrott, kettõt szökött, s eltûnt az erdõben. A bognár lefeküdt, aludt reggelig, s hát ott állott mellette a vasas szekér. Ott volt a róka is.

- No, te szegény bognárlegény, ülj a kocsira, odavisz, ahová parancsolod. De nesze, adok egy sípot is, s ha bajba kerülsz, csak fuvintsd meg, hasznát veszed, meglásd.

Megköszöni a legény a róka jóságát, elbúcsúzik tõle, aztán felül a kocsiba, s parancsolja annak, hogy meg se álljon a király udvaráig.

Abban a pillanatban elindult a szekér, zörgött, zakatolt, szaladott, mintha négy ló vitte volna, s ügyesen befordult a király udvarára. A király éppen a tornácban állott, s majd lefordult onnét, úgy elcsudálkozott. De ahelyett hogy megdicsérte volna a bognárt, rákiáltott keményen:

- No, ilyen-olyan ördöngös bognárja, látom, hogy az ördögökkel cimborálsz, de mégis elõbb-utóbb karóba kerül a fejed! Van nekem száz nyulam, s ha azt három napig úgy meg nem õrzöd, hogy egy se hibázzék, kerékbe töretlek, s a fejedet karóba húzatom!

De most már igazán búsult a bognár, égett a föld a talpa alatt. Hátrament az ólhoz, kieresztette a száz nyulat, s nagy nehezen kiterelte a mezõre, de azok - adta hét lelkét! -, alighogy odaértek, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Hej, szegény bognárlegény futott erre-arra, mindenfelé, csak úgy szakadt az izzadság a hátáról, de akár a világból is kifuthatott volna, pipadohányt sem ért a futása. No, most csakugyan vége az életének. Billegett-ballagott, meg-megállt, gondolkozott, s egyszerre csak eszébe jut a síp, mit a róka adott. Eléveszi, belefúj, hátha segít rajta, s ím, csakugyan az elsõ fuvintásra összeszaladott mind a száz nyúl száz felõl, s olyan szépen eregéltek hazafelé elõtte, mint megannyi kezes bárány.

A király már várta a kapuban, a lábát kétfelé vetette, úgy mentek el alatta egyenként a nyulak, s számolta pontosan. No, azt ugyan számolhatta, egy híja sem volt a száznak.

Másnap reggel is kihajtotta a nyulakat, de most ügyet sem vetett rájuk, hadd szaladjanak szét, lefeküdt egy fa alá, s aludt, mint a bunda. Hanem a királynak nem volt nyugta, most már csakugyan szerette volna elpusztítani a bognárt, mert szentül, hitte, hogy az ördögökkel cimborál. Rávette a leányát, hogy öltözzék parasztgúnyába, menjen ki a bognárhoz, s ha másként nem, csókért is csaljon el tõle egy nyulat. Tetszett ez a királykisasszonynak, felöltözött parasztleánynak, kiment a mezõre, felköltötte a bognárt, mert az aludott akkor is javában.

- Adj' isten, nyulak pásztora!

- Fogadj isten, királykisasszony!

- Hát te ismersz engem, nyulak pásztora?

- Ismerem biz én, királykisasszony.

- No, ha ismersz, adj egy nyulat nekem. Annyi pénzt adok, hogy úr lehetsz belõle egész életedre.

- Egy sem eladó pénzért, királykisasszony, de három csókért adok hármat is.

- Elég nekem egy is, nyulak pásztora, nesze a három csók.

Adott a bognárnak három cuppanós csókot, a bognár meg összesípolta a nyulakat, s a legszebbet kiválasztotta a királykisasszonynak.

Szaladott haza nagy örömmel a királykisasszony, de búra fordult az öröme, mert amikor éppen ment föl a garádicson, a bognár belefújt a sípjába, a nyúl kiugrott a királykisasszony kezébõl, s uccu! visszaszaladt a mezõre a többihez. Este egy híja sem volt a száz nyúlnak.

De csak nem tudott megnyugodni a király, s másnap a feleségét küldötte ki parasztgúnyában, ám a bognár azt is megismerte, s annak is csak három csókért adott egy nyulat. Azám, adhatott. Azt is visszasípolta, mikor a királyné éppen a kilincsre tette a kezét.

- No, ördögadta fattya - mormogott a király magában -, megállj, holnap én megyek ki!

Felöltözött õ is parasztgúnyába, jó zsíros bundát akasztott a nyakába, s köszöntötte a bognárt:

- Adj 'isten, nyulak pásztora!

- Fogadj isten, földi!

Így fogadta, pedig jól tudta, hogy a királlyal van dolga. Aztán kérdezte:

- Hát mi jóban jár, földi?

- Megvennék egy nyulat, ha eladná. Jó pénzt adnék érte.

- Nem lehet, földi. Pénzért a királynak sem adhatok, hanem ha a botommal verhetek kendre tizenkettõt, isten neki, vigye a nyulat.

Mit gondolt, mit nem a király, õ bizony lehasalt, s biztatta a bognárt: hát csak számláld reám, fiam!

No, ennek ugyan nem kellett a biztatás. Olyan tizenkettõt vert a királyra, hogy az bõgõnek nézte az eget. Akkor aztán odaadta a nyulat.

"Hiszen - gondolta magában a király -, majd elfelejtem a botot, de te megemlegeted, ördögadta fattya!"

Keményen megmarkolta a nyulat, s futva futott hazáig, de amikor éppen a kilincsre tette kezét, megszólalt a síp, s uccu neki, vesd el magad! - a nyúl kiugrott a kezébõl, s meg sem állott, míg a mezõre vissza nem szaladott.

- No, te betyár - mondotta a bognárnak este -, még egyszer elküldlek a nyulakkal, de jól vigyázz az életedre!

Jól van... a bognár másnap megint kihajtotta a nyulakat, de ment csakhamar a király is utána, mégpedig a magától járó vasas szekéren. Vitt három üres zsákot is, õ tudta, miért.

- Adj' isten, nyulak pásztora!

- Fogadj isten, felséges király! Adjak-e nyulat?

- Hallgass, ilyen-olyan teremtette! Nem nyúlért jöttem, hanem azért, hogy töltsd meg ezt a három üres zsákot igazsággal.

- Én jó szívvel - mondta a bognár. - Hát az úgy volt, hogy idejött a királykisasszony, s én is adtam, õ is adott... aztán kijött a királyné: én is adtam, õ is adott... kijött a király is: én is adtam, õ is...

- Egy szót se többet - rikkantott a király -, inkább a pokol fenekére kerüljek, semhogy a csúfságomat halljam!

Hiszen csak a pokol fenekét kellett, hogy emlegesse, egyszeriben nekilódult a magától járó szekér, s nagy zörgéssel, zakatolással elszaladt: meg sem állott a pokol fenekéig.

Egy hétig, kettõig várták a népek a királyt, de azt várhatták, mert az ördögök el nem eresztették. Mit volt, mit nem tenni, más királyt választottak helyébe, s akár hiszitek, akár nem, a bognárt választották. A bognárból lett király feleségül vette a királykisasszonyt, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!