Feszület a fában

Felsõ-Magyarországon még most is emlegetik a rettenetes Rajnohát, aki káplár volt Rákóczi seregében, s sok labancot küldött a másvilágra. Hanem - hiszen tudjátok jól - a labancok lassanként leverték a kurucokat, Rákóczi kibujdosott az országból, a vitézei meg, akik nem követték idegen földre, elszéledtek. Ki hazament a falujába, ki meg tovább bujdokolt, rejtõzködött a rengeteg erdõkben. A rettenetes Rajnoha is erdõ lakója lett. Nemcsak õ, hanem sokan õvele: vitéz katonákból útonállókká lettek, fosztogatták a vásárra járó kereskedõket. Rajnoha a Kárpátok sûrû rengetegeiben, Morvaország határán húzódott meg az embereivel, mert amint a kuruc-labanc hadakozásnak vége szakadt, a morva kereskedõk, mint annak elõtte, megint nekibátorodtak, s járni kezdették a nagyszombati vásárokat.

A zsiványok, kik önként választották vezérül a nagy erejû Rajnohát, sohasem akkor támadták meg a kereskedõket, mikor a vásárra mentek, hanem mikor jöttek visszafelé, telt erszényekkel. Tíz-húsz emberbõl álló karavánnal könnyen elbántak, mert Rajnohának annyi "katonája" volt, hogy egy kis német hercegséggel bátran háborúba keveredhetett volna.

Vagy húsz emberbõl állott az a karaván is, melyet a bárvineki hegy tetején, a sûrû rengetegben mind egy szálig leöldöstek a zsiványok. Egy hét múlva ismét erre a helyre jöttek, mert megneszelték, hogy még nagyobb karaván jõ Nagyszombat felõl. A leölt kereskedõk holttestét azalatt hazaszállították Morvaországba, de elébb egy vastag tölgyfára keresztet szegeztek, hogy aki erre jár, mondjon imádságot a szomorú véget ért karaván lelki üdveért.

A legfiatalabb zsivány, akit most vett Rajnoha a bandájába, s kinek keze s lelke még tiszta volt, elfogódva mondta Rajnohának:

- Nézd, uram, feszület a fában! Húzódjunk innét félrébb, ne támadjuk meg a karavánt itt, Krisztus képe mellett.

- Mit - ordított Rajnoha -, hát te megijedsz egy feszülettõl?! Mi vagy te?! Minek álltál közénk?!

Az ifjú megszégyenülten sütötte le szemét.

- Ne haragudj, uram, majd meglátod, hogy nem vagyok gyáva.

- No, ha nem vagy gyáva, üsd le a feszület fejét, hogy se téged, se mást többet ne ijesztgessen!

Az ifjú szörnyülködve nézett Rajnohára, de nem volt bátorsága, hogy ellenálljon: föl akarta emelni baltáját... Úgy van, akarta, de nem tudta. Mintha karja, egész teste megmerevült volna: nem volt benne erõ.

Reszketve állott Rajnoha elõtt, esdõleg nézett rá: kegyelmezzen fiatal életének, hisz õ megtenné, amit parancsol, de lám, Isten elvette karjának erejét.

- Ej, te gyáva - ordított Rajnoha szörnyû haraggal -, hát még egy baltát sem bírsz fölemelni?! Tanulj tõlem!

Azzal megforgatta a levegõben hosszú nyelû baltáját, s egész erõvel a feszületnek sújtott, hogy csak úgy zengett-zúgott belé az erdõ.

De ím, e pillanatban mi történt! A tölgyfa kérge kétfelé nyílt, befogta a feszületet, hogy csak a színe látszott ki, s a sûrû lombok, mintha azok is védeni akarták volna, szépen lehajoltak reá... És megdördült az ég, cikáztak a villámok, zúgott-búgott a szél, recsegtek-ropogtak a fák, kerekedett szörnyû fergeteg, lett égszakadás-földindulás, dobta, röpítette a zsiványokat, ahányan voltak, annyifelé: szörnyû halállal pusztultak el mind.

Egyedül a tölgyfa állott a hegy tetején, s áll ma is, rajta a feszület...